2021. tavasz különszám: 18 festmény, amit imádunk
ITT támogathatsz bennünket

Tömegterrorizmus

2002. február 8. 01:05 Deák Péter

Hazafelé utaztam a Ráckevei HÉV-en, amikor csengett a mobilom, és ezzel a mai napig tartó, nyugodni nem hagyó gondolat-kavalkádom elkezdődött. Az Info Rádió munkatársa kérdezte tőlem: „Mi a véleménye erről az esetről, tudna-e előzetes interjút adni”?

Gőzöm sem lévén semmiről, kértem, hívjon vissza félóra multán. Hazaértem és bepillantottam a CNN adásába. Gondolom, milliókhoz hasonló lelkiállapotban lévén az újabb telefonra csak azt tudtam mondani, valami új jelenség következett be, a terrorizmus ezzel a konfliktusok alapvető metodikájává vált. Azóta sem emlékszem, milyen ütemben jöttek az egyre konkrétabb információk. Állami és kereskedelmi rádiók, televíziók hívtak sorra, mert, ahogy az lenni szokott, a némileg ismert úgynevezett „szakértőket” sorban keresték. Teljesen összezavarodott a napirendem, adásokba szaladgáltam, telefonkommentárokat motyogtam, és azért, hogy ezek valamennyire is hitelesek legyenek, szabadabb időmben az Internetre és a CNN-re meredtem. Jómagamban sokkal több kérdés merült fel, mint a műsorvezetőkben, bizonytalan voltam, arra törekedtem, hogy megnyugtassam a nézőket, hallgatókat, de nem tudtam, igazat mondok-e. Két hónap múltán a kétely és belső kérdéshalmaz csillapodni látszik, megformálódott bennem egy „tanulmány”, amelyben sok a többváltozat, még mindig sok a kétely. Ezt a dolgozatot szeretném most közreadni. * * * Maga az eset, a „toronyrombolás” a mai, de még a modern védelmi rendszerekben is váratlan, megakadályozhatatlan volt. Nincs személyi és intézményi felelőse. A jelenség azonban előre jelezhető lett volna. Az a világkép, aminek beköszöntő időszakában ez a borzalom bekövetkezett, elemzésre kellett volna kényszerítse, kötelezze a politikát, a tudományt és a közéletet. Tudtuk, hogy a történelem a korszakváltások folyamata, minden érának megvoltak a maga szörnyűségei, a gladiátorok küzdelme, a keresztes hadjáratok és inkvizíció, a gyarmatosítás és az indiánok rezervátumokba űzése, nem beszélve a XX. század háborúinak áldozatairól, Hirosimáról. Mégsem ismertük fel, hogy valami új világrend alakul. 1946-ban, Churchill fultoni beszéde után megkezdődött az évszázad második felének, a nukleáris kockázat korszakának elemzése. A politika mellett ebben jelentős szerepet játszott a társadalom, a civil szféra, a tudósok összefogása. A Római Klub, a PUGWASH mozgalom, a SANA tudósfórumai, a néha naiv, de alternatívákat felmutató biztonságpolitikai iskolák, a Harmel jelentés után a NATO „fellazítási politiká”-ja stratégiákat alakítottak ki a nukleáris katasztrófa, a harmadik világégés elkerülésére. Ezek tárgyalóasztalok felületén, a diplomácia nyelvére konvertálódva jelentek meg, szerződésekké váltak, és egyszerre csak véget ért a hidegháború. Közben felbomlottak a gyarmatbirodalmak, számos országban felolvadt az aparthaid, a sztálini örökséget hordozó Szovjetunióban kialakult a glasznoszty és peresztrojka világa. Az emberiség felismerte és kezelte a korszak kihívásait és – akkor is hihetetlenül – a szovjet csapatok kivonásával, a leszerelés felgyorsult folyamatával, a rendszerváltozások dinamikus özönével lebomlott a fultoni világkép. Az elmúlt század végén a technika fejlődésének hihetetlen felgyorsulása szinte minden szektorban együtt járt a fél évszázadot, egy Kondratyev ciklust kitöltő katonai bipolaritás összeomlásával, a demokratikus nyugati civilizáció győzelmével. Az elmúlt korszak képi megjelenítését szimbolizáló gomba alakú atomfelhőt felváltották a globalizálódó világ új kihívásai. A 2001. év volt, amikor a közélet és a politika, bár nem határozottan, de állíthatta: az emberiség, a nemzetek közössége azon az úton van, hogy véglegesen elutasítsa az erőszakot, mint a konfliktusok kezelésének eszközét. Tévedtünk, kicsinyes viták