A békét is választhatta volna, ám esküt szegve a halálba vágtatott I. Ulászló 

572 éve, 1444. november 10-én zajlott a várnai csata, amelyben a keresztény szövetséges hadsereg nagy vereséget szenvedett az Oszmán Birodalomtól. A Hunyadi János és Ulászló magyar és lengyel király által vezetett támadó hadjárat racionalitása már akkor is kérdéses volt, nem csoda, hogy a törökverő hadvezér és az uralkodó is sokat hezitált a vállalkozással kapcsolatban. 1444 késő nyarán végül - az addigi kettős játékot feladva - Ulászló úgy döntött, megtisztítja a Balkán-félszigetet az idegen oszmán hatalomtól. Az elképzeléshez ekkor azonban nem társult megfelelő katonai felkészültség, így a hadjárat megsemmisítő kudarcba fulladt, maga a király is a csatatéren vesztette életét. 

Európa reménye

Habsburg Albert magyar király halála után a Szent Korona a lengyel király, Ulászló fejére került, aki sokat köszönhetett hatalma stabilizálásában a szörényi bánnak, Hunyadi Jánosnak. A később törökverő jelzővel ellátott hadvezér urától megkapta - Újlaki Miklóssal megosztva - az erdélyi vajda, a temesi ispán és a nándorfehérvári kapitány tisztségeket is, aminek következtében az ország délkeleti védelmét egységesen irányíthatta. Erre nagy szükség is volt, hiszen a terjeszkedő Oszmán Birodalom már évtizedek óta fenyegette a határmenti végeket, és nem egy ízben portyázott, vagy próbálkozott betörésekkel többek között Szerbia és Erdély területén.

Hunyadi János az 1440-es évek elején sikerrel vette az akadályokat és kisebb ütközetekben egymás után verte meg a török csapatokat. A Balkán jelentős részét már bekebelező Oszmán Birodalom számára idegen volt a folyamatos kudarcsorozat jelentette állapot, de ami 1443-ban kezdődött, arra a Porta végképp nem számított. Az addig állandó defenzívára kényszerülő népek számára reményt adott Hunyadi fellépése, aki elfogadta a törökellenes háború vezetésével kapcsolatos megbízást - ennek szervezése a királyi udvarba érkező pápai követ, Guliano Cesarini feladata volt.

1443 októberében jelentős, mintegy 35 ezer fős hadsereg indult meg Hunyadi és Ulászló vezetésével török területre azzal a céllal, hogy a nikápolyi csatavesztés (1396) óta „jegelt” feladatot, a Balkán felszabadítását elvégezzék. IV. Jenő pápa előtt ezenfelül felcsillant a katolikus és az ortodox egyház újraegyesítésének reménye is, amitől egy sikeres hadjárat esetén a törököktől szorongatott VIII. János bizánci császár sem zárkózott el. A „hosszú hadjárat” során Hunyadi és hadserege egészen Szófiáig hatolt előre, s bár az offenzíva során területszerzés több győztes ütközet ellenére sem történt, a csapat veretlenül tért vissza 1444 januárjában Nándorfehérvárra. A Hunyadi János vezette diadalmas menet kikezdte az Oszmán Birodalom legyőzhetetlenségének mítoszát, és erősítette azt az eszmét, hogy nagyobb európai összefogással a török megállítható.

Aranyanként egy török

A győzelmeket követő lelkesedés egy újabb, döntő hadjárat előkészítését és megindítását követelte, amit mindenekelőtt Cesarini legátus erőltetett. Az uralkodó nem is takarékoskodott az ígéretekkel, tavasszal esküt tett rá, hogy már a nyár folyamán hadat visel a törökök ellen. Azonban két országában korántsem volt egyetértés abban, hogy ez indokolt-e: lengyel részről kifejezetten nehezményezték, hogy az országot közvetlenül nem érintő hadjárat terheit nekik is viselni kell.

