Újabb kincsek a levéltárból

A kötet folytatja az előző munka nemes hagyományait, olyan régészeti és numizmatikai leletek kerültek közlésre, amelyek eddig csak részben vagy egyáltalán nem voltak ismertek. Számos esetben a tárgyak napjainkra elvesztek, rosszabb esetben pedig a beolvasztás sorsára jutottak. Olykor azonban a hivatali aktákban rögzítették az előkerülés körülményeit, időnként még egy-egy vázlatos rajz is árulkodhat az egykori műkincs külcsínéről.

Ezek felkutatása és értelmezése számos lappangó adat napvilágra kerülését eredményezheti. Prohászka módszere látszólag egyszerűnek tűnik: belevetette magát a levéltárak dokumentumaiba, átnézte a múzeumi adattárak eddig kevésbé kutatott dokumentumait és feldolgozta a leletekre vonatkozó teljes szakirodalmat. Ugyanakkor mindezek megvalósításához precizitás és alapos kutatómunka szükséges.

A könyvben összegyűjtött tanulmányok időhatárát a népvándorlás korai szakasza jelenti, amely a 4 század utolsó negyedétől, az 5 század végéig, a 6. század elejéig tartott. Az elemzések tárgyai részben túlmutatnak a Kárpát-medencén, a válogatás kiterjedt Közép- és Dél Európára is. Komoly fegyvertény, hogy a kötetben sor kerül a feltárt anyag tudományos értékelésére is. Az itáliai és az adriai leletek mellett a Kárpátoktól keletre eső területről is több fontos emlékkel is megismerkedhetünk. A régészeti hagyaték pontos értelmezése nagyban hozzásegíti azoknak a folyamatoknak a rekonstruálását, amelyekről az írott források elvétve, vagy olykor egyáltalán nem tudósítanak.

A Nógrád megyei Szűgy késő római kincsleletét a feledés kártékony homálya fedte. A pénzek a 19. század első felében kerültek elő, a Magyar Udvari Kamara 1838. július 5-én számolt be az előkerülési körülményekről. Széchényi Miklós egy évvel korábban összegezte a tanúkihallgatások eredményeit. A dokumentumok jól mutatják, hogy milyen veszélyek leselkedhettek a tárgyakra. Más kincsleletek bevonásával azonban számos kérdésre választ kaphatunk. Az 5. század korábban nem látott aranygazdagságot hozott, amely leginkább a vezető réteg temetkezéseiben tükröződik. A megjelenő hunok - megfelelő ellenszolgáltatásért cserében - hatékonyan fékezték meg a különböző germán csapatokat. Az összeállított lista impozáns, az éremkincsleletek igen intenzív forgalomról tanúskodnak.

A bécsi császári és királyi Érem- és Régiségtár 1836-ban két érdekes formájú fülbevalóval gazdagodott, amelyek a leltárkönyv bejegyzésének bizonysága szerint Óbudán kerültek elő. Mivel a bécsi közgyűjtemény iratanyagában nem volt értékelhető adat, ezért Prohászka a kamarai dokumentumok között keresett és talált. Egy bizonyos Steinbach Ádám Békásmegyer területén egy szarkofágra bukkant, minden bizonnyal az itt fellelt tárgyak kerültek a Lajtán túlra.

Különösen érdekes az a tanulmány, amely egy feledésbe merült moldvai hun kori lelet mellékleteit mutatja be - Nagy Géza rajzainak segítségével. A 19. században a hivatásos és az amatőr régészek sokszor készítettek jegyzeteket, rajzokat az eléjük került tárgyakról. Nagy Géza az egyik erdélyi gyűjtemény vizsgálata során rögzítette a bivolari leleteket. Skicc-szerűsége ellenére a vázlat nagyon fontos információkat őrzött meg.

A Bukovinában található Starosinetz falu területén 1828-ban találtak solidusokat. A hatóságokat természetesen azonnal átfogó vizsgálatokat rendeltek el, amelyek során az addigi három aranyérmén túl újabb háromra bukkantak. A császári és királyi Érem- és Régiségtár azonban nem tartott rá igényt, ugyanakkor a lelet új adatokkal szolgál az 5. századi pénzforgalommal kapcsolatban. 1845-ben Bécs-Atzgersdorf-nál (ma a főváros 23. kerülete) egy hun kori női sírt ástak ki. Az elmúlt 150 évben többször publikálták a leletet, mindezek ellenére több kérdés maradt tisztázatlan, így az etnikumi hovatartozást is nagyon nehéz pontosítani.

A Zimonynál 1883-ban előkerült gót női temetkezésre vonatkozó adatokat a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Adattára őrizte meg. Egy helyi ékszerész ugyanis több leletet ajánlott fel megvételre, Hampel Józsefet, az Érem- és Régiségtár vezetőjét azonban "csak a Sírmium és Zimony területén talált római régiségek" érdekelték. Az ügylettel kapcsolatos levelezés szerencsére számos, a szakember számár alapvető fontosságú adatot őrzött meg. A kincsleletek felbukkanásakor a hatóságok hasonló módon viselkedtek, ezt támasztja alá az észak-itáliai Gernetto antik aranyérmeinek begyűjtése. A 272 solidus elrejtésének idejében komoly értéket képviselt.

Prohászka Péter: Kincsek a levéltárból II. Tanulmányok Európa kora népvándorlás kori régészetéhez. Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2008. 138 oldal