A kegyetlenség keresztje

„Az összes halálbüntetés közül a legkegyetlenebb és legfélelmetesebb” – írta Cicero, míg Josephus Flavius zsidó történetíró „a legnyomorultabb halálnemnek” nevezte. Alighanem nem csak a nyugati ember számára ötlik fel elsőként Jézus szenvedésének képe, ha meghallja a kereszthalál szót. A keresztény ikonográfiában központi helyet elfoglaló motívum büntetési formaként már századokkal a Megváltó felbukkanása előtt megjelent Keleten. A Római Birodalom bukásával a keresztre feszítés gyakorlata is eltűnt, ám a kora újkorban a Távol-Keleten felélesztették a büntetési módot, amely az iszlám fundamentalisták tevékenysége révén az utóbbi években – módosított formában – „reneszánszát” éli.

Az asszonygyalázó megbűnhődik

A keresztre feszítés gyakorlatának előképe a korai törzsi társadalmakra vezethető vissza, ahol a bizonyos hagyományok szerint a közösségre szerencsétlenséget hozó vérontás elkerülése végett egy fához kötözték az elítéltet, majd magára hagyták (bár a két büntetési forma közötti folytonosságot manapság egyes kutatók már vitatják).

A keresztre feszítés korai formájában az ókori Kelet több népénél, így az asszíroknál, a babiloniaknál, a punoknál és a szkítáknál is megjelent, a perzsák körében pedig az Kr. e. 6-4. században már széles körűen alkalmazták: I. Dareiosz perzsa király Kr. e. 519-ben például háromezer babiloni politikai ellenfelét feszíttette meg. A történelem atyjaként is számon tartott Hérodotosz beszámolója szerint a perzsák olykor a szenvedő fél oldalán álltak: Kr. e. 479-ben a nagy athéni államférfi, Periklész apja, Xanthipposz az Artaüktész nevű perzsa vezért átadta az eleusziaknak, akiknek asszonyait Artaüktész korábban meggyalázta Próteusz szentélyében. A történetíró a barbárnak minősített módszer védelmében egyedül a görögök „érthető” dühét tudta felhozni.

A feltehetően a Kr. u. 1. században élt római történetíró, Quintus Curtius Rufus szerint Nagy Sándor a mai Libanonban található Türosz ostromát követően keresztre feszíttetett 2000 embert, és megfélemlítésként a holttesteket a kereszten hagyta. Mivel azonban a rejtélyes szerző munkájában nem törekedett a történelmi események megkérdőjelezhetetlen hitelességgel történő leírására, írását erős kritikával kell kezelni. Josephus Flavius, az 1. században élt római-zsidó történetíró szerint a Nagy Sándor egyik hadvezére által alapított Szeleukida Birodalom nyolcadik uralkodója, IV. Antiokhosz Kr. e. 175-ben több száz zsidót feszíttetett keresztre, mivel nem voltak hajlandók elfogadni hellenizációs törekvéseit.

Kocsirúd a háton

Bizonyos történelmi források arra utalnak, hogy Rómában a büntetési forma kezdetleges formában már a Kr. e. 6. században megjelent, és kialakulása a közvélekedéssel szemben nem a keleti kulturális hatásokban, hanem a városállam büntetési szokásainak fejlődésében keresendő. A rabszolgáknak ugyanis gyakorta a hátukra kellett venniük egy kereszt vagy villa alakú kocsirudat (furca), amelyet aztán az utcán kellett cipelniük, miközben verték őket. Szintén az engedetlen rabszolgák büntetését szolgálta kezüknek a kapukat záró keresztgerendához, vagyis a patibulumhoz történő hozzákötözése, majd ütlegelésük közepette történő utcai megszégyenítése.