A külső folyamatok azonban kedvezőnek tűntek, elkezdett ugyanis szerveződni egy közös pápai-burgundi-velencei hajóhad a török tengerszorosok lezárása érdekében azzal a céllal, hogy a kis-ázsiai oszmán erőket alkalomadtán leválasszák a Balkánról. Emellett bizakodásra adott okot a balkáni politikai helyzet, Kasztrióta György albán fejedelem (ismertebb nevén Szkander bég), Brankovics György szerb despota és a bizánci császár, VIII. János támogató fellépése komoly eredmények esélyét hordozta magában. A történet „apró” szépséghibája volt, hogy az 1443-1444-es hadjáratból a szultán levonta a következtetéseket, és az újabb keresztes hadjárat reményteli kilátásai őt is lépésekre késztették.

II. Murád szultán tárgyalásokat kezdeményezett apósával, Brankovics Györggyel, és megállapodott vele, hogy visszaszolgáltatja számára Szerbiát, illetve visszakapja két, fogságában élő és időközben megvakított fiát. Brankovics Hunyadit is igyekezett érdekeltté tenni a dologban, és megnyerni őt közvetítőnek az uralkodó felé, így felkínálta neki tekintélyes magyarországi birtokait. Ennek fényében a törökverő is hajlott az alkura. A szultán vállalta, hogy 100 ezer arany hadisarcot fizet a magyar királynak, valamint hadjárat esetén mintegy 25 ezres sereggel segíti őt.

A béketervezet júniusban, Drinápolyban született meg, a dokumentum pedig csak arra várt, hogy a szultán után Ulászló is ratifikálja azt. A béke tíz évre szólt volna, de a király - Cesarini hathatós nyomása folytán - úgy döntött, hogy még az egyébként rendkívül kedvező békeajánlat aláírása előtt tesz egy másik esküt Szegeden. Ebben egyrészt kijelentette, hogy a hadjárat előkészületei folytatódnak, másrészt pedig a törökökkel kötendő eskü érvénytelen lesz.

A szultáni békeajánlatot augusztus közepén Nagyváradon a király nevében Hunyadi érvényesítette, akit ezt követően Cesarini felmentett a „pogánynak tett esküje” alól. A király sikeres hadjárat esetén Bulgária királyságát ígérte a hadvezérének, aki - tekintve, hogy mind II. Murád, mind Brankovics elkezdte teljesíteni a megállapodás pontjait - közben megkapta a szerb magyar birtokait is. Az aláírt béke után bő egy hónappal megindult a Balkánra tervezett offenzíva, a korábbiaknál lényegesen rosszabb kilátásokkal.

A tavasszal még oly kecsegtető nemzetközi koalíció nyárra többek között a kétes kimenetelű tárgyalások miatt szétesett. Brankovics kihátrált a háborúban való részvételből és nem engedélyezte Kasztrióta csapatainak átvonulását sem. A drinápolyi, szegedi és nagyváradi események bizonytalanságot szültek a szövetségesekben, ez pedig kihatással volt a támogatásuk mértékére is. Ilyen előzmények után a szeptember 22-én útnak induló, nagyrészt magyarokból álló hadsereg kudarca borítékolható volt.

Hunyadi és Ulászló vezetésével a hadsereg egy ideig zavartalanul, a Duna vonalán haladt előre, elkerülve Brankovics György országát. A sereg menet közben elfoglalta a gyenge helyőrség miatt magát feladó Nikápolyt, majd a Fekete-tengerig jutva sikerült Várnát is birtokba venni. Az időközben 20 ezerre duzzadó had alig több mint a felét tette ki az egy évvel korábbinak, Hunyadiék mégis reménykedtek abban, hogy sikerrel fejezik be vállalkozásukat, azaz beveszik az Oszmán Birodalom fővárosát, Drinápolyt. Ahhoz, hogy ez valóban így történjen, szükség lett volna a flotta segítségére, ám az nem állt a helyzet magaslatán.

A szövetséges hajóhad feladata az volt, hogy lezárja a tengerszorosokat, megakadályozva ezzel azt, hogy az európai török sereg Kis-Ázsiából kapjon utánpótlást. A flotta idejében meg is érkezett, de az előbb említett akcióra összesen huszonegy gálya állt rendelkezésre, annak ellenére, hogy korábban ennél legalább tízzel többre szólt az ígéret. Ennek az ármádiának kellett volna a több mint 80 kilométer hosszú, helyenként hat kilométer széles Hellészpontoszt, illetve a boszporuszi tengerszorost felügyelni. Különösen úgy jelentett ez igazi kihívást, hogy a háború alatt a partsáv mindkét oldalát a törökök tartották felügyeletük alatt, akik tűz alá vették a keresztények hajóit.

