Kokainnal növelték a katonák harci morálját az első világháborúban

Az újabb kutatások alapján egyre nyilvánvalóbb, hogy az első világháború harcterein meghatározó szerep jutott a kokainnak. Hogyan figyeltek fel a drogra az európai hadseregek, és miként jutott el a frontvonalba?

Ősi recept

A kokacserje levele a világon az egyik legrégebb óta fogyasztott kábítószer. Dél-Amerika őslakosai már évezredek óta ismerik, egyes közösségeik napjainkban is használják részint feszültségoldó rekreációs célból, másrészt fájdalomcsillapításra és egyéb orvosi célokra. A spanyol konkvisztádorok elsőre nem hitték el, hogy egy növénynek ennyiféle felhasználása lehet, és az ördög művének tartották a fogyasztását. Végül azonban, miután meggyőződtek hatásairól, a gyarmati hatalom tízszázalékos adó kivetése mellett engedélyezte a termesztését és az árusítását.

A XIX. század elején az európai hatalmak is felfigyeltek arra, hogy kokacserjével növelhető a katonák fizikai állóképessége és harci kedve. Elsőként a Latin-Amerikában csak Guillermo Millerként ismert William Miller nevű angol tiszt tapasztalta meg a szer katonai használatra való alkalmasságát: Peru függetlenségi háborúja (1811–1826) alatt a helyi hadsereg mellett harcolt, és látta, hogy a kokalevelek rágása elengedhetetlen módja volt annak, hogy a perui katonák erejét és terhelhetőségét növeljék.

Európában elsőként Paolo Mantegazza olasz neurológus és fiziológus írt tanulmányt a kokacserje leveleinek stimuláló hatásairól, műve azonban visszhangtalan maradt. Sir Robert Christison skót toxikológus volt az, aki konkrét kísérletekkel is felkeltette a növény iránt az érdeklődést Európában. 1870-ben megvizsgálta a koka hatását a fáradtságra, mégpedig úgy, hogy két diákja 26 kilométert gyalogolva fárasztotta ki magát, majd ezt követően 6-8 grammnyi kokalevél elfogyasztása után az éhség, szomjúság és fáradtság tünetei megszűntek, így további egy órán keresztül tudták folytatni a menetelést.

1875 májusában, nem sokkal 79. születésnapja előtt végül Christison saját magán is kipróbálta a növény hatásait. Rendkívül lelkes volt a koka fizikai fáradtságot csillapító hatását és felhasználhatóságát illetően. Egy alkalommal feljegyezte, hogy túlsúlyos fiával együtt „elfáradás nélkül” képesek voltak egy csaknem ezer méter magas hegycsúcs meghódítására a Skót-felföldön.

Katonai érdeklődés

Európa fegyveres erői is kezdték lassacskán felismerni a koka egyedi tulajdonságait és hadi alkalmazásának lehetőségét. Theodor Aschenbrandt bajor katonaorvos tudomást szerzett Friedrich Wöhler tanítványának, Albert Niemannak 1859-es felfedezéséről, a tudós kémikusnak ugyanis a világon elsőként sikerült a kokacserjéből szintetizált kokaint előállítania. Találmányát a következő évben szabadalmaztatta, 1862-ben pedig az 1668-as alapítású darmstadti Merck gyógyszeripari cég meg is kezdte a kokain előállítását.

A vállalat úgy hirdette termékét, mint „olyan stimulánst, amely kimondottan alkalmas a test munkaképességének növelésére bármiféle veszélyes mellékhatás nélkül.” 1883-ban Aschenbrandt a gyakorlatozó katonáinak vízben feloldott kokaint adott. „Felkeltettem a hadsereg érdeklődését, és további kutatásra ösztönöztem őket. […] Úgy gondolom, elegendő bizonyítékot adtam kimagasló hasznosságáról” – írta későbbi összefoglalójában.

