Egyetlen csatát sem nyert, Kossuth mégis fővezért csinált Dembińskiből

2021. január 16. 09:49 Múlt-kor

Henryk Dembiński, avagy ahogyan mi ismerjük Dembinszky Henrik, 1849 februárjában vette át a magyar haderő irányítását, de már az első komolyabb megmérettetésénél vereséget szenvedett.

Korábban

Elsőként tanított magyar nyelven fizikát a pesti egyetemen Jedlik Ányos, „a szódavíz atyja”
A Batthyány-kormány támogatójából végül a forradalom heves kritikusává vált Kemény Zsigmond
Napóleon hadnagya, magyar szabadságharcos, török pasa: Bem apó kalandos élete

Henryk Dembiński a bécsi hadmérnöki iskola befejezése után a Napóleon által létrehozott lengyel állam, a Varsói Nagyhercegség seregében kezdte meg katonai pályafutását. Részt vett a francia császár Oroszország elleni 1812-es hadjáratában, ahonnan egy sebesüléssel és becsületérdemrenddel tért haza. A kitüntetés nem nagyon hatotta meg az ifjú katonát, mert a francia császár bukással végződő Oroszországi hadjárata után egy évvel már Napóleon ellen harcolt a lipcsei csatában. A francia uralkodó bukását követően az Orosz Birodalom védnöksége alá tartozó, Varsó központú Kongresszusi Lengyelországban maradt és civilként birtokán gazdálkodott.

Az 1830-1831-es lengyel szabadságharcban azonban ismét aktivizálódott. A híres, lengyel vereséggel végződő osztrolenkai ütközet után, Dembiński sikeres visszavonulást hajtott végre az oroszok által kontrollált területen, egészen Varsóig vezetve és ezzel megmentette megmaradt haderejét. Az elismerés nem maradt el, Dembińskit kinevezték a lengyel hadsereg főparancsnokává és Varsó kormányzójává. A frissen beiktatott főparancsnok azonban nem vállalta a küzdelmet a többszörös túlerőben lévő orosz hadsereg ellen, és Varsó feladását javasolta. A nemzeti kormány nem akceptálta Dembiński elképzelését, és gyorsan le is váltották a hadsereg éléről. A tisztségéből felmentett katona a lengyel szabadságharc bukása után, sok bajtársához hasonlóan, emigrációba kényszerült, Franciaországban talált új otthonra.

A kényszerű párizsi száműzetésnek aztán 1848-ban, az Európán végig söprő újabb forradalmi hullámnak köszönhetően végeszakadt. A volt Batthyány-kormány párizsi nagykövete, gróf Teleki László ugyanis ideális jelöltnek tartotta Dembińskit a honvédség fővezéri posztjára és az Országos Honvédelmi Bizottmány élén álló Kossuth Lajos figyelmébe ajánlotta a lengyelt. Dembiński magát cukorgyárosnak álcázva jutott el Magyarországra 1849. januárjában. Kossuth bizalmat szavazott neki és 1849. február 1-jén a Tisza mögött összpontosított, négy hadtestből kialakított magyar fősereg parancsnokának nevezte ki.

A kormányfő döntésével sokan nem értettek egyet. A titokzatos és bizalmatlan Dembiński több tábornokkal, így Klapka Györggyel, Görgei Artúrral és Perczel Mórral is összeveszett. A magyar fősereg parancsnoka, aki tulajdonképpen addigi karrierje során egyetlen csatát sem nyert meg és csak védekező hadműveletekben tüntette ki magát, magyar földön sem brillírozott. Az 1849. február 26-27-én zajló kápolnai csatában vereséget szenvedett Windisch-Grätz tábornagy hadaitól.

Nem sikerült a főpróba, Dembiński vereséget szenvedett Kápolnánál

A diadalittas osztrák hadvezér a győztes ütközetet követően vérszemet kapott és Dembiński nyomába eredt, aki másnap Mezőkövesdnél megállította a császáriakat. A lengyel főparancsnok azonban nem üldözte a megvert Windisch-Grätz-et, nem aknázta ki a sikerét, hanem a Tisza bal partján vonta össze seregét. Ez a lépés felháborította tiszttársait, Görgei és Klapka március elején, Tiszafüreden palotaforradalmat szerveztek ellene, amely Dembiński leváltásával végződött.

Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvédezredes a következőképpen emlékezett vissza a megbuktatott honvéd fővezérre: „Nemcsak Görgei, de az összes magyar tisztek, a közkatonák is megérezték, hogy Dembinszky taktikája megtöri a sereg eleven erejét, harcra való készségét és ez lidércnyomásként súlyosodott a seregre. Ettől meg kellett szabadulni, ha győzni akart a nemzet. Az intézkedései nyomán támadt sok félreértés, parancsok elkésett teljesítése, haditervének aggodalmas eltitkolása, a hadtest- parancsnokoknak teljes tájékozatlanságban való hagyása, a seregrészek ide s odameneteltetése anélkül, hogy a vezető tábornokoknak sejtelmük volna a célról és tervről, ennek következtében a seregrészparancsnokok minden eshetőségre megőrzendő cselekvési szabadságának megszorítása egy kitűzött feladat megoldásánál, lehetetlenné tették Dembinszky vezérségét.”

Kossuth viszont továbbra is látott benne potenciált, így a Felső-Magyarország védelmére szerveződő hadtest élére helyezte, de a lengyel főtiszt itt sem talált követőkre. Dembińskinek ugyanis Komáromnál kellett volna egyesülnie a honvéd főerőkkel, ezzel szemben ő egy galíciai betörést szeretett volna végrehajtani a rábízott haderővel. Mivel elképzelését nem támogatták, Dembiński 1849 májusában lemondott tisztségéről.

Ám a lengyel tiszt magyarországi katonai karrierje ezzel még nem ért véget. Köszönhetően a Kossuth és Görgei között kialakult nézetkülönbségnek, 1849. július 30-án ismét a honvédsereg főparancsnoka lett, de harmadszorra is csalódást okozott. A Tisza-Maros szögében összevont seregével harc nélkül elvonult a sáncokkal jól megerősített Szegedről, nem ütközött meg Haynauval, majd mégis csatát vállalt Szöregnél, amit határozatlansága miatt elveszített.

Henryk Rodakowski 1852-ben készült festménye Dembińskiről

Ezután az újabb csapatösszevonás helyszíneként kijelölt, magyar kézen lévő Arad helyett, az ellenség által elfoglalt Temesvár alá vonult, és ezzel eljátszotta azt az esélyt, hogy az egyesített honvéd haderő külön-külön ütközzön meg előbb az osztrák, majd a cári seregekkel. Ez a baklövés már Kossuthnak is sok volt, aki újra leváltotta Dembińskit. Temesváron egy másik lengyel szabadságharcos, Bem József vette át a fővezérséget, de az 1849. augusztus 9-én zajló temesvári ütközetet a magyarok által csak Bem apónak hívott legendás tábornok sem tudta megnyerni.

A szabadságharc bukását követően Dembiński a Török Birodalom területére menekült, ahonnan a francia nagykövetség segítségével léphetett újra francia földre. 1851-től 1864-ben bekövetkezett haláláig Párizsban élt.