Huligánok, jampecek, reakciós sportdrukkerek
Futball és történelem
60 évvel ezelőtt, 1954. július 4-én szenvedett fájó vereséget az esélyesebbnek tartott magyar válogatott a nyugat-németektől a labdarúgó világbajnokság döntőjében. Idehaza nagy volt a csalódottság, a korban szokatlan módon Budapesten több napig tartó, spontán utcai megmozdulásokra került sor - írja Németh György a Magyar Nemzeti Levéltár oldalán.
Út a döntőig
A magyar szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv előzetes nyilatkozata, miszerint a 16 résztvevőből 15 esélyes a végső győzelemre, csupán a túlzott óvatossággal és udvariassággal magyarázható. Ugyan valóban 6–8 csapat indult hasonló esélyekkel, de közülük is kiemelkedett a magyar válogatott, amely több mint négy éves veretlenségi sorozattal a háta mögött – utoljára 1950. május 14-én Bécsben 5:3-mal az osztrákok bizonyultak jobbnak – az olimpiai bajnoki cím védőjeként érkezett Svájcba.
Érdekesség, hogy az a tizenegy játékos, akik nevét minden magyar focirajongó mondókaszerűen bármikor el tudja szavalni – éppen ezért a felsorolástól most el is tekintünk – és amivel ma is azonosítjuk az Aranycsapatot, csak mindössze négyszer lépett együtt a pályára. Akkor miért is ezt tartjuk a klasszikus felállásnak? A magyarázat, hogy az említett négy mérkőzésből az egyik a legendás londoni 6:3 volt.
Összehasonlítva a napjainkban zajló világbajnoksággal, szembeötlőek a lebonyolításbeli különbségek. A 60 évvel ezelőtti selejtezőkben alig indult több csapat, mint ahány a 2014-es brazíliai döntőn részt vett. Az indulókat területi elv alapján sorolták össze és egy, legfeljebb két csapat oda-visszavágó alapon való legyőzése elegendő volt az indulási jog megszerzéséhez. A magyar csapat erejét mutatja, hogy a selejtezőben ellenfélül kapott lengyelek egyszerűen visszaléptek a megmérettetéstől. A legpikánsabb párosítás kétség kívül az ekkor francia fennhatóság alatt álló Saar-vidék összecsapása volt Nyugat-Németországgal.
A csoportküzdelmek sem a ma megszokott módon zajlottak. Abban nem volt különbség, hogy ekkor is négy-négy csapat alkotott egy csoportot, az azonban már jelentős eltérés, hogy ezen belül mindenki csak két mérkőzést játszott, tehát nem találkozott az összes csoportbeli csapattal. A magyar válogatott könnyedén vette az akadályokat: a háborúból épp hogy csak kilábalt Dél-Koreát 9:0-ra, a nyugat-németeket pedig 8:3-ra verte. Utóbbi meccs kellemetlen hozadéka volt, hogy Puskás súlyos sérülést szenvedett, így a következő két mérkőzést kihagyva már csak a döntőn léphetett legközelebb pályára, illetve az is, hogy a magyar vezetés nem kapott valós képet az ellenfél játékerejéről.
A döntő eredményének utólagos ismeretében mindenképp meglepő a németek nagyarányú veresége, főleg úgy, hogy a mérkőzés utolsó fél órájában emberelőnyben játszottak. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Sepp Herberger, a német szövetségi kapitány nem a legerősebb összeállításban játszatta a csapatát. Ők az első meccsen legyőzték Törökországot, de a törököknek lényegesen kedvezőbb volt a sorsolásuk, hiszen a záró meccsen a győzelem esélyével léphettek Dél-Korea ellen a pályára.
Mivel azonos pontszám esetén nem a később megszokott mutatókat – gólkülönbség, egymás elleni eredmény – vették figyelembe, hanem a holtversenyben álló csapatok újra megmérkőztek egymással, így a koreaiak ellen borítékolható török győzelmet feltételezve Herberger a legjobbjait pihentette az első magyar-német meccsen. A megismételt mérkőzést jelentős különbséggel, 7:2-re meg is nyerték a törökök ellen.
