235 éve született a legvitézebb huszár

Kétszázharmincöt éve, 1771. március 18-án született báró barbácsi és vitézvári Simonyi József, azaz Simonyi óbester, a legvitézebb huszár.

A brigadérosok asztalánál ebédelő káplár

Születésének időpontja sokáig vitatott volt, mert az öregedő huszártiszt házasságkötése előtt pár évvel megfiatalította magát, így sírjára az 1773-as évszámot vésték, sőt sok lexikonban 1777-es születésűként szerepelt. Bár a Simon-család nemesnek állította magát, apja mészárosmester volt Nagykállón. Simonyi diákként csak verekedéseivel és csínyeivel tűnt ki, mígnem végleg elunva a tanulást, 17 évesen felcsapott huszárnak. Apja utánament és kiváltotta, de hiába adta be mészárosinasnak Kecskemétre, a kalandvágyó fiú fél év múlva újra megszökött és 1788-ban beállt a Wurmser-huszárok közé. Az utolsó török háborúban, Pancsovánál esett át a tűzkeresztségen, a hadjáratot alkáplári rangban, arcán tiszteletet parancsoló sebhellyel fejezte be. Még ebben az évben meghalt apja, s a fiú viharos - mondhatni huszáros - gyorsasággal nyakára hágott örökségének.

Hamarosan megkezdődtek a napóleoni háborúk, amelyekben rendre kitüntette magát. Felderítő járőrként tizenhat huszárral szalajtott meg egy négyszeres túlerőben lévő francia egységet, amelynek vezetőjét párviadalban levágta. Ekkor született a mondás, hogy Simonyi "káplár létére a brigadérosok asztalánál ebédel". 1795-ben - immár őrmesterként - a Garda-tónál egy szakasz huszárral mentette fel a franciák által bekerített osztrák sereget, visszavéve az elfoglalt ágyúkat is. A bravúr után hadnaggyá, 1800-ban főhadnaggyá léptették elő és egy ulánusezredbe került. 1799-től a Habsburgok számára nem sok babért eredményező rajnai fronton szolgált, így jobbára csak a visszavonulásokat fedezte, "diadalai" csak a vereségeket elfedő szépségtapaszok lehettek. Megmentette a hadsereg tábori készletét, két ezred ütegeit és lőszeres kocsijait, 1800-ban Neuburgnál az osztrák utóvédet megtámadó franciákkal összecsapva hatvan katonát és egy tisztet fogott el, kiszabadítva százhúsz foglyot és hat tisztet, visszavette továbbá a franciáktól a hadizsákmányt.

Katonai karrierje meredeken ívelt felfelé: a Plankenstein-huszárokhoz került, 1802-ben megkapta a Mária Terézia-rendet, két évvel később a bárói rangot, a "nemesebb" Simonyi nevet és a vitézvári előnevet, az 1807-es budai országgyűlésen már főrendként vehetett részt. Az 1809-es hadjáratban a fővezér Károly főherceg szeme láttára tüntette ki magát, s még a csatatéren őrnaggyá nevezték ki. Pár héttel később, a wagrami csatában vitte végbe legnevezetesebb haditettét: a sereg visszavonulását fedezve 30 ezer franciával szemben hat ágyúval, egy zászlóalj gyalogsággal és egy század huszárral órákig tartotta a Thaya folyó hídját. Simonyi a védelem abbahagyására érkező parancsokat sorozatosan visszautasította, végül a hidat felgyújtotta és a lángok között, kézitusa közepette vonult vissza, elvágva az ellenség elől a továbbhaladás útját.

Dicsőségből a börtönbe

1813-ban a kulmi ütközet után alezredessé léptették elő, a lipcsei csata után már ezredes és ezredparancsnok volt, ekkoriban kapitányként alatta szolgált Széchenyi István gróf is. A meseszerű pályafutás a "népek csatájában" majdnem véget ért: a mellébe golyót kapott, de tárcája - mint a regényekben - felfogta azt. Simonyi a franciák üldözésében is kitüntette magát, egyik utolsó bravúrjaként 1814 februárjában csapatával átúsztatott a jeges Rhone folyón és akkora zavart idézett elő, hogy a franciák feladták Lyont.

A 45 éves óbesterre csak úgy záporoztak a kitüntetések és kegyek, feleségül vette egy tábornok gazdag lányát és fényesen élt a hozományból. Bécsben, Nagyváradon, Debrecenben, Galíciában állomásozott, birtokot szerzett és megíratta életrajzát. Az élete nagy részét háborús viszonyok közt töltő Simonyi azonban a békeidőkben nem találta a helyét. Képzettségének hiányát indokolatlan szigorral, olykor kegyetlenkedéssel pótolta, amikor emiatt megszaporodtak a szökések ezredéből, statáriumot hirdetett. Tizenkét katonáját ítéltette halálra, közülük négyet ki is végeztetett, s volt olyan, akinek csak az akasztófa alatt kegyelmezett meg. A túlkapások híre felszivárgott Bécsbe, s 1825-ben "szigorú dorgálásban" részesítették, majd 1828-ban felfüggesztették ezredparancsnoki beosztásából és vizsgálatot indítottak ellene. Bár első fokon viszonylag enyhe büntetést kapott, az 1830-ban megszületett végső ítélet két év várfogságra szólt, emellett elvesztette rangját, bárói címét, összes érdemjelét és méltóságát.

Kegyelmi kérvényét elutasították, így a megtört, megalázott Simonyi 1831-ben bevonult az aradi várbörtönbe. Hiába fejezték ki volt bajtársai és a várparancsnok tüntetően rokonszenvüket (szobáját a várparancsnok lakásával szemben rendezték be és mindennap vele ebédeltek), a napóleoni háborúk egykori hőse nem sokkal élte túl becsületének elvesztését, a börtönben halt meg 1832. augusztus 23-án. Fia, Lajos ekkor még csak nyolcéves volt, belőle később a Tisza-kormány minisztere lett, s vele ki is halt a család bárói ága.

Simonyi óbester már életében legenda, később regények hőse lett, emlékét ma is több szervezet ápolja, Debrecenben rendszeresen rendeznek Simonyi-napokat.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Vladár Tamás, Sajtóadatbank)