Játék(os)ok nélkül – Fantomolimpiák, csonka versenyek és megcsonkított karrierek

Bojkott kicsiben és nagyban

Ha cinikusan akarnánk fogalmazni, a NOB-nak tizenkét évig csak annyi dolga volt, hogy évkönyvébe bejegyezze a XII. és a XIII. nyári olimpiai játékok sorszámát. Természetesen ez igazságtalan lenne a megtépázott nimbuszú szervezettel szemben, mert 1945-öt követően mindent megtett, hogy ne csak béke legyen, hanem sport is. Mindenki hitt abban, hogy az 1948-as londoni olimpiával új korszak kezdődik a játékok történetében, és innentől négyévente valóban maradéktalanul és zavartalanul gyűlnek majd össze a világ legjobbjai. Négy évvel később pedig, amikor Helsinki élhetett a kárpótlási rendezési joggal, és már az új szuperhatalom, a Szovjetunió is képviseltette magát, olybá tűnt föl, hogy erre meg is van a reális esély. Több mint három évtizedig az elismerés hangja is megillethette a NOB-ot. Még akkor is, ha a távolmaradásokat és – újfent a politika jóvoltából – olykor a tragédiákat nem sikerült megakadályoznia.

A melbourne-i olimpiai faluban a forradalom jelképét, a Kossuth-címeres lobogót húzták fel.

A mozgalom töretlenül fejlődött az olyan bojkottok ellenére is, mint az 1956-os melbourne-i olimpia estében, amikor a spanyol, a holland és a svájci sportolók a magyar forradalom és szabadságharc melletti szolidaritás okán, az egyiptomi, libanoni és iraki versenyzők pedig a szuezi válság miatt Izrael ellen tiltakozva nem vettek részt az eseményen. Az 1972-es, több izraeli sportoló halálát okozó müncheni túszdráma pedig bármilyen megrázó is volt, nem tudta megroppantani az olimpiai eszmét. A cél, az akarat minden korábbinál egyértelműbb lett, olimpia nem maradhat el.

Ez vezérelte a nemzetközi bizottságot 1980-ban is, amikor is a biztató évek után újabb krízishelyzet keletkezett. A Szovjetunió 1979-ben bevonult Afganisztánba, Jimmy Carter amerikai elnök pedig úgy döntött, hogy ezért az Egyesült Államok sportolói nem vonulhatnak be a Luzsnyiki Stadionba. Abba a sportlétesítménybe, amely a moszkvai nyári játékoknak otthont adva azt a célt is szolgálta, hogy egy újabb diktatúra mutathassa meg a világnak, mire képes, ha igazán összeszedi magát. Hatvan évvel az antwerpeni után jöhetett az újabb valóban csonka olimpia. Mert bármennyire is fájó volt minden korábbi bojkott, azokat a játékokat teljes értékűként kezelte a közvélemény.

De ha a világ két legnagyobb politikai és sportnagyhatalma közül az egyik úgy dönt, hogy távol marad, az mindenképpen más megítélés alá esik. Ráadásul ehhez a döntéshez csatlakozott további 64 ország is. Az eszme, a mozgalom megint végveszélybe került. S bár a túlélés sikerült, a rossznyelvek – a szocialista országok kedvenc ideológiai sportünnepélyire utalva – egyszerűen csak szpartakiádként emlegették a moszkvai olimpiát, igazságtalan lenne kijelenteni, hogy az is volt, mert a legtöbb olyan versenyszámban, amelyben a keleti blokk versenyzői végeztek az élen, vélhetően nem lett volna más az eredmény az amerikai részvétel esetén sem. Ezért lehetünk mi, magyarok is felhőtlenül büszkék bajnokainkra, akik – így például Növényi Norbert, Kocsis Ferenc, Vaskuti István, Foltán László, Baczakó Péter, Magyar Zoltán – olyan tradicionális sportágakban nyertek aranyat, mint a birkózás, a kajak-kenu, a súlyemelés, a torna, amelyekben akkoriban egyébként is a szocialista országok domináltak.

A tragikus müncheni olimpia egyik legismertebb fényképe

A revansnak folytatódnia kell?

A sportban az esetek túlnyomó többségében korrekt dolog lehetőséget adni a revansra, és nem sportszerűtlen ezzel élni sem. Kivételek természetesen itt is akadnak. Bármilyen komoly megrázkódtatást is jelentett az Egyesült Államok moszkvai bojkottja, a sportvilág valahogy túltette magát rajta, ismét felcsillant a remény, hogy minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Az újabb olimpiai ciklusba világszerte nagy elánnal vetették bele magukat a sportolók. Akik ott voltak Moszkvában, igazolni akarták, hogy egy teljes olimpián is képesek kiemelkedően teljesíteni, akik pedig hiányoztak, azok sikerre éhesen igyekeztek csúcsformájukat 1984 nyarára időzíteni. Természetesen így voltak ezzel a magyar sportolók is, akik a sikeresnek mondható moszkvai szereplés után ennek az eredménynek a túlszárnyalására készültek – nem alaptalanul. A dicsőség mellett komoly motivációt jelentett a helyszín, Los Angeles is. Noha az élsportolóknak megadatott a lehetőség, hogy gyakrabban juthassanak el Nyugatra, az 1980-as évek közepén egy amerikai utazás még számukra is álomturnét jelentett. Ráadásul a hagyományos – a vízilabdát és a futballt leszámítva – többnyire egyéni magyar sikersportágak mellett ezúttal komoly eséllyel készültek férfi és női kézilabdázóink, valamint női kosarasaink is.