helyett az összefogással járó jövőbelátásra kellet volna gondot fordítanunk. Mindez a múltnak szóló szemrehányás, valamiféle magunk marcangolása. De ha már ez történt, az esemény elborzasztó képe, a kétségtelen félelem, a felelősség és a politika cselekvési kényszere lépéseket és tetteket követelt. Az első reakció a bosszú tartalmú retorziót helyezte kilátásba, annak tisztázása nélkül, hogy egy ellencsapásnak mi és ki a célja, metodikája és mi lehet az eredménye. Szeptember 11-e, mint „eset” ugyanis radikálisan új műfaj, a tömeggyilkolás öngyilkossággal párosuló metodikája. Nincs követelés, nincs felvállalás; névtelenség és céltalanság a felszínen, megfontolt globális cél a valóságban. És ezzel a hadügy új forradalma köszöntött be. Erre nincs definíció, hiteles terminológia, csupán az ismérvek helyezhetők egymás mellé. Az „ellenség”, és mindegy hogy kié, nem vizsgálható hagyományos reflexekkel, mert eddig megvolt a képi leírási lehetősége, földrajzi értelemben megjelölhető volt, valamilyen meghatározható hatalom állt mögötte. Ez a lehetőség ma nem létezik, privatizált hatalomról és szolgálóiról van szó, az észlelési dimenziókban el sem helyezhető jelenségről, ki nem fejezhető ideológia nélkül, a gyűlölet felmanipulált indítékaitól vezérelve. Szervezett, nemzetközi, tömeggyilkos, technikára épített, elvakult és radikális terrorizmus. Anti civilizációs, mert nem csak a Nyugat sajátos és demokratikus, zsidó - keresztény világát támadta, de felbolydította az összes, történelmileg kialakult kultúra belső kohézióját is. Lehet e feleletet adni arra, hogy kik és ki ellen viselik a hadüzenet nélküli háborút? A világközvélemény, a politika, első pillanattól megosztott és ezt tükrözik a két hónapja élőbeszédben és írásokban kirajzolódó viták. Kik, vagy mik az új hadviselés agresszorainak ellenségei, célpontjai és kik képezik a bázisát? Azoknak van-e igazuk, akik a globalizációt teszik felelőssé, vagy akik a vallásháború ismérveit vélik felfedezni? A gazdag Nyugat nemtörődömsége-e egy felkelés motívuma? A terroristák gyűlöletben élő, elvakult, fanatikus és cél nélküli szervezetek tagjai? Minden válasz igaz és hamis. Ez és a hasonló terrorszervezetek nem a globalizáció ellenzőinek, még kevésbé veszteseinek felvállalt és megszállott képviselői. De az sem vitás, hogy a világ – egyesek szerint – nyolcvan százaléka történelmileg elmaradott sorsú, és a mai modernizáción kívül rekedt népek sokasága. Számukra nem orvosság a több ezer embert kiirtó. tornyok elleni ámokfutás, a világfélelem felkeltése. Elsöprő többségük nem is ismeri a cselekményt és következményeit, nem ismeri a csapást fel nem vállaló csoportot, nem érti szándékait. De ebben a négy és félmilliárdnyi emberben számosan vannak túl a minimális kultúrfokon, és ideológiailag-, vallásilag manipulálhatók. Minden vallásban keletkezhetnek szélsőségek, minden ideológiának létrejöhetnek a fundamentalista, erőszakos irányzatai. A bin Laden-ek szervezetei nem a fent felsoroltakat képviselve, hanem az objektív és szubjektív indulatokat meglovagolva léptek az új konfrontációs korszak szereplői közé. Kimondva bizonyos, pontosabban az arab, tágabban a moszlim társadalom képviseletében a rasszizmust kiemelt biztonsági kockázattá emelik. Az áldozatok mellett komoly veszély-kihívást jelent az akár fehér, fekete, barna, zsidó, keleti bűnbakokat emlegető politikai szélsőséges erők hatalom közelébe kerülése. Sokakat ismétlek, amikor leírom, a fekete kedd, mint akció hihetetlen szervezettséget, időt, felkészítést-kiképzést, toborzást, kommunikációt, szupertechnikát, dublírozott forgatókönyveket igényelt. Gyökeresen különbözik a XX. század terrorista akcióitól Az összeesküvők nyilván nem egy pincében, elhagyott gyártelep romjai között összebújva tervelték ki a rémtettet, a szereplők talán nem is találkoztak. Más országok, kontinensek területén tartózkodva alakították