Darázsderék és tetszetős domborulatok: kiállítás a fűző történetéről

Természetesen domborodó kebel és tompor

A kiállításra, az ELTE Egyetemi könyvtár 19. és 20. század eleji irodalmi és divatlapjainak képanyagának összeállításakor, azok az ábrázolások részesültek előnyben, ahol a karcsú derék megjelenése szembetűnőbb volt. Az anyaggyűjtés váratlan különlegessége egy 1803-1804-es (Charis) lipcsei hölgylap beragasztott - meglehetősen jó állapotban levő - textilminta-illusztrációinak előkerülése volt.

A tárlókban felsorakoztatott divatképek ezt stílus- és szemléletváltás igyekeznek tükrözni. Korszakonként változott a fűzőformált testarányok túlzó megjelenítésének módja. Ettől csak az első periódus tért el. Az átlapozott - és kiállított - divatlapok (Allgemeine Moden-Zeitung, Allgemeine Muster-Zeitung, Der Bazar, Honművész, Életképek, Pesti Divatlap, Honderű, Rajzolatok, Nefelejts, Salon és Sport, Családi Kör, Divatcsarnok, Hölgyek Lapja, Magyar Szalon, Új Idők) anyaga szerint az antik világot idéző klasszicista (1800-1820) női ruhákat mell alatt kötötték el, ahonnan a kelme lazán omlott le a földre, a férfiak testhez simuló nadrágot viseltek, a széles övvel takart has viszonylag kis felsőkabátot engedett meg. A biedemeier stílus (1820-1840) idején a női (felső)test törékenységét, a derék keskenységét úgy emelték ki, hogy az alakot a deréktól horizontálisan kiszélesítő abroncsszoknyával növelték meg.

A derékban szintén karcsú férfiak vékony alakját hosszabb felsőrésszel rendelkező frakk, redingote takarta, a combon feszülő nadrág térdtől kissé elállt a lábtól a cipő orra felé tartva. A romantikát teljesen kiszolgálta a ruházat - a nőt valóságos erődítmény vette körül, amely rendkívül nehézkessé tett minden fizikai érintkezést: az egymás iránt érdeklődő felek szelleme és lelke hamarabb találkozott. A második rokokóban (1840-1870) az abroncsszoknya még szélesebb lett, sőt, az 1860-as években uszállyal bővültek. A férfiak ruhatárában megjelent a zakó, a keménykalap, az ingjeik gallérmegoldása egyszerűsödött. Az abszolutizmus magyar divatlapjaiban tüntetően jellemző volt a passzív ellenállást szimbolizáló magyaros viselet. Talán ebben a jegyben voltak a férfiak a legszebbek, akik ezután lassan eltűntek a divatlapokról.

A turnűr idejének (1870-1890) első felében kifejezetten a női alak kecsességét akarták érzékeltetni annak vertikális megnyújtásával. Az illúziókeltés érdekében a szoknya csípőtől lefelé enyhén bővült, amelyhez hátul kapcsolódott az előző korszakból maradt uszály. Majd e toldalék elhagyásával a női testalkat arányaiban érvényesülő hátsó domborulat hangsúlyozásával kívánták felhívni a figyelmet az egyéb gömbölyded idomokra. A férfiak öltözete viszont tovább egyszerűsödött. A szecesszió (1890-1909) divatjában fűzték legszorosabbra a női derekat (l. Thanhoffer), amelyet a harang alakú szoknyával tettek még légiesebbé. A fűző fazonja hosszabb lett, hogy kiemelje az S-vonalú testtartásban természetesen domborodó keblet és tomport. Az I. világháború előtt (1909-1914) nők hosszú, szűk, magasan felhasított (bukjel)szoknyát hordtak, majd a szoknyahossz is rövidült. A fűző csak az 1920-as években ment ki a divatból.

A divat- és társadalomtörténeti kiállítás a korabeli ruhaelképzeléseket szórakoztató szövegkörnyezetben (illemszabályokkal, házassági hirdetésekkel) szeretné közelebb hozni a mai közönséghez.

A kiállítás látogatható: 2007. június 27. - augusztus 31.

1. A divat szociokulturális átalakulása
2. Esztétikus testkép halcsontokkal
3. Természetesen domborodó kebel és tompor