Idővel kialakult a keresztre feszítés gyakorlata, amely a legkegyetlenebb halálnemnek számított, amellyel javarészt a hadifoglyokat, rablókat, kalózokat, lázadókat és súlyos vétséggel gyanúsított rabszolgákat végezték ki. Az elítéltek megalázása a már ismert formában kialakult keresztre feszítéseknél is komoly szerepet játszott, és a kivégzettek több napig tartó haláltusájával egyetemben komoly elrettentő hatást gyakorolhatott a szemlélődőkre, akiknek (vagyis a római polgároknak) nem kellett hasonlótól tartaniuk, kivéve, ha hazaáruláson érték őket.

A legismertebb eset során a Spartacus-féle rabszolgafelkelés döntő csatáját, a későbbi triumvir, Crassus ellen a Silarus-folyó közelében Kr. e. 71-ben vívott, elveszített ütközetet követően a vesztes fél tagjai közül 6000 embert feszítettek keresztre a Via Appia mentén. Rómában végül Nagy Konstantin törölte el a keresztre feszítést a 4. században, és bár rövid időre Julianus, „a hitehagyott császár” alatt is visszatért, a kereszténységet az államvallás rangjára emelő Theodosius végleg száműzte a büntetési módok sorából.

Korbácsolás és hatalmas szögek

A rómaiak a provinciák lázadó zsidó lakosságát gyakorta végezték ki keresztre feszítéssel. Syria provincia kormányzója, Publius Quinctilius Varus az Kr. e. 1. század végén kétezer júdeai zsidó lázadó számára jelölte ki a keresztre feszítést halálnemként, Titus császár Kr. u. 70-ben pedig a Jeruzsálem ostroma alatt ejtett zsidó foglyokat küldte keresztre, hogy az ostromlott város megfélemlített lakossága könnyebben megadja magát – tudjuk meg Josephus Flaviustól.

Mivel a zsidókat vallási törvényeik szerint el kellett temetni, és a rómaiak Jézus idején sem szerették volna az elégedetlenséget szítani, a zsidó keresztre feszítetteket még aznap levették a keresztről. A keresztre feszítést mindig kínzás – elsősorban korbácsolás – előzte meg, amelynek során a fizikai állapot legyengítésével paradox módon lerövidítették az áldozat haláltusáját – nem volt ez másként Jézus esetében sem. Az elítélt azonban a keresztény ábrázolásokkal ellentétben csak a keresztgerendát (patibulumot) vitte a helyszínre. Az áldozat karjait szétfeszítették, és hatalmas szögekkel vagy kötelekkel a keresztgerendához rögzítették. Általában ugyanígy jártak el a lábak esetében is. Ezt követően a patibulumot a már felállított oszlophoz, a cruxhoz illesztették. A fulladás mellett a keresztre feszített halálát okozhatta (illetve külön-külön is hozzájárulhatott annak beálltához) szívritmuszavar, vérveszteség, vérmérgezés, merevgörcs, tüdőembólia, hipovolémiás sokk, acidózis és a kiszáradás is.

A keresztre feszítésről tanúskodó egyetlen csontbizonyítékot 1968-ban Vassziliosz Tzaferisz görög régész találta meg Jeruzsálemben. Az osszárium felirata szerint a Kr. u. 1. században élt elhunyt neve Yehohanan ben Hagkol volt. A 24-28 évesen elhalálozott férfi jobb sarokcsontjából hosszú szög állt ki, amely egy olajfadarabhoz szegezte a lábat. A csontokat megvizsgáló Nicu Haas egyértelműnek vette, hogy Yehohanant keresztre feszítették, ugyanis a szöggel átlyuggatott sarokcsont mellett a csuklókon is szögbemenetre utaló nyomokat talált, valamint a crurifragium eljárás során alkalmazandó lábtörést is megállapította. A maradványokat 1980-ban újra elővették, és a modernebb kutatások már vitatták a korábbi megállapításokat. A patthelyzetig jutó vitát máig nem oldották meg.