ki a pontos forgatókönyvet. Ilyen akcióhoz rengeteg pénz, méghozzá mosott pénz kell, a biztonsági rendszerek hézagainak ismerete szükséges, intellektuális elemző számvetésekre van igény. Az anyagi háttér részben adott, de a helyi tőke és a rejtett kereskedelem érdekében a terrorizmus már korábban kriminalizálódott, kiépítette a kapcsolatot a szervezett nemzetközi bűnözés határokon átívelő szervezeteivel. Hozzátéve, hogy a tervek realizásakor feltehetően beindított tőzsdemanipuláció felakkumulálhatta a következő cselekmények anyagi hátterét A megformált célpont Amerika volt, még pontosabban a globalizáció szimbólumaként megjelenő World Trade Center, a szuperhatalmat megtestesítő Pentagon (és a Fehér Ház?). És természetes aláfestésként hangot kapott a hosszabb-rövidebb idő óta artikulálódó amerikaellenesség, nem csupán a keleten, de hozzánk közvetlen közelben is. Ennek az indulatnak voltak aktuális motívumai is. A Bush kormányzat egy év alatt a nemzetközi világot megzavaró döntéseiben messze túlhaladta számos elődjét. Nem írták alá a Kyotoi – kifejezetten az energiarobbanás egyik káros jelenségét korlátozó – egyezményt. Röviddel ezután megtagadták a (!) biológiai fegyverek ellenőrzését szabályozó, egyébként magyar „szerző”-diplomata által szövegezett megállapodás aláírását, szinte beindítást kifejező energiával előtérbe tolták az SDI utódját képező Nemzeti Rakétavédelmi Programot, kilátásba helyezve ezzel egy jelentős orosz – amerikai szerződés felmondását és egy új fegyverkezési versenyt. Hasonló elutasításban részesült a kézi fegyverek kereskedelmének korlátozására irányuló szerződés-kezdeményezés. Nem beszélve az első reakciók tónusáról, amelyek a bosszút, a nem célorientált megtorlást és az új keresztes hadjáratokat említették Az „amerika komplexus” kétségkívül komplikált jelenség. Minden szuperhatalommal szemben vannak zsigeri ellenszenvek. Sokakban mindehhez hozzájárulnak régebbi és a harmadik világban is létező előítéletes örökségek. Mindezeket csak mélyítik a nem mindig népszerű politikai és katonai lépések. Azonban vitathatatlan, hogy mindezek ellenére és mindezek felett az Amerikai Egyesült Államok a modern világban, a mi terjedő civilizációnkban a demokrácia etelonja. Társadalmi felépítése, a képviseleten alapuló törvényhozás primátusa, a hatalmi ágak elhatároltsága, és az emberi jogok érvényesítése, a diszkrimináció tiltása, az erőszakszervezetek civil kontrollja, a politikai tisztesség követelménye és még sok más a mi célszalagunkra is rá van festve. Olyan hatalom lép fel most a saját felelősségét és szerepét, veszteségeit is vállalva, ahol fekete bőrű- afroamerikai a külügyminiszter és volt hozzá hasonló elnökjelölt, ahol az elnököt magánéleti visszaélései, illetve korábban lehallgatások miatt - jó értelemben véve - meg lehet hurcolni, le lehet váltani. Ettől az Amerikától, a civilizáció főerejét képező legnagyobb képességű szuperhatalmi erőtől várja el saját nemzete és a világ józan népei, a demokrácia különböző fokán hatalmat gyakorló kormányai, hogy valamiféle rendet tegyen. A támadás után Amerika többszörös cselekvési kényszerbe került Szerencsére a hidegháborút felszámoló, az erőszakot elutasító demokratikus civilizáció világa folyamatosan észbekapott. A felingerelt pillanatnyi – talán jogos – indulat helyett kezdett formálódni az új terrorizmussal szembeni ellentevékenység néhány filozófiai, politikai – katonai kontúrja. És az első tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a demokrácia által megkövetelt reálpolitika, a nemzetközi közösség, a szövetségesek által presszionált higgadtság, az „erőszakra erőszak” egyszerű válaszának elutasítása érvényesült. Lássuk, mi is történt szeptember 11-ét követő két hónapban, és mit kellene későbbiekben másképp, jobban csinálni. * * * Az első fázisban, azonnal meg kellett kezdeni a katasztrófa következményeinek felszámolását, a