Habár Leningrád lakossága éhezett az ostrom alatt, az állatkert lakói közül egyet sem ettek meg

2020. június 11. 09:59 Múlt-kor

Korábban

Nem mindenhol voltak ilyen szerencsések

Az első világháborúban a belgiumi Antwerpen állatkertjében leölték a medvéket és a nagymacskákat, mert attól féltek, a németek megérkezésével kiszöknek és emberekre támadnak.

A második világháborúban ugyanezen okból történt, hogy a londoni állatkert elpusztított minden mérges kígyót, rovart és pókot állományában, a leghírhedtebb eset azonban a tokiói Ueno állatkert volt, ahol egy év leforgása alatt megfojtották az összes leopárdot, különféle módokon megölték az összes bölényt, illetve halálra éheztettek minden elefántot.

Habár a japán vezetés a szövetséges bombázások miatti szükséges megelőző intézkedésekként kommunikálta mindezt, több történész szerint sokkal inkább a háborús áldozatvállalás súlyosságának propagandisztikus eltúlzását szolgálta az állatok halála.

Nem kellett azonban egyáltalán ostromnak vagy légitámadásnak fenyegetnie ahhoz, hogy egy állatkertben ilyesmi történjen: az Egyesült Államokban az Iowa állambeli Cedar Rapidsben egy „hazafias” állatkerttulaj önként ölte le állatai többségét – köztük aligátorokat, medvéket, bölényeket, rókákat és egy farkast is –, mert lelkiismeretlennek tartotta tovább etetni az állatokat, miközben az országban jegyrendszert vezettek be az élelmiszerre.

Reading Zoos című 1998-as könyvében Randy Malamud irodalomtörténész úgy érvel, a válságos időszakokban az állatkertek gyakran válnak „feláldozható luxussá az emberi szenvedéssel szembeállítva”, illetve gyakran a leölt állatokat is az egyre csökkenő élelmiszerkészletekhez adják. Ez számos alkalommal előfordult a történelem során, gyakran olyan helyzetekben, amelyek távolról sem voltak olyannyira kilátástalanok, mint Leningrádé.

Miután a brit Királyi Légierő lebombázta a berlini állatkertet, az utcára kiszökő elefántokat és zsiráfokat összefogdosták, majd leölték és felszolgálták a város nyilvános konyháin. Ráadásul nem is feltétlenül az éhező köznép az, amely elfogyasztja az állatkertek lakóit: amikor 1870-ben a porosz csapatok körülzárták Párizst, éppen a város elitje tört be a Jardin des Plantes-ba, hogy az egzotikus állatok húsából készített fogásokon lakmározzon otthon.

Hogyan élhette túl tehát a leningrádi állatkert állománya az embertelen ostromot, amelynek során az emberek közül volt, hogy egy hónap alatt százezren éhen haltak? Ligyija Ginzburg irodalomkritikus (1902-1990) szerint (aki maga is az ostrom túlélője volt) szerint sok akkori leningrádi lakos romantizálta a háborút, hogy elterelje gondolatait a sötétebb emlékekről.

Más vélemények szerint politikai érdek fűződött az állatok túléléséhez: a szovjet levéltárakban való több évtizedes kutatás után Nyikita Lomagin történész azt állítja, az állatkert lakói többek közt azért menekültek meg, hogy az ostromlott városban ragadt magas rangú pártfunkcionáriusok gyermekei örömüket leljék bennük.

Annyi mindenesetre biztos, hogy a leningrádi állatkert a büszkeség szimbólumává vált sok „blokadnyik” számára – bizonyítéka volt annak, hogy a város ragaszkodik mindennapi életéhez, és nem omlott össze teljesen.

előző oldal 3 / 3