A roncsderbi őse: a szervezett vonatkarambol

2019. július 2. 18:35 Múlt-kor

1896. szeptember 15-én két mozdony összeütközött a Texas állambeli Wacótól 23 kilométerre. A két vonat kazánja felrobbant, ezek szétrepülő darabjai halálos áldozatokat is szedtek, a túlélők egyike pedig fél szemét elvesztette. A tragédia szemlélői azonnal a roncsokhoz siettek, ám nem az azonnali segítségnyújtás szándékával, hanem hogy egy-egy darabot emlékül megőrizzenek, ugyanis utas nem volt a szerelvényeken. A járművek ütközése egy sokak által várt, előre megszervezett esemény volt, viszont sem a szervezők, sem a belépőjegyet megváltó résztvevők nem számoltak a robbanással.

Korábban

1896 és 1930 között a vonatkarambol nagy népszerűségnek örvendett az Egyesült Államokban, mondhatni a roncsderbik előfutára volt. Az első ütköztetés 1895-ben zajlott le Ohio államban, ezt egy bizonyos A.L. Streeter álmodta meg.

A szervezők felállítottak egy nézőteret az ütközés helyszínétől 500 méterre, majd a mozdonyokat a pálya két végébe helyezték el egymással szemben. A tereprendezés mellett a legnehezebb feladat az volt, hogy találjanak két olyan bátor sofőrt, akik testi épségük kockáztatása árán szórakoztatják a közönséget.

A vállalkozó szellemű mozdonyvezetők megvárták a rajtjelzést, majd teljes gőzre kapcsolták járműveiket, és az ütközés előtt kiugrottak a vezetőfülkéből.

James J. Reisdorff történész szerint a Streeter által szervezett vonatkarambol olyan sikeres volt, hogy a következő évben még hat ilyen szenzációra tartott igényt a közönség, ezek közé tartozott a szomorú véget érő texasi tragédia is. A wacói eseményt William George Crush, a Missouri-Kansas-Texas vasútvonal utazási ügynöke tervezte meg, elsősorban azért, hogy új utasokat vonzzon a vonalra.

Crush beszerzett két régi típusú mozdonyt, amelyeket befestett pirosra és zöldre. A vasúti alkalmazottak kialakítottak egy nézőteret, ahonnan pontos rálátás nyílt az eseményekre. Crush 20 ezer fős érdeklődésre számított, így a helyszínen egyfajta ideiglenes kisvárost hozott létre, melyet saját magáról nevezett el.

A „város” éttermét bérelt cirkuszi sátorban rendezte be, szökőkutakat létesített, illetve a rendbontók számára egy fából készült „börtönt” is felállított, bár 200 rendőr biztosította a nyugalmat. Szeptember 15-én délután négy órára a 20 helyett már 40 ezren érkeztek meg a rendezvényre, ilyen mértékű részvételre Crush sem számított.

5 óra 10 perckor Crush a két mozdony közötti területre lovagolt, és megadta a jelet a rajtra. Az ütközés előtt 80 kilométer/óra sebességgel száguldott a két jármű, a robbanás pedig olyan mértékűre sikerült, hogy még egy polgárháborús veterán is a történtek hatása alá került: azt nyilatkozta, hogy számára megrázóbb élmény volt, mint az 1863-as gettysburgi csata.

A szervezőket ugyanúgy sokkolta a dolog, ugyanis Crush a programot megelőzően megkérdezte a vasúti mérnököket a lehetséges veszélyekről, akik egy személy kivételével egyhangúlag biztonságosnak ítélték meg a tervezett karambolt. A többség véleményét tekintette Crush relevánsnak, azt az egy mérnököt pedig, aki a robbanás lehetőségét felvetette, pesszimistának és vészjóslónak bélyegezték.

Az eset után Crush-t azonnal elbocsátották, ám a vasút a nagy érdeklődést és bevételt számba véve újra felvette az elbocsátott alkalmazottat, és felkérte a további vonatkarambolok lebonyolítására.

Egészen nyugdíjba vonulásáig töretlen sikerrel űzte a tevékenységet és nagymértékű elismertségre és hírnévre tett szert, habár vetélytársa, Joe Connolly, aki több mint 70 ilyen eseményt hozott tető alá, legalább ilyen népszerű volt.

Connolly Iowában nőtt fel, és már gyermekként foglalkoztatta a gondolat, hogy mi történhet, ha két gyorsuló szerelvény összeütközik. Gyermekkori álmát valóra váltandó konzultált egy nyugdíjazott mérnökkel, majd hozzálátott a hivatalos szervezésnek.

Connolly roncsmozdonyokat helyezett el a Boston-Los Angeles, valamint a Tampa-Salt Lake City vonalon. Hogy még látványosabbá tegye az ütközést, a szerelvények elejére dinamitot erősített, valamint – ahogy a többi „szakmabeli” – ő is hangzatos neveket és jelszavakat festett fel az ütköző vonatokra. Egy 1932-es szervezett karambol során például a két szerelvény a politikusokról elnevezve Hoover és Roosevelt küzdelmét testesítette meg.

Állítólag Connolly olyan magas színvonalú munkát nyújtott, hogy maga is úgy vélte, hogy szerzői jogait védelem alá helyezteti, ám Reissdorff nem talált erre utaló dokumentumokat.

Az 1930-as évektől egyre csökkent az érdeklődés a karambolok iránt, mert a működő mozdonyok összetörését a közönség rendkívül nagy pazarlásnak tartotta a nagy gazdasági világválság közepette. Az utolsó, a nyilvánosság számára megrendezett ütközés 1935-ben zajlott, ezt követően már csupán egy filmforgatás kedvéért, 1951-ben rohant egymásnak szándékosan két vasúti jármű.