Ilyen körülmények között, II. Murád útmutatásai szerint a török hajók komolyabb nehézség nélkül keltek át Ázsiából, aminek zavartalanságát a genovai hajósok is segítették - a szultáni hadmozdulatokat segítve állítólag minden egyes átszállított törökért egy aranyat kaptak. A haditerv összedőlni látszott.

Tragikus vég

Az oszmán hadsereg Drinápolyon át vette célba a keresztények hadseregét, Provadija területén pedig ellenfelük hátába kerülve zárta el a visszavonulás lehetőségét. A magyar sereg - amely az eseményekről november 9-én értesült - a Várnai-öböl környékére szorult, ahol a mintegy 50 ezres oszmán haderővel kellett szembenéznie. A harctéren lévő Cesarini szekérvárak oltalmában képzelte el a továbbiakat, bízva abban, hogy előbb-utóbb megérkezik a hajóhad, amely a törököket hátba támadva fordítja majd meg az erőviszonyokat. A védekező-várakozó taktika helyett azonban Hunyadi János a túlélés egyetlen lehetséges esélyeként a gyors, kitörésre alkalmas támadás mellett határozott.

A király hadvezérére hallgatva az utóbbi tervet támogatta, Hunyadi pedig felállította a keresztes haderőt a törökökkel szemben. A balszárny - amelynek vezetése Szilágyi Mihályra várt - zsoldosokból, erdélyi és temesközi csapatokból állt, míg a jobb oldalon a Tallóci Frankó által irányított püspöki bandériumok és lengyel segédcsapatok várták a harcot. Középen Ulászló a magyar és lengyel királyi csapatokkal küzdött, a haditervet kiötlő erdélyi vajda pedig a havasalföldi különítményt vezette ott, ahol éppen szükség volt rá.

Az ütközet november 10-én, reggel vette kezdetét és egészen estig tartott. Az első hadmozdulatok a keresztények elképzelései szerint zajlottak, a török haderő mindkét szárnya szétszéledt, amiben nem kis szerepe volt Hunyadi János személyének, harctéri tapasztalatainak. A csatában azonban ekkor még nem vettek részt a janicsár hadtestek.

A dicsőséget hajszoló Ulászló - Hunyadi kérése ellenére - egy kisebb, 500 fős lovas egységgel rohant neki a török gyalogosoknak, ami a csata kimenetelét is eldöntötte. A cölöpökkel védett janicsár védőállásba bekerülve a király maroknyi serege felmorzsolódott, maga Ulászló is életét vesztette. A szövetséges hadseregben ezután pánik lett úrrá, aki tehette, menekülőre fogta, így a csapat teljesen szétesett. A helyzeten már Hunyadi sem tudott segíteni, ezért ő is úgy döntött, megmaradt seregével szélsebesen távozik a csatatérről.

II. Murád a menekülő magyarokat nem üldöztette, de a csata másnapján betört a harctéren maradt szekérvárba és az ott lévőket lemészároltatta. A magyar és a török haderő egyaránt súlyos veszteségeket szenvedett el, a keresztény katonák ötöde halt meg az ütközetben, török oldalon ez ennek a többszöröse volt. A harctéren maradt Tallóci Frankó, Rozgonyi Simon kancellár, de menekülés közben életét vesztette Cesarini is, Hunyadit pedig a havasalföldi vajda ejtette foglyul, igaz, a magyar nádor felszólítására hamar elengedte.

A vesztes csata felelőssége - eltérő mértékben bár, de - szinte minden döntéshozót, illetve résztvevőt érintett. Megígért, de nem teljesített kötelezettségek, megszegett eskük, rossz tanácsok és személyes érdekek egyaránt övezték az előkészületeket és az eseményeket, de Hunyadi János bátorsága és a hadvezetésben való alkalmassága újfent bebizonyosodott. A harctéren zajló események és azok kimenetele nem rajta múltak. A legsúlyosabb probléma a király halála volt, hiszen az ország uralkodó nélkül maradt, így zűrzavaros állapotok kezdtek kibontakozni a Magyar Királyságban. A kritikus helyzetben elsősorban Hunyadi Jánosra várt a feladat, hogy rendet tegyen.