Az igazi horrortörténet, amely a Moby Dicket inspirálta

1820 novemberében az Essex amerikai bálnavadászhajó mellett egy 25 méteres ámbráscet tűnt fel a Csendes-óceán közepén. A dühös állat nekimenve a vitorlásnak hatalmas károkat okozott, a legközelebbi szárazföldtől – ahol egyébként a szóbeszéd szerint kannibálok laktak – több mint ezer kilométerre lévő matrózoknak át kellett szállniuk a csónakokba. A Moby Dicket inspiráló történet folytatása sem volt éppen leányregénybe illő: a legénység tagjai 89 napon át szenvedtek a nyílt óceánon, volt, hogy sorsot vetettek, kinek a húsát fogyasszák el legközelebb.

Baljós kezdet

A később nagysikerű Moby Dick regény írója, a 32 éves Herman Melville 1852 júliusában találkozott először a 60 éves, igencsak lerobbant George Pollarddal, a tragikus sorsú Essex bálnavadászhajó kapitányával. A szörnyű történet szerint, amely a könyvet is ihlette, a hajót 1820-ban támadta meg és süllyesztette el egy ámbráscet. Az akkor 29 éves kapitány (akiről a regény főszereplőjét, Ahab kapitányt mintázták) túlélte az incidenst, visszatért Nantucket szigetére, majd a Two Brothers hajó kapitányaként hajózott ki újra. A vitorlás azonban két év múlva megfeneklett egy korallzátony, mire a babonás matrózok a „szerencsétlenséget hozó” kapitányt nevezték meg Jónásnak. A későbbi könyvbe csupán néhány szó erejéig bekerülő Pollard többet nem kapott új hajót, élete többi részét szárazföldön töltötte, és a falu éjjeliőre lett.

Az Essex hajó balszerencse-sorozata 1819. augusztus 14-én kezdődött, két nappal azután, hogy bálnavadászat céljából elhagyták Nantucket kikötőjét. A 26 méteres hajó sudárvitorlája egy nagyobb szélviharban tönkrement, és kis híja volt, hogy el nem süllyedt. Öt héttel később a Horn-foknál, Dél-Amerika legdélebbi pontjánál, ahol számtalan vitorláshajó süllyedt már el az erős szelek és áramlatok, valamint az Antarktiszről leváló jéghegyek miatt, szintén egy hajszálon múlt a matrózok élete. Azonban tovább folytatták útjukat a Csendes-óceán felé, ahol mindentől távol akartak bálnákra vadászni.

A Galápagos-szigeteken feltöltötték készleteiket, a legénység tagjai hatvan darab, közel 45 kilogrammos teknőst is begyűjtöttek. Egyikük tréfaként tüzet gyújtott a Károly-szigeten, azonban a száraz évszaknak köszönhetően a lángok futótűzként terjedtek és hamarosan beborították az egész szigetet. Pollard emberei még időben ki tudtak menekülni, a kapitány nagyon dühös volt, és meg akarta büntetni az elkövetőt, azonban nem tudta ki volt. A sziget még évekkel később is fekete színekben „pompázott”, és a szóbeszéd szerint a tűz okozta egy helyi teknős és egy poszátafaj kihalását.

Több hónapnyi zsákmányban gazdag időszak után, 1820 novemberében több mint ezer tengeri mérföldre minden szárazföldtől az Essex csónakjaiban ülő matrózok megszigonyoztak néhány bálnát, és húzatták a csónakot az állatokkal, amit „nantucket-i szánkózásnak” hívtak. A 23 éves első tiszt, Owen Chase a hajón maradt, hogy felügyelje a szükséges javításokat, míg a kapitány az embereivel bálnára vadászott. Chase volt az, aki kiszúrt egy hatalmas, becslése szerint 25 méteres ámbráscetet, amely a távolban tűnt fel, fejét a hajó irányába fordítva.

Bálnatámadás

A matrózok elbeszélése szerint a felbukkanó ámbráscet két-három vízsugarat lövellt ki (egyébként a bálna meleg párát fúj ki orrnyílásából a szabadba, amely a hideg levegőn azonnal lecsapódik, és messziről úgy tűnik, mintha az állat vízsugarat lövellne ki), majd az óriás egyenesen az Essex felé tartott. A fejével nekiment a hajónak, nem kis lyukat ütve annak oldalán, „a matrózok pedig mind egy szálig eldőltek”. A bálna átúszott a vitorlás alatt, és a legénység tisztán látta, amint „megzavarodva a dühtől állkapcsát többször a hajónak ütötte”, emlékezett vissza Chase.

Aztán a bálna eltűnt. A matrózok a lesiettek a fedélközbe, és ádáz harcot vívtak, hogy a betörő vizet kiszivattyúzzák, a rést pedig eltömjék. Néhány perc múlva a cet ismét feltűnt, és még gyorsabb sebességgel a horgony közelében ment neki a hajó oldalának. A víz ellenállhatatlanul tört be a hajóba, a szivattyúzás csak lassítani tudta a beáramlást addig, amíg a többiek összeszedték a fontos navigációs eszközöket, élelmiszereket, ivóvizet, mielőtt az Essex az oldalára fordult volna.