Ebben az időben a szer katonai hozadékát nem is az általános erő- és állóképesség-növelésben, hanem az étvágycsökkentő hatásában látták, merthogy 15-20%-kal csökkenthetőnek látszott az élelmezés költsége. Nem volt megállás: számos európai és amerikai orvos kísérletezett a kokainnal újabb és újabb felhasználási területek után kutatva. Ilyeneket nem csupán az orvoslásban (például az aneszteziológiában és a lázcsillapításban) találtak, de a sportban is, amely a korabeli államok számára stratégiai eszköz volt, mivel felkészítette a fiatal fiúkat a katonaéletre. Később Aschenbrandt jóslatai is helytállónak bizonyultak: az első világháborúban a drog bőségesen bizonyította általános harctéri hatékonyságát.

A kokain iránti kereslet még az 1880-as évek végén is igen alacsony maradt, miközben az előállítása egyenletesen növekedett. A Merck gyártásáról elérhető statisztikák jól szemléltetik ezt. 1881 és 1884 között összesen 1,4 kilogrammnyi kokain-hidrokloridot állított elő, 1885-ben viszont már csaknem 30 kilogrammnyit. 1913-ban a német cég kokaingyártása pedig majdnem elérte a 9 ezer kilogrammot, ezután a háború megszakította a nemzetközi kereskedelmet, ami miatt a perui kokacserje és a nyers kokain nem tudott eljutni az európai gyárakba. Ennek következtében a Merck gyártása 1915-re visszaesett 500 kilogrammra.

A semleges Hollandia színre lép

Ezzel egy időben, paradox módon, az első világháború egyre nagyobb keresletet teremtett a kokainra, és megágyazott egy arra specializálódott gyógyszeripari cég gyors fejlődésének: ez volt a Nederlandsche Cocaïnefabriek (NCF), amelyet 1900 márciusában alapítottak Amszterdamban a Koloniale Bank és a Holland Kelet-Indiák kokacserjeültetvény-tulajdonosainak közös vállalkozásaként.

A háború alatt az NCF, amely lelkesen adott el kiváló minőségű kokaint mind az antantnak, mind a központi hatalmaknak, a drog első számú gyártójává vált a világon, évente átlagosan 14 ezer kilogrammot előállítva. A háború tökéletes alkalom volt a cég számára, hogy elfojtsa konkurenciáját, és hatalmas profitot termeljen. Ahogy nőtt a termelés, a gyárat modernizálták, és méretét csaknem kétszeresére növelték.

A hadseregek igényeinek jelentős növekedése meredek emelkedést eredményezett a termelésben, évi 20–30 ezer kilogramm közötti szintre nőtt. Ez a hatalmas mennyiség azonban óhatatlanul a kokain árának eséséhez vezetett, az 1885-ös unciánkénti (28,34 gramm) 280 amerikai dollárról az 1914-es unciánkénti 3 dollárra.
Az NCF-nek óriási haszna volt Hollandia semlegességéből. A háború ugyanis súlyos csapást mért a konkurenciára, mivel elvágta számukra a kokalevelek importját, miközben a Holland Kelet-Indiákról akadálytalanul áramlott az alapanyag az NCF-hez.

Ennek következtében Európa hadviselő országai a holland kokain beszerzésére kényszerültek. Az amszterdami gyár viszonylag közel is volt a nyugati fronthoz, ily módon akár rövid időn belül nagy mennyiségű kokaint tudott szállítani szinte közvetlenül a harcvonalba, ahol a legnagyobb volt a kereslet a drog iránt.

Ébren és fájdalommentesen

A katonák kokainhasználatának aránya napjainkban is ismeretlen. Annyi azonban bizonyos, hogy soha korábban és soha többé nem fogyasztottak a hadseregek annyi ilyen szert, mint 1914 és 1918 között, nem csupán orvosi célra, de teljesítménynövelőként is. A hadviselő felek azért állították hadrendbe a kokaint, hogy katonáikat felvillanyozzák, és növeljék harci kedvüket. A szer még az idegösszeomlás szélére került férfiak lenyugtatására is alkalmas volt, az ő teljesítményüket is fokozta.

