A Rádió-elhárítás 1945 és 1962 között

A rádióelhárító szerv elsődleges feladata a felderítés volt, amely az elhárításon kívül magában foglalta a rádióhírszerzést is. Ennek keretében a számára meghatározott rövidhullámú frekvenciasávban végezte az ellenséges hírszerző szervek rádióközpontjainak bemérését, az ellenállomások és a rádiós ügynökök helyének meghatározását és adásaik rögzítését. A felderítőknek sávellenőrzés közben el kellett dönteniük, hogy a fogott adás operatív szempontból érdekes lehet-e; ha igen, nagyon gyorsan kellett cselekedniük, hogy azt rögzíteni lehessen, és az iránymérést is sikeresen meg tudják oldani a távírászok.

Kísérletek a rádióelhárítás beindítására

A második világháború alatt a katonai elhárítás komoly rádiótechnikai felszereltséggel rendelkezett, amelyet részben a német haderő által 1938-ban az országba telepített és a magyar hadsereg által is használatos rádióbemérő és lehallgató állomások tettek ki. A 2 vkf. osztály saját rádiólehallgató apparátust is kiépített még a két világháború között, Budapesten három állomás működött a húszas évektől kezdődően. Az egyik a Vakok Intézetében volt elhelyezve, ahol a személyi apparátust az itt élő gyengén látók alkották, akik kifinomult hallásuknak köszönhetően jelentős eredményeket tudtak felmutatni. A 2 vkf. osztály rádió-felderítő egységeinek központja a mátyásföldi katonai repülőtéren működött, a szárnyállomások pedig Debrecenben, Kecskeméten, Szegeden és Győrben voltak. 1939 és 1945 között ezek a rádióállomások szorosan együttműködtek a németek által idetelepített rádióállomásokkal, és elsődleges feladatuk a Szovjetunió elleni felderítés volt.

A háborút követően még 1945 nyarán kezdetét vette az épen maradt eszközök felhasználásával egy belügyi rádióhálózat kiépítése. Rádióállomásokat állítottak fel Esztergom, Győr, Sopron, Szombathely, Zalaegerszeg, Pécs, Szekszárd, Veszprém, Székesfehérvár, Balassagyarmat, Eger, Miskolc, Szikszó, Sátoraljaújhely, Mátészalka, Nyíregyháza, Debrecen, Berettyóújfalu, Gyula, Makó, Szeged, Hódmezővásárhely, Szentes, Szolnok, Kecskemét, Baja településeken, hogy a vidéken szerveződő államvédelmi szerveknek a központtal való kapcsolattartását biztosítsák.

Ez a hálózat 1947-re jelentős mértékben kibővült. 1947. május 22-én a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) körözvényt adott ki, amelyben a rádióforgalom alapvető szabályozását kísérelték meg lefektetni. „A rendőri szolgálat gyorsaságát és így eredményességét igen nagymértékben segíti elő az önálló rendőri rádió. E nélkül korszerű rendőri szolgálat el sem képzelhető. A rádió a rendőri szolgálatnak oly segédeszköze, amely lehetőséget nyújt arra, hogy szükség esetén az ország valamennyi rendőrhatóságával az érintkezést egyszerre, gyorsan és elvághatatlanul fel lehessen venni. Ezen túlmenően lehetővé teszi a rádió azt is, hogy egyes országok rendőrhatóságai nagyjelentőségű bűnügyekben a kapcsolatot egymással felvegyék és így határon túlra szökni akaró bűnözők elfogásában egymásnak segítségére lehessenek” – olvashatjuk a belügyminiszter 1947. május 9-én kelt, 193.762/1947.IV/1. sz. rendeletében, amely intézkedett az ideiglenes rádióforgalmi és igénybevételi szabályzat kiadásáról. Budapesten ekkorra már 68 rádióállomás üzemelt, amelyek a kerületi kapitányságokat és őrsöket kötötték össze, de ezek csak vevőállomások voltak.

