A csipkés szaténbugyi titokzatos története

Kezdetben nem létezett sem hosszú, sem rövid szárral; a szoknya épp elég volt a kényelemhez, és a női szemérmen se esett csorba. Azután Medici Katalin, azzal az ürüggyel, hogy biztonsággal szállhasson nyeregbe - valójában azért, hogy többet mutathasson a lábából -, kitalálta a bugyit. Találmánya nem élte túl; jó háromszáz évbe telt, mire a szépnem hajlandó volt felhúzni.

Szerepelt ugyan néhány amazon ruhatárában, de még lovagláshoz se hordták rendszeresen, amint azt az a számtalan história bizonyítja, amelyek lóról lepottyant dámákról maradtak fent. XV. Lajos idejében már rendelet írta elő hordását - a táncosnőknek. A szívesen mutogatott új fehérnemű lázba hozta a férfiúi fantáziát, de néhány kurtizán kivételével nem talált hívekre a párizsi asszonyok közt.

A nagy francia forradalom előestéjén csak a fiús viselkedés volt divat, a nadrág nem. A cárnék közt, a svéd udvarban, Némethonban, még a francia jó társaságban is akadt egy-két vakmerő hölgy, aki lovaglóruhát húzott, hogy férfias fesztelenséggel száguldozhasson a mezőkön, de ettől még nem változott meg a szokás. Férfiak is öltöztek nőnek, de csak álarcosbálban, vagy csak azért, hogy észre ne vegyék őket találkára menet.

Egyébként még azok az arisztokrata nők is, akiknek a jakobinus diktatúra idején menekülniük kellett, csak kivételesen öltöztek férfinak. Némely asszonyok a nagy egyenlősítő nekibuzdulás láttán azon riadoztak, hogy kötelező lesz térdnadrágot hordaniuk. A Konvent 1793. október 29-i határozata végre megnyugtatta a polgártársnőket, hogy nem kell alsónadrágot viselniük, a szabadon lebegő öltözet egyáltalán nem ellentétes a forradalmi erkölcsökkel.

A direktóriumi divathölgyek átlátszó, testszínű tricotja olyan fortélyos mez volt, amelyben felöltözve lehetett pucérkodni. Valaki elnevezte ezt pantallónak. Később kiment a divatból, de a neve megmaradt. Így hívták az új, slingelt fehérneműt, amely 1807 tavaszán tűnt föl a Palais Royalban és a körutakon. A derékon megkötött, hosszú és bő, patyolatból vagy vékony vászonból varrt bugyi végét slingelés díszítette.

Az angolszász országokban ekkorra már harminc éve hordták. Hollandiában a 18. század végén a korcsolyázáshoz használták, követve a táncosnők példáját. Szintúgy a szolgálók, ha létrára kellett mászni, vagy a konyha kövét sikálni; mit bámuljanak olyasmit a fiúgyermekek, amihez semmi közük? A bugyi, mint a puritán offenzíva egyik eleme, tökéletesen megfelelt a polgári és protestáns nemzet ízlésének.

A cikk teljes terjedelmében az IPM 2008-as évfolyamának januári számában olvasható!