A pillanat maradandóságát kutatják a szereplők Watteau utolsó képén

A rokokóról talán mindenkinek leginkább a könnyedség, a játékosság, a finom, néhol már-már finomkodó elegancia, az élet örömeinek az élvezete jut eszébe. A XVIII. század eleji francia arisztokrácia könnyed életvitelének stiláris „körítéseként” született meg ez a stílus, amely határozottan szembefordult a barokk szigorával, kötöttségeivel. Jean-Antoine Watteau a kagylóról elnevezett korstílus egyik legelső és legismertebb képviselője, akinek művészetére – bármily meglepő is – éppen a barokk festészet flamand óriása, Pieter Paul Rubens volt a legnagyobb hatással. Ő volt ugyanis az, aki elsőként lehelt életet az 1600-as évek végére már fáradt és sápadt barokk művészetbe, a naturalizmus felé fordulva könnyedebbé, kevésbé klasszikussá téve a korábbiakat.

A halál előtt még utoljára

Watteau maga is flamand származású volt, 1702-től élt a francia fővárosban, ahol IV. Henrik uralkodása idején Rubens a legünnepeltebb festők egyike volt. Watteau tehát több forrásból, közvetlenül is ismerhette a barokk mester műveit: a fénykezelés, a színhasználat és a határozott kontúrok hiánya mind-mind Rubens hatását mutatja. Képei általában hosszas előkészületek után ugyancsak hosszadalmas munkával születtek.

Ő maga elsősorban jó grafikusnak tartotta magát, és festményeivel soha nem volt annyira elégedett, mint rajzaival. Minden festményét több, a kompozíció megformálására kidolgozott rajzvázlat előzte meg. Ezután következett a festés maga, amelyre ugyancsak sok időt fordított, a színek harmóniájával, áttetsző fények használatával, az ecsetkezelés finomságával kísérletezett, nem is hiába, hiszen gyakran mondják művészetét a „tiszta költészet” kifejezés mintájára „tiszta festészetnek”.

Watteau munkássága festészet önmagáért, a szépségért, az esztétikumért, a kellemesség érzéséért. Nem csoda, hogy patrónusai és megrendelői az arisztokrácia és a nagyburzsoázia köreiből kerültek ki.
A párizsi műkereskedő, a marchand-mercier Edme François Gersaint boltjának cégére a mester utolsó munkája. A 36 éves, tuberkulózisban szenvedő Watteau 1720 tavaszán kezdett hozzá a képhez. A már jó ideje betegeskedő művész maga kérte műkereskedő barátját, hogy festhessen kereskedésének ajtaja fölé egy képet.

Watteau 1719-ben Londonba utazott, éppen azért, hogy a tuberkulózisspecialista Richard Mead gyógykezelje őt – hiába azonban az orvos minden tudománya, a londoni levegő szennyezettsége egészen biztosan inkább rontott, mintsem javított az állapotán. Angliából hazatérve Gersaint-hoz fordult segítségért, majd hozzá is költözött. Gersaint-tól tudjuk:

„Amikor [Watteau] visszatért Londonból, megkeresett engem, hogy festhetne-e egy cégért, amely a boltom külső homlokzatán függene, csak ujjai felmelegítése, dermedtségének megszüntetése – ezek az ő [Watteau] saját szavai – végett. (…) Mindössze nyolc napig dolgozott rajta, és csupán reggelenként, megromlott egészsége, gyengesége nem engedte, hogy tovább dolgozzon.”

Munkája végére Watteau annyira rossz állapotba került, hogy attól félt, Gersaint terhére lesz. Ezért arra kérte, keressen neki egy házat vidéken – Gersaint talált is Nogent-ban, Vincennes mellett. Watteau itt halt meg a következő év nyarán.

Gersaint „boutique”-ja, amely a francia király köreihez tartozó arisztokraták és polgárok egyik kedvelt kereskedése volt, a Pont Notre-Dame-on, vagyis a Notre-Dame hídon állt, Párizs belvárosának kellős közepén. Amikor Watteau visszatért az angol fővárosból, éppen zajlottak a kereskedés homlokzatának felújítási munkái, nem véletlenül jutott hát a festő eszébe az ötlet: készüljön cégér a homlokzatra, „hirdetőtábla”, amely egyszerre válhat a műkereskedés és a cégér alkotójának a dicsőségére.

A művet a legújabb kutatások szerint a bolt bejárata fölötti íves felületre szánták, a táblakép eredeti formátuma ennek megfelelően félköríves volt. Sosem került azonban oda, ennek legfőbb oka a kép azonnali és hatalmas sikere volt: tizenöt nap alatt gazdára talált Claude Clucq személyében, a mű így nem sok időt töltött a műkereskedésben, annak homlokzatán pedig egyetlen percet sem.

Eladása után – valamikor 1720 és 1732 között – egy ismeretlen mester a festmény felső, íves felét eltávolította, majd olyan módon egészítette ki, hogy megszokott festményformátumot kapjon. A jelenleg látható kép tehát két különböző kéztől származó részből áll.

Clucq-től Watteau egyik egykori mecénása, Jean de Jullienne szerezte meg a művet, 1748-ban pedig Poroszországba került, ahol II. Nagy Frigyes figyelt fel az akkoriban két darabban lévő alkotásra. A porosz uralkodónak Pieter Boetgens, egy holland műkereskedő adta el a képet, amely jelenleg is a Charlottenburg-kastély gyűjteményéhez tartozik Berlinben.

Rubens festészete mellett Watteau művészetének a commedia dell’arte, a „hivatásosok rögtönzött színjátéka” az egyik legfőbb forrása – Watteau-t ez a színjáték izgatta, kevésbé a színpadon, mint inkább az életben. Folyamatosan azt kutatta, hol az ember helye a mindennapi életben, a dolgok rendjében – nem is feltételeznénk ezt egy rokokó művésztől, még akkor sem, ha ez a kérdés a XVIII. századi Franciaországban egyre gyakrabban és hangsúlyosabban merült fel. Ezen az úton jutott el a természeti környezetbe helyezett bukolikus jelenetektől a zsánerfestészethez – ahhoz a műfajhoz, amely a XVII. századi holland-flamand művészet csúcspontját jelentette.

Bepillant a pórnép

A „cégtáblán” nincs már helye az idilli tájnak – nem csupán a tematika, a kép „funkciója”, hanem a festői megfogalmazás miatt sem. Olyan „doboztérbe”, enteriőrbe kerülünk, amilyenbe az 1600-as évek németalföldi mesterei is bevezették a nézőt. Ebben a belső térben, mintha zenei ritmust követnének, helyezkednek el a kép szereplői, két csoportba tömörülve. Az alakok nem kommunikálnak a nézővel, olyan, mintha egymással is csupán látszólag lennének kapcsolatban. Valójában a képek kötik le őket, teljesen belefeledkeznek a műtárgyakba. Elegáns ruházatuk azt sugallja, a műtárgyvásárlás társadalmi esemény, olyan alkalom, amelyre az ember kiöltözik, akárcsak egy bálba.

A tér természetesen nem hű mása Gersaint boutique-jának. Titokzatos módon hiányzik a bolt homlokfala, így lesz lehetőségünk nekünk, a „pórnépnek” bepillantást nyerni egy jól működő párizsi galéria kulisszái mögé, ahol a high society tagjai idejüket múlatják, pénzüket költik. A falakat körben, egymás felett több sorban festmények díszítik, ezt leggyakrabban Velázquez Udvarhölgyeinek egyfajta parafrázisaként értelmezik, ahol a műterem falain szintén táblaképek sorakoznak egymás alatt-felett. Watteau tehát Rubens mellett egy másik barokk festőtől is forrást merített.

A festmények legtöbbje ismert alkotásokra emlékeztet, olyanokra, amelyek soha nem voltak Gersaint birtokában. A jobb oldalon kerek keretben Diana és a nimfák történetének feldolgozása, a bal oldal szélén fekete ruhás, fehér körgalléros figura, mintha egy Rubens-portré lenne, az ajtó mellett jobbra fent Rembrandt A tékozló fiú című festményéhez hasonló kompozíció, jobb oldalon középen pedig egy fekvő női akt – ez Tiziano mitológiai témájú festményeit idézi. Csupa egykor ünnepelt, Watteau korában már elhunyt művész képei, elmúlt életek, letűnt korok maradandó, örök érvényű emlékei, az „ars longa, vita brevis” jegyében, egy olyan festő utolsó alkotásán, aki már hosszabb ideje halálos betegséggel küzd.

Edme François Gersaint foglalkozására nézve műkereskedő, más néven marchand-mercier volt. Ez akkoriban céhes rendszeren kívül dolgozó egyfajta vállalkozót jelentett, legtöbbször kereskedőt, akit azonban az 1613-ban meghozott szigorú együttműködési szabályzat kötött. A „kereskedelmi áruk” köre a XVIII. században bővült ki a műtárgyakkal, ettől kezdve a marchand-mercier lehetett műtárgykereskedő is. Korábban ezek a kereskedők elsősorban bolttulajdonosok voltak, akik árultak olyan termékeket is, amelyek a párizsi otthonok díszítésére, dekorálására szolgáltak – vagyis nem csupán használati, hanem dísztárgyakat is.

A középkor óta érvényben lévő francia céhrendszer szabályzata előírta tagjainak, hogy csak olyan alapanyagokkal foglalkozhatnak, amelyekkel tanulóéveik során találkoztak – ez alól csak a marchand-mercier-ek voltak a kivételek, ők kereskedhettek porcelánnal, aranyozott-bronz bútorkiegészítőkkel, egyéb luxuscikkekkel.

Gersaint különösen szerencsés volt, hiszen boltjában a francia udvar tagjai, a király köreihez tartozó vásárlók fordultak meg. Kereskedése a belvárosban álló Notre-Dame hídon állt, amely akkoriban még tele volt épületekkel.

XIV. Lajos és a múló idő

A festmény bal oldalán rózsaszín ruhás nő lép oda egy faládához, amelyből hordárok pakolják ki a szállítmányt: Pierre Mignard portréját a fekete göndör parókás XIV. Lajosról. A nő kísérője, egy férfi, jobb kezét nyújtja felé, de a nő annyira el van foglalva azzal, hogy mi van a ládában, hogy észre sem veszi ezt.
A festmény készültekor XIV. Lajos már hat éve halott volt, egy letűnt kor, letűnt rezsim uralkodója. Az idő múlását juttathatja eszünkbe, ahogyan a király portréját kiemelő hordár feje fölött megjelenő óra is.

Az óra alatt szerelmespár: egyikük az erkölcsiséget, másikuk a hírnevet szimbolizálja. Ez a pár emeli a magasba az órát, amely az idő múlását mutatja, ahogyan a szerelem és a hírnév is csupán múlandó, a múló idő kegyelméből valók. A földön fekvő törékeny, könnyen megsemmisíthető szalmaszálak ugyancsak a múlandóság szimbólumai – az elillanó, lepergő idő és az azzal együtt tovatűnő fiatalság és szépség attribútuma a tükör is, amelyet egy másik hordár tart a faláda mögött. Az elmúlás személyes érintettség okán is foglalkoztathatta a már hosszú ideje betegeskedő Watteau-t – ha elmúlik az élet, elfogy az idő, vajon a művek megmaradnak-e az örökkévalóságnak?

A kép jobb oldalán megjelenő alakok két csoportba tömörülnek. Az egyik csoport tagjai a pult körül láthatók, ahol egy fiatal eladó, feltehetően Gersaint felesége tükröt mutat egy párnak: a férfi vásárló egyszerre szemléli a tükröt, a tükörben látható fiatal nőt, valamint a fiatal eladót, míg párja, a fiatal nő némi szomorúsággal pillant a tükörbe. Ahogy mondani szokták, a tükör nem hazudik. Ennek megfelelően egyszerre mutatja a fiatalság pillanatnyi szépségét, és emlékeztet a múlandóságára.

A másik csoportot ugyancsak egy pár alkotja, ők idősebbek, éppen egy aktokat ábrázoló festményt szemlélnek. Az alakok mögött látható falon főleg aktokat és orgiákat ábrázoló festmények lógnak, ezek a kép szereplőinek rejtett vágyait hivatottak megjeleníteni.

A kép jobb alsó sarkában összegömbölyödve fekszik egy fehér foltos kutya, amelynek pontos mását Rubens Medici Mária megkoronázása című festményén találjuk. Az állat elsősorban a hűség és az éberség szimbóluma, míg a legtöbb mitológiában a túlvilág kapujának őrzője.

A szereplők nem „társalognak” a nézővel, egymással is szinte alig. A festmény mellőz minden konkrét történetet, az azonban egyértelmű, hogy a szereplők nem csupán műtárgyakat keresgélnek. Kutatnak valami mást, valami többet, maradandót és örökérvényűt a pillanatnyiban – így a boutique nemcsak műtárgyak, hanem emberi sorsok kereskedésévé is válik.