mentést. Szinte ezzel egy időben minden illetékes intézmény a maga felelősségi- és hatáskörében megszigorította a biztonsági rendszereket, megfelelőnek vélt rendszabályokat vezetett be, amelyek egy részét később feloldották. De ezzel egy időben meg kellett kezdeni a „nyomozást”, a hírszerzési és információs adatmorzsák egységes halmazba rakását, az elkövetők virtuális szervezetének képpé formálását. És ezen a téren volt mit tenni, főleg a mulasztások pótlása terén. A második fázisban gyakorlati, lényegében demonstratív, elrettentő lépéseket kellett megkezdeni a határozott és tartós válaszra való eltökéltség bizonyítására. Amikor még nem voltak meg a konkrét operációs forgatókönyvek, sőt még a célok sem voltak kellően tisztázva, a válasz kilátásba helyezése két úton valósult meg. Egyrészt megindult a feltételezhető térségben egy katonai koncentráció, a haditengerészet, a légierő, a csapásmérés korszerű eszköztárának és némi gyorsreagálású földi erőnek összevonása. A másik, igen jelentős, megfontolt vonulat a nemzetközi összefogás kialakítása volt. Magas rangú államférfiak személyesen kovácsolták a különböző mélységű szövetségesek csatlakozását az egyre konkrétabbá váló terrorista vezetés és fészek felszámolása érdekében. Axiómává vált, hogy a nemzetközi terrorizmus jelensége és szervezetei ellen csak nemzetközi összefogással lehet fellépni. Nemcsak az újságolvasóban váltott ki ámulatot, hogy olyan koalíció kontúrjai mutatkoztak, amiben egységesen jelent meg a Biztonsági Tanács minden tagja, köztük Kína és Oroszország. Különösen az utóbbi ajánlott fel olyan területen együttműködést, amiről két nappal előtte álmodni sem mertünk. A pakisztáni diktátor, akinek személyes szerepe is volt az afganisztáni tálib rémhatalom kialakulásában, elsők között tett ajánlatokat, számos volt FÁK és iszlám állam világi vezetése vállalta az együttműködést, különböző formákban, mértékben. Lénygében sikerült Afganisztánt, a terrorista vezér búvóhelyét és a világ legreakciósabb és legkegyetlenebb rendszerének államát körülvenni, légteret és támaszpontokat szerezni. Valószínű persze, hogy mindez nem ment alkuk nélkül, ez a „szövetség” ugyanis nem integratív, hanem csillagkoalíció, amelyben minden partner Amerikával került kétoldalú kapcsolatba. A szövetség-kovácsolás fázisának külön sajátossága, hogy az Északatlanti Tanács deklarálta, miszerint az Egyesült Államokat, a NATO egyik tagját külső erők részéről érte támadás, így a Washingtoni Egyezmény 5. Cikkelye aktivizálható. Az USA a tagállamoktól lényegében a passzív együttműködés területén kért segítséget. A dolog jelentősége azonban abban áll, hogy a NATO 52 esztendős fennállása alatt első alkalommal kellett aktivizálni azt a cikkelyt, amelyet sajátosan a hidegháború akkoriban legvalószínűbb és legrosszabb esetet képező verziójára dolgoztak ki. A döntés azért precedens értékű, mert az avíttnak vélt paragrafust adaptálta az új, XXI. századi legvalószínűbb konfliktus tartományára, az új típusú agresszióra, „háborúra”. Az Atlanti Tanács döntésének másik jelentősége a gyors és határozott egységkifejezés, ami hozzájárult a fentebb megrajzolt nemzetközi összefogás megteremtéséhez. A harmadik fázis most folyik. A hadüzenet nélküli „háborúra” a politika által meghatározott katonai válasz a siker, a hatékonyság kötelezettsége mellett még három kritériumnak kellett (volna) megfeleljen. Először is minimális, legyen az ártatlan áldozatok száma. Másodszor, ugyancsak minimális legyen a csapásmérő hadrend élőerő-vesztesége. Harmadszor, olyan katonai, vagy paramilitáris erőkkel kell együttműködni, amelyek realitást szolgáltatnak egy széles regionális koalíció hatalomra kerülésének Afganisztánban. A fenti feltételek lényegében elutasították a hagyományos amerikai-brit szárazföldi erők inváziós bevetését, ami az Öböl háborúban is igen rövid hadművelet volt. Koszovó azonban azt