Hittek-e a középkori emberek Artúr király létezésében?

Habár a történelem során rengeteg „história” keletkezett, amely „bizonyítja” a mitikus Artúr király létezését, és még pontos történelmi meghatározást is ad személyének – brit uralkodó, római hadvezér, vagy akár szarmaták egy csoportjának vezetője – a tényleges bizonyítékok halmaza igen gyér. Bármilyen meglepő, az Artúr létét övező vita nem korunk találmánya, és nem is az Artúr-mondakör által valósággal megbabonázott viktoriánus Angliában kezdődött: már a középkori forrásokban is felfedezhetünk kétségeket.

A király követelése

William Caxton, az angol nyomdászat késő középkori megteremtője 1485-ben adta ki Sir Thomas Malory író Artúr halála (Le Morte d'Arthur) című művét, amely az Artúr-mondakör klasszikus középkori feldolgozásának számít. A műhöz csatolt előszavában Caxton ha óvatosan is, de teret ad a szkeptikus véleményeknek.

A könyvkiadó azzal indít, „sok nemes és különböző úriember” biztatta arra, hogy Artúr király és a Szent Grál történeteit is kiadja könyvként, e megjegyzés azonban még könnyen lehet egyszerű „marketingfogás” is. Kijelenti, hogy Artúr egyike annak a „kilenc méltó embernek”, akikre mindenkinek példaként érdemes tekintenie.

Ekkor már régóta létezett e kilenc személy listája, amely három „pogányt” (Hektor, Nagy Sándor és Julius Caesar), három zsidót (Józsué, Dávid király, illetve Júdás Makkabeus), valamint három keresztényt (Artúr király, Nagy Károly, és Bouillon Gottfried) tartalmazott. Caxton előszava szerint amikor egy Gottfriedről szóló könyvet mutatott be IV. Eduárd királynak, az uralkodó „azonnal” követelte, hogy Caxton jelentessen meg egy Artúrról szóló könyvet is – nem csupán azért, mert Artúr a lista többi tagjával szemben angol volt, de azért is, mert bőséges forrásanyagból dolgozhat.

Az előszó itt vesz egy igen érdekes fordulatot: Caxton azt feleli Eduárdnak, „sokféle ember van ama véleményen, hogy nem volt ilyen Artúr, és hogy minden róla írt könyv csupán kitalált mese.” De miért kételkednének ennyien abban, hogy Artúr létezett? Ugyanazon okokból, amiért napjainkban: „mert némely krónikák nem tesznek róla említést, s nem emlékeznek semmivel sem rá, sem lovagjaira.”

Tehát a 15. század végén is sokan ismerték eléggé a krónikaanyagot ahhoz, hogy tudják, Artúr igencsak feltűnő módon hiányzik e szövegek egy jelentős részéből. Ráadásul, ha hihetünk Caxtonnak, az angol történelem e szakaszában Artúr kimondottan alacsony népszerűségnek örvendett: „csoda, hogy nem népszerűbb saját országában, de talán illeszkedik Isten szavához, mely azt mondja, egy próféta sem kedves az ő hazájában.”

A könyvkiadó óvatosan úgy fogalmazza meg érvelését, hogy eltávolítsa magát az Artúr-legendáriumot hamisnak gondolóktól – ami érthető is, hiszen leírja, éppen a királyi udvar egy tagja mondta neki, hogy Artúrban kételkedni „merő bolondság és vakság” –, de azon kijelentésétől, hogy Artúr sok krónikából hiányzik, nem tágít. Ha elhisszük, hogy e „sokféle ember” valóban több, más személy, és nem csupán retorikai eszköz Caxton saját véleményének prezentálására, akkor arra következtethetünk, hogy olvasótábora nem csupán érdeklődik az angol történelem iránt, de elvárja, hogy annak leírása tényszerű legyen, és ne tartalmazzon fiktív királyokat.

Semleges álláspont

A vita másik oldalán ott vannak azok a – szintén meg nem nevezett – emberek, akik az előszó szerint fültanúi voltak a király és Caxton párbeszédének. Ők ugyanazokat a bizonyítékokat emelik ki, amelyeket napjaink Artúr-hívői: a glastonburyi apátságban található sírt, Monmouth-i Gottfried (1100 k. – 1155 k.) Britannia királyainak története című művét, illetve a winchesteri kerekasztalt.

Caxton emellett hivatkozik Artúr említéseire a 14. század eleji szerzetes, Ranulf Higden által írt Polychronicon nevű krónikában, valamint Boccaccio Nevezetes személyek sorsairól (De casibus virorum illustrium) című művében, illetve olyan híres „ereklyékre”, mint „pecsétjének nyoma vörös viaszban, berillbe zárva”, Gawain lovag állítólagos Doverben őrzött koponyája, valamint Lancelot kardja – utóbbiról sajnos nem említi, hol őrizték.

Végül arra a következtetésre jut: „Mindezen dolgokat számításba véve nem lehet ember, aki észszerűen tagadhatja, hogy volt e földnek Artúr nevű királya”, és az előszó alapján valóban megalapozottnak tűnhet az írott és tárgyi bizonyítékok tükrében Artúrt történelmi személynek tekinteni. Ez ismét csak az olvasók pontosság iránti igényéről árul el sokat: a könyvkiadó mindkét oldal gondosan felépített argumentumait bemutatta.

Habár Caxton azt állítja, az érvek őt is meggyőzték, a szöveg további szakaszaiban nem úgy tűnik, mintha ebbe belenyugodott volna. Miután felsorolja nagy vonalakban, mely regékben lelheti örömét a könyv lapjain az olvasó, illetve megjegyzi, hogy Malory történeteiben nem mindenki viselkedik erkölcsileg példásan, Caxton azt írja: „mert az időt eltölteni, e könyvet olvasva kellemes lesz, de hitelt adni és elhinni, hogy minden igaz, amely itt átadatik, a saját szabad döntésed.”

Úgy tűnik tehát, a kiadó továbbra sem tekinti Artúr történeteit tényként elfogadhatónak, de egyúttal nem állítja azt sem, hogy hamisítványok. Nyilvánvaló, hogy aki – saját bevallása szerint – az uralkodót is a beszélgetőpartnerei közt tudja, otthonosan mozog az el nem köteleződő megfogalmazások világában.

Egészen elképesztőnek tűnhet, hogy több mint fél évezreddel később voltaképpen ugyanezen pontok mentén folyik a vita Artúr király körül. Ám tulajdonképpen nem is annyira meglepő, hiszen továbbra is ennyi bizonyíték áll csupán rendelkezésre – ezek halmaza nem gyarapodott. Az oly sokakat inspiráló legendás királynak talán éppen itt is van a legjobb helye: valahol a mesék és a történelem határán, a „sötét kor” jótékony ködében.