Fénykép a Los Angeles-i olimpiáról (1984)

Készült Amerika is. Olyan olimpiát ígért, amilyet még nem látott a világ, s ezt már a megnyitóünnepséggel is tudatni akarta. A „The show must go on” jelszót mindig is komolyan vették a tengerentúlon, most pedig mögöttes jelentéssel is bírt a szlogen: bármi is történt négy évvel korábban, az olimpia nevű show-nak folytatódnia kell. Az USA-ban arra azonban nem számítottak a rendezők, hogy az egyébként valóban fantasztikus megnyitón, ahol a több száz Michael Jackson-hasonmástól kezdve a levegőből leszálló űrharcosig mindent bevetettek, mégsem lesz telt ház. A Kreml aktuális ura, Konsztantyin Csernyenko főtitkár mondvacsinált indokkal revansot hirdetett: a szovjet sportolók biztonsága érdekében távol maradnak a Los Angeles-i játékoktól. S ha kötelezővé nem is tették, de erősen ajánlották ugyanezt a szocialista tábor országainak is. Az ajánlattal csupán ketten – Jugoszlávia és Románia – nem éltek.

A „Barátság” nem elég

1984. május 16. Egy teljesen jellegtelen szerdai nap, amely sportolóink százai számára vált mégis sorsfordító dátummá: ezen a napon jelentette be a Magyar Olimpiai Bizottság, hogy a bojkotthoz csatlakozva versenyzőink nem utaznak el az olimpiára. Az akkor pályájuk csúcsán lévő élsportolóink nagy többsége a mai napig képtelen megemészteni a rájuk kényszerített távolmaradást. Ezeknek, a lélekben is roppant erős sportembereknek is feldolgozhatatlan sokkot okozott az utazás előtt csak hetekkel bejelentett döntés. Mint a hasonló nagy kataklizmák esetében szinte mindegyikük emlékszik rá, hol volt, mit csinált éppen, amikor megtörtént a hivatalos bejelentés. Ahogy emlékeznek arra is, kiből milyen reakciót váltott ki a letaglózó hír.

A döntés nagy vesztesei közül talán a legnagyobb Gáspár Tamás kötöttfogású birkózónk volt. Az ereje teljében lévő fiatal bajnok nyert Európa- és világbajnokságot, az olimpia előtti és utáni években pedig mindenkit megvert, aki szakágában számított. A hírt hallva dühében öklével vert le a helyéről egy radiátort. A szintén éremesélyes női kosarasok május 16. délutánján nyerték meg a kijutást jelentő meccsüket. Később együtt zokogtak, amikor az a koreai csapat lett az ezüstérmes, akiket néhány héttel korábban magabiztosan vertek. Magyar kosárlabda-válogatott azóta sem jutott ki olimpiára. Stefanek Gertrúd az évtized kiemelkedő vívóegyénisége volt. Női tőrben egyértelműen aranyesélyesként utazott volna a tengerentúlra. A történteket azzal a keserédes mondással szokta felidézni, hogy ő a piros hetes busszal utazott az olimpiára, ugyanis egyfajta vigaszdíjként úgynevezett Barátság-versenyeket rendeztek a kényszerből távolmaradók számára, s a vívásnak történetesen Budapest adott otthont.

Stefanek Gertúd (a dobogó tetején) egyértelmű esélyese lett volna Los Angelesben

S noha számos bajnokunk, köztük Gáspár és Stefanek is diadalmaskodott a Barátság-versenyeken – és a pár évvel ezelőtti kormánydöntés nyomán teljesítményük alapján ők is mind megkapják az olimpiai járadékot –, mégis több mint valószínű, hogy ha lehetne, lemondanának róla, ha csak ott lehettek volna a Los Angeles-i játékokon.

1956 és 1989 között nem volt még egy esemény, amely ennyire megrázta volna a teljes magyar közvéleményt. A mai napig legendák keringenek arról, hogy kik voltak azok a MOB-tagok, akik nemmel szavaztak a bojkottra, vagy legalább tartózkodtak; a már formaruhájukat próbáló sportolók hónapokig nem tudtak felocsúdni a sokkból; az emberek pedig suttogva taglalták, hogy vajon tényleg visszautasíthatatlan volt-e a moszkvai ukáz, vagy csak a hazai vezetés túlbuzgóságán múlt a távolmaradás. A teljes igazságot talán sosem fogjuk megtudni.

Több elmaradt, illetve csonka olimpia után 2020-ban pedig megtörtént, amire valóban soha nem volt még példa a mozgalom történetében. A Föld teljes lakosságára lecsapó koronavírus elintézte azt, ami még a világháborúknak sem sikerült: elhalasztottak egy olimpiát. Tokión mintha átok ülne, 1937 után újból le kell mondania a házigazdaságról. Igaz, a NOB döntése alapján 2021-ben, a játékok történetében szintén először páratlan évben, megrendezték a XXXII. nyári olimpiát.

1. Magyar fölény
2. Bojkott kicsiben és nagyban

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

Nagy-Britannia

• Történelmi jelentőségű adománnyal gazdagodott a British Múzeum 
• Nehéz természete miatt még szomszédjai sem kedvelték Goldfinger Ernőt
• Bármi áron érvényesítette kereskedelmi érdekeit a brit Kelet-indiai Társaság
• Csak átmeneti békét eredményezett az első búr háború
• Pattanó bombákkal semmisítették meg a britek a Ruhr-vidék gátjait
• Lőporoshordóival könnyedén a levegőbe repíthette volna a Westminster-palotát Guy Fawkes
• Máig számos rejtély övezi a sandringhami zászólalj eltűnését
• Nagy-Britannia és Franciaország is elvesztette nagyhatalmi státuszát a szuezi válság után 
• Csodával határos módon élte túl az IRA ellene szervezett merényletét Margaret Thatcher