Az Országos Levéltárban őrzött iratok között a labdarúgó világbajnoksággal kapcsolatosan fennmaradtak a Magyar Népköztársaság berni követségének jelentései. Ezekből megtudhatjuk, hogy a követség egy munkatársa szinte állandóan a válogatott csapat mellett tartózkodott, és segített megoldani bármiféle felmerülő problémát. Ha kellett, tárgyalásokat folytatott a szervezőbizottsággal, kijavíttatta az autókat, fél áron benzint szerzett hozzájuk, edzőmeccsekkel kapcsolatosan egyeztetett és „tapintatosan közbelépett, ha esetleg fáradt labdarúgóink viselkedése a lakossággal szemben nem volt elég barátságos.” A követség a világbajnokság ideje alatt jelentős propaganda tevékenységet folytatott: Baselben a magyar sportot bemutató kiállítás nyílt, emellett a helyi sajtót folyamatosan ellátták a labdarúgó válogatottról szóló anyagokkal.
A döntő után egy hónappal készül, akkor „szigorúan titkos” minősítést kapó jelentésben hosszasan taglalták a csapat szállásán tapasztalt negatív jelenségeket. A jelentés szóvá teszi, hogy a solothurni Krone Szállót a csapat megérkezése után azonnal ellepték a külföldön élő disszidens magyarok, „[...] akik kifejezett ellenségei a népi demokráciának. Bosszantó és szinte rossz volt nézni, hogy ezekkel a kifejezett ellenségekkel naphosszat ültek játékosaink a szálloda vendéglőjében, vagy halljában és jól érezték magukat velük, sőt nem egyszer még kártyáztak velük. [...] Tapasztalatunk az volt, hogy nemcsak hogy nem lehetett a játékosokat távol tartani ezektől, hanem játékosaink még sajnálták is őket, hogy szegény fiúk, nem mehetnek haza.”
A követség és a csapat között feszültséget okozott a meccsbelépők elosztása. A követség közvetlenül a FIFA-tól kapta a tiszteletjegyeket, meccsenként 600-at, ezekből részesültek a játékosok, a baráti követségek és mindenki, aki a követséggel jó kapcsolatokat ápolt. A követi jelentés nehezményezte, hogy a csapat tagjai az őket illető belépőket a körülöttük legyeskedő disszidenseknek adták, így míg azok esetenként a legjobb helyeken ülve nézhették a mérkőzéseket, addig a kiküldött diplomaták a fedetlen lelátókon áztak az esőben.
"Focialista forradalom"
Probléma volt a filmezési jogok körül is. Hosszas egyeztetés árán sikerült csak elérni, hogy magyar filmesek forgathassanak a magyar csapat meccsein. A svájci szövetség ugyanis eladta a jogokat egy nyugat-német vállalatnak, amellyel a magyar követség tárgyalásokba kezdett, ezek azonban megfeneklettek, amikor a külföldi partner kikötötte, hogy a felvételeket nemcsak hogy nem lehet külföldön forgalmazni, de még itthon se lehet őket nyilvános helyen bemutatni. A magyar fél ekkor erélyesen tiltakozott a FIFA-nál az ellen, hogy a magyar csapat meccseinek filmezési jogaival a tudtukon kívül kereskedtek, ami meg is hozta az eredményt. A hazai filmesek is forgathattak, de a felvételeket még Svájcban elő kellett hívni, így azt megismerve később a német fél is ellenőrizni tudta a forgalmazási megkötések betartását.
Manapság már a csoportok kisorsolásakor, jóval a világbajnokság kezdete előtt tudni lehet, hogy egy-egy, a csoportmeccseket sikerrel megvívó csapat melyik csoport továbbjutójával, majd később melyik meccs győztesével fog mérkőzni azért, hogy még tovább léphessen. A lebonyolítás 1954-ben azonban még nem így zajlott: a kieséses szakasz minden fordulójában úgy sorsolták össze a csapatokat és ez a sorsolás a magyar válogatottnak koránt sem kedvezett. A nyolc között Brazília, az elődöntőben pedig Uruguay volt az ellenfél, a korábbi világbajnokság két döntőse. Az 1950-ben hazai pályán egy gólos vezetése után 2:1-re vesztő brazilokkal szemben szikrázóan kemény mérkőzésen 4:2-re győztek a mieink, az összecsapás a lefújás után az öltözőfolyosón is folytatódott...
A világbajnoki címvédő Uruguay ellen az elődöntőben szintén 4:2 lett az magyar csapat javára, a találkozó minden beszámoló szerint hangsúlyosan sportszerű keretek közt zajlott, viszont 120 percig tartott, mivel a rendes játékidőben nem született döntés.