A hadakozó Japántól az Iszlám Államig

Japánban a keresztre feszítés a 16. századi keresztényüldözések idején ismét bevett büntetési formává vált, és a hadakozó fejedelemségek korában (1467-1573) hivatalosan is bevezették. A kivégzések újbóli megjelenése a japán keresztények üldözése hosszú történetének kezdetét jelölte. 1597-ben Nagaszakiban 26 keresztényt – volt köztük pap és misszionárius, tizennégy japán keresztény és három ministráns gyermek is – feszítettek keresztre. Az elítéltek többségének fülét az ítéletvégrehajtás előtt levágták, majd egy hónapon át vezették őket a vesztőhely felé.

Az első világháború folyamán a németekről számos hajmeresztő pletyka kelt szárnyra. Voltak, akik egyenesen azt rebesgették, a „hunok” nemcsak katonákat, hanem gyerekeket és macskákat is keresztre feszítenek. Bár a legtöbben az antantországok lakói közül is tisztában voltak azzal, hogy csak kegyetlen mesékről van szó, egy történetnek különösen sokan tulajdonítottak valóságalapot. A sztori szerint 1915 áprilisában Ypres-nél a németek egy kanadai katonát – a lábait és a csuklóit szuronyokkal átszúrva – egy fához vagy egy pajtaajtóhoz szegeztek, és a bakát végül csak egy, a torkán átszúrt német tőr mentette meg a további szenvedésektől. A történet a sajtóban is számos változatban jelent meg: míg egyes esetekben egy szerencsétlen közkatona volt a szenvedő fél, máshol egy jóképű tiszt lett az áldozat. Egyes kutatók szerint a brit propaganda egy egyszerű jelentést fejlesztett rémtörténetté, amelyben egy éjjeli őrjáraton lévő csoport a német tábor mellett egy keresztre feszített emberalakot vélt felfedezni, ám kiderült, csak egy árnyék. 2002-ben Iain Overton dokumentumokra hivatkozva azt állította, hogy Harry Band személyében azonosította a keresztre feszített katonát. Bármi is legyen az igazság, tény, hogy a németek a második világháború során az igazságot elferdítő brit propaganda példájaként mutatták be az esetet.

A keresztre feszítés a 21. században is jelen van, ám elsősorban a Közel-Keleten. Gyakorlatilag már nem találkozhatunk olyan esetekkel, amelyekben az elítélteket a kereszten végzik ki, ehelyett a már kivégzett emberek holttestei kerülnek a gerendákra. A halottakat több napon át az utcákon hagyják. Emberi jogi csoportok az elmúlt években több olyan szaúd-arábiai esetről is beszámoltak, amelyek során az Arábiai-félsziget legnagyobb államában lefejezett holttesteket lógattak fel, majd tettek közszemlére. Ez az esetek többségében nem nevezhető hagyományos keresztre feszítésnek mivel általában nem kereszt formájú eszközre rögzítik az áldozat holttestét.

2012-ben egy 28 éves jemeni férfi azonban már valódi kereszten végezte, miután az Ansar al-Shari’a nevű iszlamista csoport halálra ítélte azért, mert a csoport vezetőit szállító járművekbe olyan elektromos szerkezeteket helyezett el, amelyek amerikai drónok számára megkönnyítette a járművek bemérését. A férfit előbb kivégezték, majd testét egy keresztre lógatták fel, ahol több napon át látható volt.

2014 márciusában az Iszlám Állam egy lopásban és emberölésben bűnösnek titulált pásztort, 2014 májusában pedig másik két férfit feszítettek keresztre a szíriai Rakkában. A májusi esetek képei a világsajtót is bejárták. A holttestek egy körforgalom közepén két napon át voltak közszemlére téve. Az áldozatok feltehetően már mindhárom esetben halottak voltak, amikor keresztre feszítették őket. Az Iszlám Állam valószínűleg az azóta eltelt időszakban sem hagyott fel a keresztre feszítés gyakorlatával, cáfolhatatlan bizonyítékok azonban ezzel kapcsolatban nem állnak rendelkezésre.