A 19. századi angol kórházakba csak azt engedték be, akinek volt pénze saját temetésére

Férgek és poloskák

A londoni Szent György kórházba belépő látogatók 1825-ben egy nyílt törésből felépülő beteg nedves, mocskos ágyneműjében gombák és kukacok virágzó közösségét fedezték fel. A férfi úgy gondolta, ez normális, és nem panaszkodott az állapotokra – és a kórteremben fekvő társai sem tartották különösnek a kórház nyomorúságos viszonyait. Akik ide és a kor hasonló intézményeibe bekerültek, hozzáedződtek a benti borzalmakhoz.

Manapság sokan a kórházakra a tisztaság mintapéldáiként gondolunk, legalábbis a fejlett országokban. A késő György- és korai Viktória-kori angol kórházakra azonban egyáltalán nem volt jellemző a higiénia. A kórház „fő rovarfogója”, akinek feladata a tetvek irtása volt, nagyobb fizetést kapott munkájáért, mint a sebészek. Az ágyi poloskák olyan gyakoriak voltak, hogy a „rovarpusztító” néven elhíresült Andrew Cooke állítása szerint több mint húszezer ágyat tisztított meg tőlük pályafutása során. A kórházak valóságos tenyészetei voltak a fertőzéseknek és csak a legprimitívebb szolgáltatásokat nyújtották a betegeknek és haldoklóknak, akik közül sokakat légmozgás és tiszta víz nélküli kórtermekben szállásoltak el. Ekkoriban „a halál házainak” is nevezték őket.

A 19. század elején London sok kórháza úgy lett újjáépítve vagy kibővítve, ahogy nőtt a lakosság. A Szent Tamás kórház például új anatómiai bemutatótermet és példánytárat kapott 1813-ban, a Szent Bertalan kórházat pedig 1822 és 1854 között folyamatosan bővítették, hogy minél több beteget fogadhasson be. Három új oktatókórház is épült a városban, mint például a University College kórház 1834-ben. A legtöbb kórház azonban továbbra is túlzsúfolt és mocskos maradt, rossz vezetéssel, elégtelen személyzettel. A Szent Tamás sebészasszisztensének például egy nap több mint kétszáz beteget kellett volna megvizsgálnia. A vizsgálatra váró betegek gyakran napokig mocsokban sínylődtek, mire foglalkoztak velük.

A tisztátalan körülmények igen veszélyes környezetet eredményeztek azok számára, akik a kórház falai között ragadtak. A nők, akik szülés közben hüvelyfali szakadást szenvedtek el, különösen nagy fenyegetésnek voltak kitéve, mivel ezek a sebek ideális bejutást nyújtottak a baktériumoknak, amiket az orvosok hordtak szét magukkal a betegek között. Az 1840-es években a becslések szerint évente ezer anya halt meg Angliában és Walesben gyermekágyi lázban, amelyet bakteriális fertőzés okozott. A gyermekágyi láz azonban nem az egyetlen tettes volt, sok nő halt bele medencei tályogba, vérzésbe vagy hashártyagyulladásba – utóbbi egy olyan borzalmas állapot, amelyben a felsőtest belső falainak szövetei begyulladnak.

A kórházak bűzlöttek a vizelettől, hányástól és egyéb testnedvektől. A szag annyira erős volt, hogy a személyzet tagjai sokszor az arcuknak nyomott zsebkendővel járkáltak. A sebészek sem voltak éppen rózsaillatúak: Berkeley Moynihan, az egyik első sebész Angliában, aki gumikesztyűt használt, arról számolt be, hogy kollégái sokszor ledobták saját kabátjaikat a műtőbe lépéskor, és ósdi, a rájuk száradt vértől és gennytől megkeményedett köpenyeket vettek fel. Ezeket még nyugdíjba vonult elődjeik viselték, az orvosok pedig egyfajta presztízsszimbólumként hordták őket, hasonlóan sok más orvosi ruházathoz. Ennek eredményeképpen a műtőorvosok magukkal hordozták a rothadó hús félreismerhetetlen szagát, amit a szakmában csak „a jó öreg kórházi bűznek” hívtak.

A visszataszító szagok mellett a félelem uralkodott a műtőtermekben. A sebész John Bell azt írta, könnyű volt számára elképzelni a mentális kínt, amelyet a műtétre váró beteg érzett. Az illető rendre hallotta „az előtte műtött beteg sikolyait”, és látta, amint „szenvedő-társát odaviszik a megpróbáltatás helyszínére”, majd „gyászos csendben tolják vissza ágyához.” Ebben a korban biztonságosabb volt a műtétet a beteg otthonában végrehajtani, mint a kórházban, ahol a halálozási arány háromszor-ötször nagyobb is lehetett, mint otthoni körülmények között. Akik kés alá feküdtek, általában utolsó lehetőségként tették ezt, és sokszor már halálos betegek voltak. Kevés megműtött beteg épült fel maradéktalanul. Sokan meghaltak, vagy csak részben épültek fel, akiket pedig kórházban műtöttek, gyakran a temérdek fertőzés egyikének estek áldozatul. Ezek többsége halálos volt az antibiotikumok előtti időkben.

1. Férgek és poloskák
2. A múlt hentesei
3. Elkerülhetetlen rossz

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

rejtélyek

• Máig megoldatlan a Mary Celeste kísértethajó rejtélye
• Dél-Amerikában is fosztogatott Butch Cassidy bandája 
• Máig számos rejtély övezi a sandringhami zászólalj eltűnését
• A pápai tiltás ellenére sokáig töretlen volt a szabadkőművesek népszerűsége
• Máig nem tudni, mi történt a rejtélyes módon eltűnt roanoke-i kolóniával
• Egy letűnt korszak rejtélyes mementói a Húsvét-szigeti moai szobrok