Mint köztudott, az 1954. július 4-én a berni Wankdorf stadionban megrendezett döntőt a magyar csapat 2:0-ás vezetésről 3:2-re elvesztette. A vereség okainak könyvtárnyi irodalma van, ezek helyett idézzük inkább fel a központi pártlapnak, a Szabad Népnek a meccs utáni értékelését! „Fáradtan játszott a magyar csapat. Nem volt alaptalan az az aggodalom, hogy a nyolc nap alatt sorra került három nehéz mérkőzés túlságosan igénybe veszi játékosainkat. A nehéz, sáros talajon csapatunk ezúttal nem tudta végig azt a játékot nyújtani, amellyel eddig minden ellenfelét biztosan győzte le. A nyugatnémetek viszont, akik a sorsolás jóvoltából lényegesen könnyebb mérkőzések után kerültek a döntőbe, a mérkőzés végéig állták a magyar csapat támadásait. A mieink kezdeti lendülete ezúttal is két gólt eredményezett, a gyors vezetés után azonban könnyített az iramon a magyar csapat. Ez hibának bizonyult. A nyugatnémetek jól használták ki védelmünk pillanatnyi megingásait és gyorsan egyenlítettek. Ennek ellenére is nyerhettük volna a mérkőzést, ha csatársorunk szokott formájában játszik. [...] Hiányoztak ezúttal az ötletes húzások, a lyukra futások, a szárnytámadások a helycserék és a fáradtság nyilvánvaló jeleként a kapu előtti határozottság is.”
Hatalmas volt a csalódás, a közvélemény nem erre számított. Pedig a Keleti pályaudvarnál már ácsolták a dísztribünt a csapat fogadására, emlékbélyegeket nyomtattak – majd zúztak be. Az Országos Testnevelési és Sportbizottság a döntő előtt két nappal elkészítette javaslatát a csapat hazaérkezésével és jutalmazásával kapcsolatban. Több lehetőséget vázoltak, ezek szerint vagy Bécsből érkeznek az ünnepség helyszínére autóbusszal július 7-én 18 órakor, vagy különvonattal Hegyeshalomról, az útirányról az embereket nem kívánták tájékoztatni.
Az egész tervezetből ez az utóbbi az egyetlen pont, amit maradéktalanul meg is valósítottak. A nyilvános fogadásra a Sztálin téren (ma Felvonulási tér) vagy a Kossuth téren került volna sor: himnusz, úttörők virágcsokorral, pártvezetők üdvözlete, és így tovább... A csapat nevében a kapitány, Puskás Ferenc szólalt volna fel. Az állami fogadást a Néphadsereg Tiszti Házába tervezték, a szövetségi kapitányt és a játékosokat a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntették volna ki, az állandó csapattagok mellette még 50 ezer Ft-ot, a többiek a válogatottban betöltött szerepüknek megfelelően arányosan kevesebbet kaptak volna.
A hazai ünnepségeket még volt idő lefújni, a svájci követség által a döntő másnapjára szervezettet már nem. A játékosok itt értesültek róla, hogy az elvesztett meccs miatti düh Budapesten utcai megmozdulásokhoz vezetett. Tüntetések voltak a Keleti pályaudvarnál, az Oktogonnál, a Blaha Lujza téren a Szabad Nép székházánál és a rádiónál is. Utóbbi eseményekről részletesen tájékozódhatunk a másnap a Belső Karhatalom Parancsnoksága számára készített jelentésből. Eszerint a Bródy Sándor utca 5-7. előtt július 4-én éjfél előtt fél órával mintegy 400 fős tömeg verődött össze. Az emberek Sebes Gusztáv azonnali lemondását, és Svájcban maradását követelték és mindezt a rádió útján akarták a szövetségi kapitány tudtára hozni.
Ez is érdekelhet
A 10 fős őrség nem volt elegendő a tömeg feltartóztatására, az emberek benyomultak a főbejáraton át az udvarra, de a stúdióba nem tudtak behatolni. Az erősítés beérkezte után, 0 óra 20-ra sikerült a rádió területét megtisztítani, de a tömeg csak hajnali fél kettőre oszlott el az épület elől. Fegyver használatra nem került sor, csupán egy nőt tartóztattak le, aki a Néphadsereget szidta.
A cikk folytatása a MNL oldalán
Miért fizessen elő?
Pénzt takarít meg
Házhoz visszük
Hozzáférés a teljes digitális archívumhoz
