Vadkeleti koncertek a kádári Magyarországról

A magyar könnyűzene képviselőit előszeretettel fogadták a Kádár-korszakban a Vasfüggönytől keletre, mert ott ők jelentették azt a kis ablakot, amelyen keresztül a „nyugati kultúrába” kicsit közelebbről beleszagolhattak.

„Vajaskenyér-túrák"

A magyar könnyűzenei műfaj képviselőit előszeretettel fogadták külföldön a Kádár-korszakban, főleg a Vasfüggönytől keletre, mert ott ők jelentették azt a kis ablakot, amelyen keresztül a „nyugati kultúrába” kicsit közelebbről beleszagolhattak a szocialista blokk országainak rajongói. Ugyanakkor Nyugaton is tárt karokkal várták (volna) őket, ahol egyfajta kuriózumszámba mentek, ezzel együtt pedig elismerték zenei teljesítményüket.

Alapvetően nehéz volt kijutni külföldre szerepelni még a leginkább befutott zenészeknek is, mert kevés „kiadó hely” akadt az anyagilag megbecsült külhoni turnékra, emellett pedig az erőteljes pártállami kontroll gondoskodott arról, hogy ne lehessen kiküldeni csak azokat, akik méltóképpen képviselték a szocialista Magyarországot. Nem hiába hívták ezeket a haknikat „vajaskenyér-túráknak”, mivel a jól jövedelmező koncertek érdekében azok a zenészek, akik közel kerültek a húsosfazekakhoz és részt akartak venni a külföldi haknikon, számos, egymást megerősítő visszaemlékezés szerint nem egyszer kenőpénzt adtak a külföldi koncerteket szervező Interkoncert alkalmazottai részére, hogy kimehessenek játszani. (Előfordult aztán az a skizofrén helyzet is, hogy éppen azok az Interkoncert-alkalmazottak, akik jókora baksisért vállalták egy adott zenekar „menedzselését” külföldre, kedvező alkalom adtán ők maguk is disszidáltak, és Nyugaton próbálták kamatoztatni pop-rockzenei kapcsolataikat, tapasztalataikat.)

Nem csak azért volt azonban igen vonzó egy-egy külföldi túra a zenészek számára, mert viszonylag jól lehetett vele keresni, hanem azért is, mert – a kortárs sportolókhoz hasonlóan – alkalmat adott egy kis „mellékes” megkeresésére is. Így sikerült behozniuk a muzsikusoknak a korabeli visszaemlékezések szerint nem csak ruhaneműket, hanem például hangfalakban orosz ikonokat, de persze az arany minden fajtája és az ékszerek is keresett portékát jelentettek körükben, amiket itthon megfelelő haszonnal adtak tovább.

Egy alkalommal például a szovjet-magyar határon a vámvizsgálat során Bencsik Sándor, a P. Mobil gitárosa feltűnően bosszús volt, amikor nem találta a fogkrémes tubusát. Nagy megkönnyebbülésére végül kiderült, hogy az egy zenésztársánál lapult, és azonnal lecsapott rá, hogy adja vissza neki, és természetesen meg is kapta a hőn áhított szájápolási eszközét. Csak miután nagy sokára közölte a banda tagjaival, hogy a fogpasztába rejtette a drágaköveket, amiket a Szovjetunióban vásárolt, tört ki a kacaj az együttes tagjai között, mondván, hogy ilyen fogást még nem hallottak. Aztán, miután zenész-berkekben híre ment az esetnek, mások is próbálkoztak ezzel a trükkel…

A zenészeknek azzal is számolniuk kellett a határon túl, hogy szinte biztosan figyelik minden lépésüket a monopolhelyzetben lévő Interkoncert munkatársai, akik arra is ügyeltek, hogy a bohémségükről közismert popzenészek akár egy-egy meg nem gondolt megnyilvánulással ne hozzák kellemetlen helyzetbe a „legvidámabb barakként” nyilvántartott Magyarországot. Elő is fordultak-kisebb-nagyobb incidensek egyebek mellett a színpadi koreográfia terén. Az Omega a hetvenes években egyenesen direkt túljátszotta színpadi mozgását, amikor a szovjet elvtársaknak mutatták be előzetesen programjukat, abban a reményben, hogy nem kell majd kiutazniuk a „nagy testvér” országába, mert Nyugaton őket sokkal zsírosabb koncertlehetőségek várták.