Pollard csónakjai a távolból látták, hogy bajban van a vitorlás, így gyorsan visszaeveztek, azonban már semmi remény nem volt, hogy megmenthessék a bálnatámadás miatt hamarosan a tenger fenekére süllyedő Essexet. A matrózok még jobban megijedtek, amikor meglátták a kapitány sápadt és tanácstalan arcát. A helyzet valóban elég siralmas volt, ugyanis 20 emberre három kisebb csónak volt csupán, a legközelebbi szárazföld a polinéziai Marquises-szigeteknél, valamint a Társaság-szigeteknél volt, ide akart eljutni Pollard. Chase és a matrózok azonban meggyőzték, hogy inkább haladjanak délnek, hiszen az említett szigeteken kannibálok laknak (ez azonban csupán szóbeszéd volt). Ezt az irányt választva a távolság jóval nagyobb volt, azonban reménykedhettek abban, hogy elkapják a Passzát-szeleket, valamint nagyobb esély volt rá, hogy feltűnjön egy másik bálnavadászhajó.

Hat méteres hajóikon az élet maga volt a pokol. A sósvíz hamar tönkretette a kenyeret, az emberek kiszáradtak, és igyekeztek beosztani a megmaradt falatokat. Ha mindez nem lett volna elég, a nap sugarai izzón égtek. Pollard csónakját egy alkalommal megtámadta egy kardszárnyú delfin (közkeletű, ám mégis helytelen nevén gyilkos bálna). Két héttel később elérték a ma is lakatlan Henderson-szigetet, azonban élelmiszert vagy vizet nem találtak. Egy héttel később kezdtek kifogyni a készleteikből. Hárman végül úgy döntöttek, hogy több esélyük lesz a kicsiny szárazföldön, mint a semmi közepén egy csónakban, így visszamentek a szigetre.

Kannibál matrózok

December közepére a visszaemlékezések szerint a legénység tagjai egyre sűrűbben láttak bálnákat, ám elképzelhető, hogy a hallucinációk az egyre hitványabb fejadagoknak voltak köszönhetők. Januárban Chase csónakjában az egyik matróz teljesen elvesztette az eszét, és követelte a tisztességes vacsoráját szalvétával. Később a görcsök kínozták, másnap reggelre elhunyt. A legénység többi tagja már annyira éhes volt, hogy leválasztották az elhunyt végtagjait, megsütötték egy lapos kövön és megették. Később még hárman hunytak el, ugyanígy tettek az ő maradványaikkal is.

Az egyik hajó eltűnt, majd Pollard és Chase is elvesztették egymást szem elől. A kannibalizmus mindennapos lett a csónakokon, azonban a matrózok a kis étel után csak még nagyobb éhséget éreztek. 1821. február 6-án már sorsot vetettek, hogy kit fognak legközelebb megenni (ez nem egyedi eset, a 17. század óta már többször is feljegyeztek ilyet). A választás a kapitány unokatestvérére, Owen Coffinra esett. Pollard a fiaként szerette az ifjút, így sokáig ellenállt, ám végül megették, és megsütötték. Február 18-án, 89 nap után Chase hajójából észrevettek a távolban egy vitorlát, néhány órával később – egy elkeseredett hajszát követően – már az angol hajó fedélzetén ültek.

400 kilométerrel odébb Pollard hajójában már csak a kapitány és egy Charles Ramsdell nevű matróz ült, őket az amerikai Dauphin nevű vitorlás vette észre. A két, majdhogynem eszét vesztett férfi nem örült a megmentőiknek, hanem csak a csónak alján heverő csontokkal foglalkoztak. Nehezükre esett megválniuk barátaik maradványaitól.

Az Essex öt túlélője végül a chilei Valparaíso kikötőjében találkoztak ismét egymással, majd visszatértek Nantucketbe. Az út során Pollard már felépült annyira, hogy csatlakozni tudjon a hajó kapitányához az étkezésekre, ezeken az alkalmakon mesélte el az eltelt gyötrelmes három hónap szörnyű kalandjait. A harmadik hajót évekkel később a Pitcairn-szigeteknél találták meg, benne három férfi csontváza volt. Azt a három matrózt, akik végül úgy döntöttek, hogy visszatérnek a lakatlan Henderson-szigetre, végül négy hónappal később egy ausztrál hajó fedezte fel. Főként madártojásokon és kagylókon tengődtek, de a csodával határos módon életben maradtak.

Nantucketbe visszatérve az Essex legénységének túlélőit barátságosan, mindenféle ítélkezés nélkül fogadták, hiszen csak a legszörnyűbb körülmények között nyúltak a kannibalizmus „bűnéhez”. Pollard kapitánynak azonban már nem bocsátottak meg olyan könnyen, hiszen evett unokaöccse húsából (volt, aki gasztronómiai vérfertőzés néven hivatkozott az esetre). Az elhunyt Owen Coffin édesanyja később sem bírt meglenni egy légtérben a kapitánnyal. A szóbeszéd szerint a hátralévő életét Nantucketben leélő kapitány a hajótörés évfordulóin bezárkózott a szobájába, és böjtöt tartott az elvesztett legénysége tiszteletére.