A német pilóták a hosszú repülőutakon fogyasztották a szert, és a francia feljegyzések szerint az ő repülőseik is igencsak kedvelték: „A kokain beletöltötte a kevés légi párbajozóba azt a hideg és teljességgel tudatos felemelkedettséget, amelyre – egyedül a drogok között – képes. […] Ugyanakkor épen hagyta cselekedeteik feletti irányításukat. Megerősítette őket, mondhatnánk, a kockázat gondolatának megszüntetésével.”

A kokain azonban minden bizonnyal sokkal népszerűbb volt a gyalogság, mint a pilóták körében. Nem sokkal a gallipoli csata (1915. április – 1916. január) egyik támadása előtt például az ausztrál katonák jelentős mennyiséget kaptak a drogból. Továbbá az Ausztrál és Új-zélandi Hadtest (ANZAC) sebesültjeinek és betegeinek rendszerint a legkönnyebb és leghatékonyabb kezelést írták elő: a két erős fájdalomcsillapítót, a morfiumot és a kokaint. Nem meglepő módon sokan szoktak rá ezekre a szerekre, és maradtak függők a felépülésük után is. Ez volt az európai nagyhatalmak hadseregeiben a szörnyű valóság.

A brit hadsereg olyan termékre hagyatkozott, amely már bizonyította hatékonyságát a hosszú és fárasztó sarkkutató expedíciókon 1907-ben és 1912-ben. A Tabloid vagy Forced March (Erőltetett Menet) márkanév alatt forgalmazott készítmény kokaint és kóladió-kivonatot tartalmazott, és a londoni Burroughs Wellcome & Co. gyártotta. Ez a cég indította el később a kokain gyártását tabletta formájában.

E fejlesztés megnövelte a drog szavatossági idejét, praktikusabb tárolását és fogyasztását tette lehetővé, és higiénikusabbá tette fogyasztását. A javasolt dózis egy tabletta volt „a szájban feloldva minden órában, amikor folyamatos szellemi megerőltetésnek vagy fizikai erőfeszítésnek van kitéve.” A Tabloid hirdetései azt állították: „Elnyomja az éhséget, és meghosszabbítja az erőálló képességet.” Aligha meglepő tehát, hogy a brit hadsereg parancsnoksága úgy döntött, kipróbálja az Európában szolgáló katonákon.

Az első világháború veteránjai körében megjelent járványszerű függőséget tekintve jogosan feltételezhető, hogy számuk több százezerre taksálható. A harcoló katonák, különösen a nyugati fronton valószínűleg az esetek többségében észre sem vették, amikor fehér, „löketet adó” port juttattak az ételükbe vagy az italukba. Széles körben ismert tény, hogy a brit katonák rendszeresen kaptak rumot, főleg a pszichikailag megterhelő cselekedetek, például a lövészárkok közötti „senki földjén” történő rohamok előtt. Szakértők napjainkban arra következtetnek, jó eséllyel lehetett kokain a rumban is, mivel a szer az alkohollal kombinálva kétszeres hatásfokkal működik.

Az első világháború kokainhasználatának pontos mértéke továbbra is felfedezetlen terület, mivel a katonák közül rengetegen meghaltak még a háború során, így a függőségben szenvedők száma lényegében megbecsülhetetlen, nem beszélve arról, hogy akkoriban az ilyen típusú addikcióval kapcsolatban nem volt olyan mértékű ismeret és tudás, mint napjainkban. Ugyanakkor a hadviselő felek hivatalos hadtörténészei is nehezen vehetők rá az együttműködésre, mivel a „bedrogozott” katonák gondolata sok hagyományos elképzelést felrúg a „nagy háborúval” kapcsolatban.