Igyekezetüket siker koronázta, a kommunista pártapparatcsikok annyira elszörnyülködtek az előzetes meghallgatáson Kóbor János akkor vadnak minősülő fel-alá futkosásán, hogy hiába várták a Szovjetunióban több tízezren a Nyugaton nemes egyszerűséggel csak Red Star-nak nevezett csapatot, inkább táncdalénekesnőket hívtak meg a tajgára énekelni. Hozzátehetjük, hogy a szovjeteknél már az is kiverte a biztosítékot, ha egy énekes levette az állványról a mikrofont – ezt egyenesen tiltották –, nemhogy még rohangáljanak is azzal a színpadon. Kóbornak ugyanakkor esze ágába sem jutott, hogy ne tegyen másként, és ha ehhez még hozzászámítjuk az akkor már jóformán emblémájává vált hosszú sörényét, amelyet sokszor meg-meglengetett előadás közben, elképzelhetjük, mennyire gyanakvóan tekintettek rá a szovjet hivatalnokok.

Karthago, Varga Miklós

Hasonlóan kellemetlen helyzetbe került a Karthago együttes, azzal a különbséggel, hogy ők nem tehették meg, hogy válogassanak a külföldi fellépések között, ezért elvállalták a Szovjetunió-beli szereplést. Igazi rémlegendákat lehet hallani az ottani országon belüli közlekedésről, volt, hogy a még járó vonatról dobálták ki egyesével a zenekari felszereléseket a hóba a vasúti alkalmazottak, nem haragból, mindössze hanyagságból. Máskor meg a belföldi légi járatokon kacsákkal, libákkal és más háziállatokkal kellett együtt utazniuk, és még arra is kellett ügyelniük, hogy a hangfalakat, erősítőket hova teszik, mert az nem volt mindegy a repülőgép egyensúlya szempontjából.

Olyanokat is mesélnek, hogy nem volt teljesen jó a szigetelés sem, megesett, hogy ujjnyi rés tátongott a repülőgép egyes részein, de ezt már csak utazás közben vették észre. Náluk a show részét képezte, hogy énekesük, Takáts Tamás a koncert tetőfokán, egy-egy jól kiszámított lélektani pillanatban kiugrott a közönség első soraiba, ahol aztán kézről-kézre adták, mígnem visszakerült a világot jelentő szovjet deszkákra. Igen ám, de azt kifelejtették a számításaikból, hogy azon az ominózus koncerten bizony az első sorokba a helyi párt aktivistáit, valamint második világháborús veteránokat ültettek, utóbbiakat mintegy megtiszteltetéséként korábbi megpróbáltatásaikért. A Karthago frontembere erről mit sem sejtett, és mint aki jól végezte dolgát, a refrén után bezúgott az éltes „rajongók” közé, akik nem győztek csodálkozni, de még inkább megbotránkozni, hogy mit művel ez a tejfelesszájú énekes, aki még dalra is akarta fakasztani őket. Az esetnek egyébként nem lett különösebb következménye, sőt a Karthagót újabb alkalommal is meghívták a Szovjetunióba játszani.

A Szovjetunió tartogatott további meglepetéseket a zenekar számára felbomlásuk után is, történt ugyanis, hogy Szigeti Ferenc gitáros, a zenekar vezetője 1985. május 1-jén feloszlatta a bandát, de az Interkoncert még ezelőtt nem sokkal újabb szovjet turnét kötött le a keleti blokk országaiban is méltán népszerű, west-coast stílust játszó együttesnek, nem tudván előre, hogy a zenekar időközben feloszlik. A vakszerencse azonban ismét társául szegődött az egyébként kitűnő menedzseri vénával is megáldott, és akkor már stúdiót vezető Szigeti Ferencnek. Az akkor az István, a király című rockopera, illetve az Európa című szerzemény folytán épp népszerűsége első csúcsán lévő Varga Miklós együttesével, a róla elnevezett Varga Miklós Banddel játszott ugyanis abban a stúdióban, amelyet Szigeti Ferenc irányított. Gondoltak egy merészet: utazzon ki a Varga Miklós Band az akkor már nem létező (később azonban újra összeálló) Karthago helyett.

Így eshetett meg, hogy az akkor már a Szovjetunió-beli plakátokon szereplő Karthago nevében, illetve a nevet felhasználva Varga Miklósék turnéztak a kommunizmus fellegvárában. Betanulták a legsikeresebb Karthago-nótákat, többek között a Rekviemet, amelyre még az előző turnéjukról emlékeztek a rajongók, és biztos, ami biztos, illetve „Jó az öreg a háznál” alapon elvitték magukkal gitározni Szigeti Ferencet is. Ez arra is jó volt, hogy még véletlenül se csússzon hiba a számításaikba, és egy esetleges „lebukásnál” azt lehessen mondani, hogy ők valójában a Karthago, a zenekarvezető azonban annyira szőrös szívű volt, hogy saját magán kívül az egész csapatot lecserélte. Sőt szigorúsága egészen odáig terjedt, hogy nemcsak a tagokat, de a repertoár nagy részét is megváltoztatta, és még olyan nagy slágereket is megtanultatott velük, mint az Európa.

Csatári Bence írása teljes terjedelemben a transindexen olvasható