Eredj, ha tudsz…
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.
Eredj…

– suttogta Reményik Sándor váteszi sorait a Vígszínház néma közönsége felé Tanay Frigyes, a kor ünnepelt aktora egy nappal a tragikus trianoni békeszerződés aláírását követően. 1920. június 4-én, pénteken ugyanis minden szórakozóhely zárva volt: se színház, se kabaré.

És bár a megcsonkított országot is ledöbbentették az események, azért ez a vers leginkább a határon túl rekedt magyarok lelkéhez szólt.

Kassától Szabadkáig, Pozsonytól Marosvásárhelyig.

Micsoda dilemma lehetett eldönteni/sodródni, indulni/maradni, a fél családot, jó barátokat hátrahagyni, kúszva lopakodni otthonról hazafelé.

Szerencsére sokan döntöttek úgy, hogy maradnak. Ők lettek a későbbi Kárpát-medencei össznemzet záloga, a tizenötmilliós magyarság alfája és ómegája. 

Akik miatt fals minden félhang.

Miattuk tudunk még ma is összetartani, összetartozni.

 

Leszek őrlő szú az idegen fában,

Leszek az alj a felhajtott kupában,

Az idegen vérben leszek a méreg,

Miazma, láz lappangó rút féreg,

De itthon maradok!

 

Új Élet, Vagyunk, Holnap, Zord idő. Vegyes hangulatú, de beszédes folyóiratcímek az ítéletnap utáni, frissen indult határon túli magyar sajtóból. Azokról, akik nem mozdultak – azokhoz, akik maradtak. 

És akiket időnként magukra hagytak. Mert – kár szépíteni – ilyen is történt. 

Innen és így kellett talpra állni. Itt is, ott is.

Ez a 100 éves seb nem heged. Tán gyógyulgat, de időnként fel-felszakad.

Fel-felszakítják.

Most csak kicsin múlt, hogy nem tud kellően nagyvonalú és őszinte lenni ez a kerek-szomorú évforduló.

Régi nóta, ugyanaz a kotta.

Megszoktuk.

 

Itthon maradok én!

Károgva és sötéten,

Mint téli varjú száraz jegenyén.

Még nem tudom:

Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

De itthon maradok.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2020. nyár számában olvasható.