Az ezer évvel ezelőtt élt vitézekre gondolva általában az izgalmas kalandok, a dicsőség és a hírnév jut eszünkbe, a valóságban azonban a felfoghatatlanul brutális csaták és a folytonos életveszély is a lovagi élet kényszerű tartozékát képezték. Nyáron hőgutát kaptak, télen fagyoskodtak, ha pedig megélték az öregkort, a lelkiismeretük mellett a reuma és állandó hátfájás is kínozta őket. Nem csoda hát, hogy gyakran részegeskedtek, és a világi örömöket hajszolták, míg a lovagi eszmék csak fokozatosan alakultak ki az évszázadok során.

A mai rögbijátékosok erejével vetekedtek

Vajon mi vett rá egy a középkorban élő fiatalt, hogy súlyos vaspáncélt öltsön magára, s állandó veszélynek tegye ki magát a harctereken, ahol bármikor lesújthatott rá egy csatabárd, szíven döfhette egy lándzsa, vagy a messzeségből érkező nyílvessző hatolhatott át a testén. A leendő lovagok sorsa már öt-hat éves korukban eldöntetett, amikor szüleik elküldték fiaikat egy hűbérúr udvarába, hogy annak felügyelete alatt lovaggá váljanak.
A napjainkban kisiskoláskorúnak számító gyermekeket úszás és ökölharcok során edzették férfivé, közben megtanulták használni a lándzsát, a kardot, valamint a tőrt, s elsajátították az íjászat tudományát is. Olykor a sakk vagy a versírás rejtelmeibe is bevezették az ifjakat, akiknek a legfőbb feladata a lovaglás mesteri módon történő elsajátítása volt: az igazi lovagok a lovukat csak a súlypontjuk ügyes helyezkedésével vagy pusztán a combjuk nyomásával is tudták irányítani.

A férfikort hét-nyolc éves képzésük után, 14 éves korukra érték el, amikor átadták nekik a templomban megszentelt kardot. Addig apródokként szolgáltak uruk mellett, akiknek főként a pajzs cipelésében segédkeztek, ezt követően elnyerték a jogot, hogy részt vegyenek a lovagi tornákon. Mivel közvetlen harci tapasztalata keveseknek volt közülük, a tornák kiváló alkalmat nyújtottak arra, hogy elsajátítsák a leghatékonyabb katonai fogásokat. Az újoncok egészen a XIII. századig a valódi harcok körülményeit élhették át. Az éveken át tartó folyamatos „edzés” során huszonéves korukra megszerzett erejük a mai rögbijátékosokéval vetekedett. Negyvenéves korukra, ha megérték, a súlyos megpróbáltatások, az állandó hadakozás, a túlfűszerezett és zsíros ételek, a jelentős mennyiségű alkohol megtették a hatásukat: életük alkonyára érve a reuma, a romlott fogak, a sajgó hát, belső szervi megbetegedések és a fáradtság volt a fő ellenségük.

Halálos lovagi tornák

A lovagi tornák pompája, ünnepi jellege és − mai szóval élve − fesztiválhangulata egy hosszabb távú fejlődés eredményei voltak. Kezdetben a nemesek egymás között beszéltek meg találkozókat a nyílt pusztában, amelyek gyakran tömegverekedéssé fajultak, és számos halottat vagy súlyos sebesültet eredményeztek. Az egyház folyamatos tiltakozása és a lovagi eszmék fejlődésének hatására aztán civilizáltabb formát öltött a versengés. Fokozatosan elkezdték írásban is rögzíteni a lovagi viadalok szabályait annak érdekében, hogy így biztosítsák a felek egyenlő küzdelmét.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2017. ősz számában olvasható.