Mindennapi frissítő a Közel-Keletről

Manapság, mikor munka közben egy vagy több kávé elfogyasztásával serkentjük magunkat, nem igen gondolunk bele abba, hogy az italnak igen komoly kultúrtörténeti előélete van. Az Észak-Afrikában, majd a Közel-Keleten elterjedt szokás ma is az ottani mindennapok része, ám a kávézás, amely később Európát is meghódította, korántsem aratott osztatlan sikert. Az Oszmán Török Birodalomban akadtak vallási vezetők és szultánok is, akik betiltották volna a kávét, annak testi és lelki értelemben vett káros hatásai miatt. Ha sikerrel jártak volna, alighanem sokunk mindennapjaiból hiányozna az az egyszerű mozdulat, amivel megisszuk.

A próféta, a pásztor és a dervis

A kávézás „feltalálásáról” többféle legenda is maradt fent. Az egyik legismertebb szerint egy Kaldi nevű etióp kecskepásztor arra lett figyelmes, hogy az állatait megszállta az ördög. Lelkesen mekegtek, fáradhatatlanul szaladtak, csaknem táncra perdültek, és a kimerültségnek nem mutatták a jelét. Kaldi elrohant a közeli kolostorba, és a helyi szerzetesek segítségét kérte, akik ki is derítették, hogy egy közeli cserje piros bogyóit legelték le. A szerzetesek megvizsgálták a bogyókat, maguk is elrágcsálták, meg is főzték, és úgy találták, hogy sokkal élénkebbek lettek az esti ima és a hajnali virrasztás alatt. Az 1671-ben lejegyzett történet szerint mindez valahol Etiópiában, Kr. e. 300-ban történt volna.

Egy másik legenda szerint a beteg Mohamed prófétának Allah, Gábriel arkangyal közvetítésével, maga nyújtotta át a kávét, hogy meggyógyuljon. A próféta a gyógyító italtól olyan erős lett, hogy legyőzött negyven férfit, és meghódított negyven asszonyt. Ez a monda már valószínűleg abból az időszakból származik, amikor a kávét el akarták fogadtatni az iszlám hívőkkel.

Van egy legenda Omar dervisről is, aki betegeket gyógyított Mochában (magyarul Mokka). A helyi uralkodó hírét vette ennek, és a beteg lányához hívatta Omárt, aki buzgón imádkozva meggyógyította a lányt. Az uralkodó megkérdezte, hogy milyen jutalomra tart igényt, mire Omar megkérte a lánya kezét, de válaszul elűzték Mochából. Egy barlangban kellett rejtőznie, és az éhhalál szélén állva azonban Isten egy bokorhoz vezette, amely tele volt piros bogyókkal. Mikor fogyasztott belőlük, frissebbnek érezte magát. Később a mochaiak mégis felkeresték, akiknek adott a bogyókból főzött italból. A sikeres kúrák láttán visszaengedték Mochába, a vallási vezetők pedig szentnek nyilvánították.

A kávé hódító útja

Bármelyik legendát is fogadjuk el a kávé eredettörténeteiből, a történeti forrásokból világosnak tűnik, hogy az eredetileg Etiópiában honos kávécserjét a 15. században elvitték Jemenbe az ottani szúfi monostorokba. A derviseknek kapóra jött a növény, amelyet a szertartásaikhoz használtak, és amely lehetővé tette a fokozottabb koncentrációt és a kitartóbb éjszakai virrasztást. Az 1500-as években a jemeni Mochából a dervisek révén terjed át a Mameluk Szultanátus területére, és Kairóban megnyíltak az első kávéházak.

1517-ben I. Szelim szultán legyőzte a mamelukokat, és a birodalmába olvasztotta Egyiptomot, úgyhogy a kávé akadálytalanul folytathatta diadalmenetét észak felé. 1554-ben nyílt meg az első kávéház Isztambulban, ahol hamarosan robbanásszerűen terjedt el a kávéfogyasztás. Mivel a Korán tiltotta a borfogyasztást, gyakran nevezték a kávét az „iszlám borának”, mert arra nem vonatkoztak hasonló rendelkezések.

A konzervatívabb vallási vezetők körében azonban a kávé feltűnése a hívők mindennapjaiban nem aratott osztatlan sikert. Már 1511-ben mekkai vallási vezetők betiltották a kávéfogyasztást, annak stimuláló, valamint függőséget okozó hatásai miatt. A tiltás nem volt hosszú életű, mert 1524-ben az isztambuli főmufti, I. Szulejmán szultán parancsával egy időben, fatvát adott ki a kávéfogyasztás engedélyezéséről.

Isztambul első két kávéházát egy Hakem nevű aleppói és egy Semsz nevű damaszkuszi arab kereskedő nyitotta meg. A két szíriai nem bánta meg az ötletét, hamarosan ugyanis özönleni kezdtek a vendégek, és három évvel később Semsz meggazdagodva térhetett vissza Szíriába.

Kávémámoros főváros

A kávéfogyasztás szokása, kellékei, kultúrája döbbenetesen gyorsan terjedt el, és vált a nagyvárosi török mindennapok részévé. I. Szulejmán szultán (1520 – 1566) uralkodása alatt még csak ötven kávéház nyílt meg, II. Szelim (1566 – 1574) és III. Murád (1574 – 1595) idején viszont már 600-nál is több egységről van tudomásunk.