sugallta, hogy kizárólag bombázással nem érvényesülhetnek a politika által megszabott feltételek és a siker is erősen kétséges. Ezért a földi kategóriában az úgynevezett speciális erők, a múltban deszantnak, vagy diverziós egységeknek nevezett kis létszámú alegységek vesznek részt a felderítés, a légi cél-leküzdés eredményeinek verifikálása, az újra elfoglalható bázisok kiemelése, stratégiai pontok megszállása és ezzel a tálib katonai erő manővereinek blokkolása érdekében. Ezek még mindég hagyományos feladatok, de jelentősen kiegészültek egy alkalmazási nóvummal, nevezetesen a helyi polgárháborús, tálib ellenes erők, elsősorban az Északi Szövetség haderejének felkészítésével, és logisztikai támogatásában való közreműködéssel. * * * Mindez azonban valahogy nem működik. Lehet, hogy a kiválasztott katonai lépések elvileg célravezetők lettek volna, azonban, most már egy évtized alatt harmadszor, a kivitelezés enyhén szólva nem sikeres. A magukat szakértőnek titulált személyek, velem együtt, elégedettek voltak a fentebb vázolt forgatókönyvvel, illetve amit nem láttunk tisztán, azt belemagyaráztuk. Két hónap után azonban a kételyek sorozata támadt fel. A sikertelenség elsősorban abban jelentkezik, hogy a célok a valóságban nem fogynak el, leküzdésük is pontatlan. Az alapvető okot abban látom, hogy a nyugati katonai gondolkodás 1990 után jelentősen változott, azonban a doktrínák az akkor új veszélyként jelentkező válságkezelésre koncentráltak, továbbá nem érték utol a precíziós fegyverek és a robotizált irányítás felgyorsult ütemét. Az ember – gép (katona és fegyver) viszonyban a töklétesen begyakorolt állomány is váratlan szituációkkal, téves felderítési adatokkal, időjárási tényezőkkel és az ellenség kiszámíthatatlanságával kerül szembe. Ugyanis a technika nem minden, azt emberek kezelik, a tévedésnek nem joga van, hanem valószínűsége. A tálib hatalom lényegében irreguláris, orosz és amerikai fegyverekkel rendelkező fegyveres erejét most sem sikerült szétverni, sőt, önkéntesekkel és rejtett fegyverekkel az még bővül is. Ami még jelentősebb, hogy az elvártnál több a tévedés, a polgári áldozatok száma nő, de legalábbis mutatható. Mindez a nemzetközi koalíciót gyengíti, aktivizálja a vallási vezetőerőket, elfordulásokat eredményezhet. A korlátozott eredményekhez hozzájárult a hírszerzés kudarca is. Az Öböl háború, a koszovói bombázás már bizonyította az információs bázis hiányát. A műszeres felderítés ugyanis önmagában nem elegendő, álcázható, dezinformálható. A humán és technikai hírszerzés harmóniája nélkül nincsenek biztos célpontok. * * * Persze a tapasztalatok feldolgozhatók, alkalmazhatók. Feltételezzük, hogy ez az ütközet mégis győzelemmel zárul, a szervezetet szétverik, Oszama bin Laden kézre kerül és egy nemzetközi bírósági tárgyalás után nem lesz hősi áldozat belőle. De mi lesz ezután? A toronyrombolás sokak szerint csak nyitány volt, és ma sokan úgy érezzük, különösen a lépfenés levelek nyomán, hogy ez egy új korszak mindennapos fenyegetettsége, veszélye. Ilyen értelemben tehát a „háború” valóban hosszú lesz, állandó eleme lehet életünknek. Ezzel a vakhittel azonban nem mehetünk a dolgok elé. Milyen ellenállás, milyen rendszer, milyen stratégia csökkentheti, ha meg nem is szünteti a tömegterrorizmus prioritássá vált kihívását? A passzív védekezés intézményeit, „tűzfalait” világméretekben kiépíteni lehetetlen. Középtávon egyetlen eszközcsoport lehet eredményes, ez pedig a prevenció, a megelőzés információs, intézményi, jogi, technikai, metodikai és vezetési rendszerének egységes, nemzetközi hálózatban való összeszervezése, a politikai civil kontroll érvényesülése alatt. Az anti-terrorizmus nem vezethet a demokrácia nemzeti és internacionális normáinak parányi megsértéséhez sem, ez éppen a terroristák célját elégítené ki. A prevenció intézményein belül prioritása van az információszerzésnek, és