Marcel Proust, az eltűnt idő kalandora

Százharmincöt éve, 1871. július 10-én született Auteuil-ben Marcel Proust francia író, Az eltűnt idő nyomában szerzője.

Az eltűnt idő nyomában

Apja vidéki katolikus orvos, anyja zsidó bankárcsalád sarja volt. Kiváló iskolákba járt, itt már írt az iskolai lapokba. 1889-90-ben katona volt, majd a Politikatudományi Intézetben tanult, irodalomból és jogból szerzett képesítést. Egyetemi évei alatt Henri Bergson, majd Paul Desjardins filozófus és Albert Sorel történész hatott rá. Bergson az unokabátyja volt, tőle tanulta: az idő valódi múlásának semmi köze ahhoz a belső időhöz, melyet átélünk.

Bámulta Anatole France műveltségét és elegáns stílusát, s nem vette észre, hogy France társadalmi kérdésekig jutott, míg őt csak a társaság érdekelte. Proust az arisztokrácia és nagypolgárság szalonjaiba járt, első írásai 1892-ben jelentek meg, 1896-ban adta ki összegyűjtött novelláit Gyönyörűségek és napok címmel. Ezután kezdett önéletrajzi regényéhez, a Jean Santeuil csak az 1950-es években jelent meg, a töredék hibái dacára tehetséget mutat.

A Dreyfus-ügyben aktív szerepe volt, vállalta a kirekesztés kockázatát is. Ekkor szerzett élményei fokozták kiábrándultságát az arisztokráciából, s allergikus asztmája miatt mindinkább visszavonult a társasági élettől. 1899-ben talált rá John Ruskin művészeti írásaira, s regényét félbehagyva a természet és a gótikus építészet felé fordult. Velencébe utazott, majd végigjárta hazája katedrálisait, lefordította Ruskin műveit, érett prózája az ezekhez írt előszókban bukkan fel.

1903-ban meghalt apja, két évvel később anyja is: a csapások érzelmileg megviselték, de anyagi függetlensége lehetővé tette nagy regényének elkezdését. Az első változatokat félretéve paródiasorozatot írt, többek közt Balzacról, Saint-Simonról, Flaubert-ről és Renanról. Ezután regénye filozófiai hátterének tisztázására esszét írt Saint-Beuve ellen, aki szerint az irodalom a művelt értelmiség időtöltése; Proust szerint a művész feladata a tudatalatti emlékezetből kiszabadítani a megszokás eltakarta örök értékeket. 1909-ben teájának és kekszének (a madeleine-süteménynek) íze idézte fel benne a gyermekkort. Sorra megjelentek előtte regényhősei, s elkezdte Az eltűnt idő nyomában-t. Felmerült benne a nősülés terve, ám inkább magányosan dolgozott regényén.

A Swann című rész első, 1912-ben befejezett változatát egyetlen kiadó sem fogadta el, végül 1913-ban Bernard Gasset az író költségén adta ki. Proust ekkor még csak két folytatást tervezett, de munkáját visszavetette az első világháború. Élete utolsó tíz évében igen beteg volt, parafával hangszigetelt szobában írt, szemét rejtett fényforrások kímélték. Csak éjszaka járt levegőre, s néma félhomályban emlékezett érdektelen életére, amelyet hét részben, 16 kötetben, érdekesen és újszerűen idézett fel. Már nem is élt szinte, csak emlékezett - átdolgozta a folytatást, az érzelmek mélyebbek, a szerkezet gazdagabb, sokrétűbb, a terjedelem háromszoros lett. Gide 1914-ben kiadta volna a művet, de Proust nemet mondott.

A lélekelemző dekadens

A Swann új kiadásával együtt jelent meg a Bimbózó lányok árnyékában, amely 1919-ben Goncourt-díjat kapott, írója pedig egyszerre világhírű lett. Életében a Guermantes-ék (1921-ben), a Szodoma és Gomorra két kötete (1922-ben) látott napvilágot, ezek szövegét még Proust javította.

Proust 1922. november 18-án halt meg Párizsban, tüdőgyulladásban. A fogolynőt már nem tudta átdolgozni, ez a rész 1923-ban, az Albertine eltűnik 1925-ben, A megtalált idő 1927-ben jelent meg, magyarul az első három részt adták ki.

Proust a flaubert-i szűkített regényfogalmat újra kitágítva mindent belezsúfolt, amit kora elé tárt. A cselekmény lazán összefüggő fonalát az író napi élményei alapján feltámadó emlékei teszik szövevényessé. Lélekelemző módszere, laza szerkesztése a két háború közti dekadens, formabontó irányzatok forrása volt, hatására kibővültek az irodalom nyelvi és szerkezeti eszközei. Művének 16 kötete nem tartalmaz időrend szerinti eseményeket, egyetlen emlékezéssor az egész. A képek szabad asszociáció révén kapcsolódnak, emlékek, futó érzések, benyomások, jelentéktelen részletek tűnnek fel. Az élet felszínének fényeit és árnyékait senki sem ábrázolta nála gazdagabban, ez az impresszionisták rokonává teszi.

Az első negyven oldalon a nagy mű majd minden motívuma felcsendül, az expozícióval egyidejűleg fogalmazta meg Proust a lezárást, amelyben eljut oda, hogy emlékfolyamait megírja. A történetben fontos szerepet kap a szerelem, a homoszexualitás, a féltékenység, a flaubert-i Érzelmek iskolájának továbbvitele, az érzések önnön ellentétükbe fordulása, a sznobság - a kultúra egyik létrehozója, a felső rétegek életének kritikus bemutatása. A szépség is emlékezés: a tárgyak, a nők, a zene azért szépek, mert emlékeztetnek valamire. "Nem a világot tárja fel, amelyen keresztülment, kifelé nézve, hanem emlékezetét, befelé nézve, amint a világ keresztülszűrődött rajta" - írja Szerb Antal. Proust szerepét a regény terén Marx, Freud vagy Einstein jelentőségéhez mérik. Babits Mihály szerint műve úgy tetőzi be az első világháború előtti időt, mint Dante a középkort.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma, Sajtóadatbank)