Az Oszmán Birodalom városaiban háromféle kávéház terjedt el. A legkisebb és legszerényebb fajta nem volt egyéb, mint egy egyszerű főzőbódé, amely általában a piacok vagy egy-egy forgalmasabb üzlet mellé települt, és ott szolgálta ki az árusokat, vagy az arra járó vevőket. A következő típus volt a leggyakoribb a birodalomban. Egyes kutatók egyfajta „szomszédsági” kávéháznak nevezik, mert nemcsak egy-egy kisebb körzetet szolgáltak ki, hanem megrendeléseket is teljesítettek. Ülőhelyük elég csekély számban volt, a vendégek inkább a kávéház előtti padokon foglaltak helyet.

A nagy, reprezentatív külsejű kávéházak alkották a harmadik csoportot. Ezek egy-egy város legnagyobb csomópontjánál, vagy látogatottabb helyeken épültek fel. Kényelmes ülőhelyeik, és a fenti két típusnál sokkal tágasabb tereik voltak, sőt, némelyiknek saját kertje, vagy parkja volt. Mindegyik típusra jellemző volt, hogy egyetlen nagy helyiségből álltak, amelynek egyik sarkában helyezkedtek el a kávéfőzéshez szükséges eszközök.

A kávéfogyasztás általánossá válásával a társadalom minden rétege képviseltette magát a kávéházakban. A leggyakoribb látogatók között a török szellemi elit képviselői voltak, akik tudtak írni-olvasni, és akik jártasak voltak az irodalom területén is. Jogtudósok, tanárok, bírók stb. felolvasásokat tartottak, vagy megvitatták a legfrissebb eseményeket. De a tulajdonosok is mindent megtettek azért, hogy a vendégek jól szórakozzanak: egyesek zenés kísérettel ellátott mesemondókat fogadtak fel, akik a történeteikkel feldobták a hely hangulatát, sőt, Evlia Cselebi, 17. századi török történetíró beszámol arról, hogy a kávéházakban fellépő bábjátékosok külön céhbe tömörültek.

A szultáni szigor lecsap

A kávéházakban persze az ártalmatlan szórakozás mellett más szokások is elterjedtek. A vízipipa használata már a 17. században mindennapossá vált, de a kávézás mellett a vendégek megragadták az alkalmat arra, hogy ópiumot, hasist és más drogokat fogyasszanak el. Külön kávéházak is létrejöttek, hogy az erre vonatkozó speciális igényeket kielégítsék, de ezek már általában mocskos és elhanyagolt helyek voltak. Általában hét hasisszívó ember tengette bennük a mindennapjait, a kábítószerhez pedig jóakaratú emberek adományai folytán jutottak hozzá, akik úgy vélték, hogy bódulatuk révén tudnak társalogni Allahhal.

Az ehhez hasonló jelenségek miatt nem véletlenül fogadta a szultáni udvar, és a vallási tekintélyek bizonyos köreiben kétkedés a kávé és a kávéházak elterjedését. 1567-ben II. Szelim szultán parancsot adott a kávéházak bezárására, de ő volt az, aki ezzel együtt becsukatta a borkiméréseket és a bordélyházakat is, sőt, arra is utasítást adott, hogy a lefoglalt borkészletet sózással tegyék ihatatlanná.

Hogy a rendelkezés végrehajtása nem lehetett túl hatékony, arra leginkább az utal, hogy III. Murád szultán (1574 – 1595) 1583-ban ismét betiltja a kávéházakat, és gályarabsággal fenyegette meg azokat, akik nem tesznek eleget a szultáni parancsnak. 1589 és 1593 között további tiltó határozatok következtek, jelezve, hogy ez a tiltás sem érte el a célját. Ennek leginkább az volt az oka, hogy a török szellemi élet vezetői, és a hivatalnokok nem voltak érdekeltek abban, hogy a kedvelt kávéházaikat egyszerűen bezárják.

A legerőteljesebb tiltások IV. Murád szultán (1623 – 1640) idején érték a kávéfogyasztókat, az uralkodó ugyanis a dohányzás és az alkohol mellett a kávézást is betiltotta. Járőröket küldött ki a városba, hogy ellenőrizze a parancsainak a végrehajtását. Állítólag azt is megtette, hogy ő maga civil ruhát öltött, és éjjelenként felkereste a kis kávéházakat, amelyek megszegték a szultáni rendelkezést. Először számon kérte rajtuk a rendelkezés megszegését, majd, miután felfedte valódi kilétét, gyakran a saját kezével hajtotta végre az ítéletet.

A kávé visszatérése

IV. Murád kőkemény fellépését az utódai nem követték. A szultán tiltását ugyan az motiválta, hogy a kávéházak erkölcsi értelemben véve egyfajta bűnbarlanggá váltak, hiszen a kábítószer fogyasztás vagy a szerencsejátékok szintén a kávéházak sajátosságaivá váltak az Oszmán Birodalomban. Azt azonban a kérdésben egyébként megosztott vallási vezetők is belátták, hogy önmagában a kávé fogyasztása nem okoz semmilyen károsodást. Bár sokáig azt állították, hogy a túlzott kávéivás melankóliát, álmatlanságot, aranyeret és leprát okoz, valamint csökkenti a vágyat, arra már a 17. században is rájöttek, hogy ezek nem igazak.

A döntő érv végül nem is vallási, hanem inkább gazdasági oldalról érkezett. A súlyos anyagi zavarokkal küzdő Oszmán Birodalomnak ugyanis minden egyes aranyra szüksége volt ahhoz, hogy a növekvő terheit viselni tudja, a kávéra és az alkoholra kivetett vámok pedig segítettek a költségvetés állapotán. A vallási és politikai tiltásokat így szép lassan a közszereplők érdektelensége folytán, egyszerűen figyelmen kívül hagyták, a kávé pedig velencei közvetítéssel immár szabadon terjedhetett el egész Európában, majd szerte a világon.