40 éve kezdődött a kínai kulturális forradalom

Egy hajdani vörösgárdista emlékei

`Nem az volt a kérdés, hogy vörösgárdisták legyünk vagy ne, mindenki az akart lenni` - emlékezik vissza a tragikus évtizedre 40 évvel később a `kulturális forradalom` egyik `kis katonája`, egyike azoknak, akik annak idején Mao elnök terveinek szolgálatában tűzbe és vérbe borították Kínát. 1966-ban a húszéves Lu Li-an sok millió más kínai fiatallal együtt fanatikus híve volt Mao Ce-tung (Mao Zedong) elnöknek, aki 1949-ben a kommunistákat győzelemre vezette Kínában. A közép-kínai Vuhan (Wuhan) egyetemének frissen végzett hallgatójaként vakhittel belevetette magát a `burzsoáziának a pártba befurakodott képviselői` elleni erőszakba és rombolásba. `Számunkra, akik 1949 után nőttünk fel, csak a forradalmat tanították, tehát miután elolvastuk a propagandakönyveket, valóban a történelem forradalmi élcsapatában akartunk küzdeni` - mondja a Vuhanban élő hatvanéves, ma már nyugalomba vonult üzletember.

"Akkor úgy éreztük, hogy rossz korban születtünk, mert nem volt alkalmunk küzdeni ellenségeink, a kommunizmus ellenségei ellen, nem volt esélyünk arra, hogy forradalmi hősök legyünk. A kulturális forradalom idejében azt hittük, valóban nagy szerencse számunkra ez a kampány, végre harcolhatunk álmaink megvalósításáért. Mi vörösgárdisták egyfajta isteni hadsereget alkottunk, Mao elnök katonái voltunk" - fűzi hozzá.

Akárcsak az ország más részein, a fiatal diákok e seregei megalázták és megkínozták, megölték vagy halálba kergették azokat, akiket ellenfeleikként jelöltek meg az őket háttérből irányító hatalmi csoportok. Lu Li-an szerint Hupej (Hubei) tartományban 30 ezer ember halt meg így, olyanok, akiknek egyedüli bűne az volt, hogy nem látszottak elég lojálisnak a párt szemében. "Az utcákon tüntetések és összecsapások voltak a csoportok között, valóságos kisebb csaták dúltak, ez valóban heves és erőszakos küzdelem volt." Lu kezdetben lelkesen gyűjtötte a fegyvereket a társainak, ám, mondja, sohasem vett részt ő maga is a harcokban, inkább az eszmei küzdelmet tartotta a fontosnak, tacepaokat (nagybetűs plakátokat) írt, amelyeket nyilvános helyeken tűztek ki, elítélve az éppen esedékes ellenfeleket.

Egy év telt el így, ekkorra a szélsőségek tobzódása és a felesleges vérontás felnyitotta a szemét. Emlékszik például arra, hogy a megaláztatások következtében nyolc évfolyamtársa és egy tanára öngyilkos lett. "Láttam egy apát, aki fia holtteste fölött zokogott egy utcai harc után, és akkor azt kérdeztem magamtól, miért öljük egymást Mao zászlaja alatt, amikor egy családot kellene alkotnunk?" Ezután maga is újságot alapított, hogy abban bírálja fegyvertársainak és magának a "nagy kormányosnak" (Maónak) a hibáit, és ekkor rá is lecsaptak a hatalom villámai. Egy bányakút mélyébe dobták és össze-vissza verték, hogy kijelentéseinek visszavonására kényszerítsék. Miután erre nem volt hajlandó, 1968 júliusában 11 év börtönbüntetésre ítélték. A nyolcadik év végén, egy különösen súlyos verést követően megesküdött, hogy egyszer megírja, ami vele történt. 1978-ban bocsátották szabadon, és ígéretét tavaly valóra váltotta, Hongkongban megjelent a könyve.

Lu, aki nős és egy 23 éves fiú apja, ma azt mondja, semmit sem bánt meg, de bánja, hogy annak idején nem látott át a szitán. "Egyszerűen szégyellem magam. Látnom kellett volna a kulturális forradalom igazi természetét."

(Múlt-kor/MTI-Panoráma)

1. A kulturális forradalom főbb dátumai
2. Egy hajdani vörösgárdista emlékei