ez alatt nem csupán a titkosszolgálatokat értem. Ma, főleg nemzetközi terrorista erők ellen magányos, nemzeti hírszerzés nem tud hitelességet felmutatni. Az ügynökök, elemzők, műszeres figyelők, sajtó és dokumentumértékelők, más rendészeti szervek regisztrációinak az állampolgári jogokat nem sértő nemzetközi cseréje, célirányos adatbankok teljessége képes csak a veszélyes akciókat, vagy arra utaló jeleket időben felfedezni és ezek birtokában ellenlépéseket tenni. A prevenciós rendszer megteremtésének természetes eleme a biztonságtechnikai felkészülés, a védelem biztonságos és szinte robotizált rendszereinek kiépítése, a védelmi felszereltség, észlelő berendezések komplex apparátusainak megteremtése. Éppen az előrehaladott technikai fejlesztés szellemi és gazdasági érdekeinek megfelelően már is folynak kutatások e tekintetben, hiszen az alvó állapotból gyorsan aktivizálódtak például a biológiai –járványmegelőző eljárások, rezsimek. Ugyancsak a megelőzés, a nyugodtabb légkör és pánik mentesség megteremtését kell szolgálja a társadalommal folytatott rendszeres kommunikáció. A normális életmenet azt igényli, hogy az emberek ne üljenek fel a blöfföknek, a gyakorta éppen a terroristák, bűnözők, vagy deviáns emberek rémhíreinek. A korrekt és folyamatos csillapító információk mellett az embereket fel kell készíteni, militánsabb kifejezéssel, ki kell képezni esetleges tennivalóikra. A különböző katasztrófák elleni védekezés eljárásai már néhol beépültek az oktatási anyagokba, a sajátos üzemek belső továbbképzési rendszerébe és az új helyzetben jelentkező védekezési – elhárítási formák nem sokban különböznek a hagymástól. Mindezek azonban passzív elemek, talán azt is mondhatjuk, hogy pillanatnyi, rövid távú „pótcselekvések”. A hosszabbtávú dimenzió a korszak új jelenségeinek kezelése, a nemzetközi terrorizmusnak bázist nyújtó tényezők feltárása, elemzése és ezek hosszú távú, nemzetközi menedzselése. A valóban hatékony és a jövőt biztosabbá tehető cselekvési feladat a fentebb jellemzett motívumok megmásítása, a világkép egyetemesebbé formálása. Az elmaradott népek történelmi adottságai és a globalizáció „mellékhatásai” a nyugati demokráciák által képviselt civilizációs és kultúrkör természetes kötelezettségévé teszik a negatív jelenségek, legalábbis csökkentését, bizonyos térségek részére az új fejődési perspektívák megteremtését. Furcsának tűnő mondat, de a gyarmati népeket elnyomó rendszerek a rabszolgasors és a megalázás mellett bizonyos civilizációs elemeket vittek be az elmaradott régiókba. E rendszerek felbomlása a XX. század törvényszerű és morálisan is megkövetelt jelensége volt, a XXI. században azonban új, humánus, nem hatalmi érdekekre épülő civilizációs programokat kell beindítani, és ez szintén történelmi kényszer. Ebben a tekintetben felértékelődnek a nemzetközi szervezetek, reformált ENSZ-re, új internacionális rendszerekre, ha tetszik egy modern misszionárius világhálózatra van szükség, amely az oktatástól az egészségvédelmen át a gazdasági és invesztíciós mozgásokon túl a közigazgatás és jogrendszer legalábbis elemeinek megteremtését szolgálja. A másik kezelési tartomány a válságkezelés jobb eszközökkel való folytatása. Az különböző etnikai, vallási, nemzetiségi, gazdasági és történelmi ellentétek erőszakos konfliktusokká válása minden esetben a terrorizmusnak nyújt bázisokat. Folytatni kell a kilencvenes évektől legitimmé vált és nemzetközileg szervezett „válságkezelés” gyakorlatát, de mind jogilag, mond politikailag és végső fokon katonailag eredményesebb módjaival, a szuverenitás – biztonság – intervenció hármas dilemmájának megoldásával. Erről azonban már sokat írtunk, beszéltünk, részletei egy másik diszciplínába tartoznak.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2021. tavasz: Híres testvérek árnyékában
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár