A Városligetben nyílt meg Európa második gépi hűtésű korcsolyapályája

2023. december 4. 08:20 Múlt-kor

A városligeti korcsolyapálya a kiegyezéstől az I. világháborús évekig tartó, közel fél évszázados „aranykorban” fontos társasági színtérnek számított. Amint a tó jege kellő vastagságúra fagyott és korcsolyázásra alkalmassá vált, a korcsolyaegylet szerte a fővárosban nemzetiszínű zászlócskákat tűzött ki az omnibusz-, villamos- és autóbuszmegállókra, és tájékoztató táblákon adta hírül: megkezdődött a korcsolyaszezon. Ettől kezdve a tavasz beköszöntéig, a Városligeti tó jege lett a főváros társasági életének legélénkebb központja.

A városligeti Műjégpálya 1920-ban (Fortepan / Saly Noémi)

Korábban

Ha visszalapozunk a naptárban, kiderül, hogy a Városligeti tó jegét már a reformkori teleken is megtöltötték a korcsolyázók. Erről tanúskodik Schwindt Károly Tizenkét hónap című képsorozata. Az 1839-ben készült rajzok hónapról hónapra bemutatják a főváros életének jellegzetes helyszíneit.

A Pestet és Budát egyaránt jól ismerő művész szerint a januárt a Városligetben, a befagyott tavon korcsolyázva érdemes tölteni. Akkoriban a két városban még gyakori volt a német szó, de már megindult, s meglepően gyors ütemben haladt előre a magyarosodás. A pest-budai polgárok, németek és magyarok, Schwindt képének tanúsága szerint a 19. század első felében nyugodt, derűs életet éltek, amelybe belefért a tél kínálta örömök élvezete, így a korcsolyázás is.

A ligeti korcsolyapálya megnyitását jelző zászlók és táblák a fővárosi közlekedési vállalat megállókat jelző oszlopain, jobbra pedig korcsolyázók és hóeltakarító munkások az 1893-ban felavatott, neobarokk jégcsarnok előtt (Az Érdekes Újság, 1916. 1. szám, jobbra képes levelezőlap, Brück & Sohn Kunstverlag, magángyűjtemény)

De miért is számított olyan fontos társasági színhelynek a ligeti jégpálya? A Vasárnapi Újság 1895-ös cikke szerint a korcsolyapálya volt a fővárosi előkelő köröknek a bálokon kívül úgyszólván egyedüli találkozóhelye: „A fővárosi mindkét nemű ifjúsága pár év óta nagyszámmal látogatja az egyesület jégpályáját, mely tudvalevőleg a táncztermek előcsarnoka.”

A tó jegén katonazenére fel-alá sikló ifjú hölgyek és urak ugyanis a bálozás fesztelenebb, szabadtéri változatát ismerkedésre használhatták. És persze használták is! A korcsolyaegylet népszerűsége, és ezzel párhuzamosan létszáma, néhány évtized alatt hatalmasat nőtt. Különösen népszerűvé vált a korcsolyázás a hölgyek körében. Ekkoriban a fiatal lányoknak nem volt illendő a fizikai erőkifejtéssel és illetlen mozdulatokkal járó sportolás. A tetőtől talpig felöltözötten űzhető, elegáns korcsolyázás viszont olyan testmozgási lehetőséget nyújtott, amelyet a legkényesebb ízlésű erkölcscsőszök sem kifogásolhattak.

Életkép a zsúfolt jégpályáról a Pesti Korcsolyázó Egylet indulásának idejéből. A háttérben az első melegedő helyiség, amit halászbódénak is neveztek, mivel nyaranta a tavat bérlő halászok használták. Jobbra az idézett újságcikket illusztráló, korcsolyázó lányt ábrázoló metszet (Vasárnapi Újság, 1870 és 1872. 1. szám)

Az egykor a főváros határában fekvő Városligetet a 20. század elejére körbeépítették, és a nagyvárosi környezetben a téli hónapok nem jártak olyan lehűléssel, mint korábban. A korcsolyázók nagy bánatára ritkábban és a korábbinál rövidebb időre fagyott be a tó, így lerövidültek a korcsolyaszezonok.

Előfordult olyan enyhe tél is, hogy meg sem tudták rendezni itthon a műkorcsolya bajnokságot. Hiába készítette elő 1914-re a Budapesti Korcsolyázó Egylet az időjárástól független műjégpálya terveit, a megvalósítást megakadályozta az I. világháború kitörése. Újabb másfél évtized telt el, mire 1926-ban elkészült – Európában másodikként – a gépi hűtésű Városligeti Műjégpálya.

A műjégpálya kivilágított bejárata egy párás téli estén, 1931-ben (6)

A megszakítás nélküli, kiszámítható korcsolyaszezonnak a hobbikorcsolyázók ugyanúgy örültek, mint a tervezhető edzés- és versenylehetőséghez jutó sportolók. A népszerű képes hetilap, a Színházi Élet riportere így számolt be az 1920-as években a műjégen zajló életről:

„A régi, csinnadrattás katonabanda, sajnos, eltűnt a jégről. A helyét gramofon tölti be, a korcsolyázók legnagyobb panaszára nagyon kevés lemezzel, úgyhogy majdnem mindig ugyanarra a Donauvalzerre vagy operettslágerre kénytelenek táncolni. Érdekes, hogy a prémes bundás, vastag kesztyűs téli sportruhák helyett csupa egyszerű kötött ruhát, szövet- vagy trikóruhát látunk. A nők éppen olyan toalettben korcsolyáznak a jégen, mint amiben a Váci utcában sétálnak. Angol kosztümökhöz, tweed- és sportkosztümökhöz a szokásos utcai kalap helyett legfeljebb kis, tarka barettsapkát viselnek. Rengeteg gyerek korcsolyázik, közöttük már három-négyéves apró bajnokjelöltek is akadnak. A fiatal lányok számára pedig valóságos paradicsomot jelent a korcsolyázás. Sportolnak, táncolnak, flörtölnek, amire ritkán kínálkozik így, együtt alkalom.” (x)