A fővárosban adó-vevő állomás kizárólag a központban volt. Vidéken is komoly fejlődésnek lehetünk tanúi, bár adóállomással csak Debrecen, Győr, Kaposvár, Miskolc, Pécs, Szeged, Székesfehérvár és Szombathely rendelkezett. Ezek a vidéki központok továbbították a körzetükbe tartozó kisebb kapitányságok részére a központból érkező híranyagokat, utasításokat. Az említett utasítás mellékleteként megtalálhatóak a rádióhálózat igénybevételére vonatkozó rendelkezések. A belügyi rádióhálózat az Országos Hírközpont alárendeltségében működött, amelyet sürgős ügyekben valamennyi rendőri hatóság igénybe vehetett. A rádióközleményt (rádiógram) tömör távirati stílusban kellett megfogalmazni az udvariassági formulák teljes mellőzésével. Amennyiben rejtjelezett szöveget küldtek, annak feloldásával a rádióállomáshoz beosztott személyek nem foglalkoztak, rejtjelkulcsokat nem ismerhettek, a címzettnek való továbbítás után feljegyzést az anyagról nem tarthattak meg. Az Országos Hírközpont meghatározott időpontokban adott a rádióállomások számára híranyagot, a sugárzást a következő bejelentéssel kellett kezdeni: „Halló, halló, itt az Országos Hírközpont budapesti rádióállomása. A pontos idő … óra … perc. Következik … számú híranyag, valamennyi állomásnak.”

A negyvenes évek második felének rádiófelderítéséről bővebb információink nincsenek. Farkas Vladimir visszaemlékezéseire hivatkozva azonban annyit megelőlegezhetünk a magyar államvédelemnek, hogy ha érintőlegesen is, de foglalkoztak a kérdéssel. 1946 végén Farkas Vladimir hivatalos látogatáson volt Prágában, ahol szembesült a csehszlovák hírszerzés fejlett rádiólehallgató technológiájával. A látogatás után jelentésben számolt be feletteseinek, Száberszki Józsefnek és Péter Gábornak az út tanulságairól. Az iratból kiderül, hogy a csehszlovák államvédelem angol gyártmányú, a Marconi cég által készített berendezéseket használ, és ígéretet tettek arra, hogy segítenek a magyar állambiztonság számára az eszközök beszerzésénél, ugyanis az ilyen jellegű alkatrészeket csak Angliából, illetve az USA-ból lehetett megvásárolni, de ezek az országok nem voltak hajlandóak a kommunista országok számára eladni azokat.

A csehszlovák államvédelemnek azonban kitűnő kapcsolatai voltak a nyugati országokban, és ezen a hálózaton keresztül illegálisan néhány nap alatt hozzájutottak mindenhez, amire szükségük volt. A prágai rádióelhárítást nem sikerült Farkaséknak tanulmányozni, mivel ez a terület a katonapolitikai osztályhoz tartozott, ahol nem voltak hajlandóak a magyar delegációt fogadni. Hazaérve Farkas Vladimir engedélyt kapott saját rádióelhárító szerv felállítására, amelyhez régi, tapasztalt mérnököket keresett. Így került az Államvédelmi Osztályhoz dr. Komporday Aurél, aki szovjet hadifogságból érkezett haza, és korábban a németek által is elismert rádiótechnikai szakember hírében állt. Farkas Vladimir szerint 1947-ben létrehoztak egy olyan rádiólehallgató csoportot, amely képes volt arra, hogy a budapesti követségek mellett a szomszédos országok nyugati nagykövetségeinek rejtjelezett üzeneteit is rögzíteni tudja.

Farkas Vladimir állítását se megcáfolni, se bizonyítani nem tudom, de annyi bizonyos, hogy rádiófelderítést valóban végeztek már ekkor is a második világháborúból megmaradt berendezésekkel. Feltehetőleg 1948 elején kezdődött meg négy fő közreműködésével a polgári rádiófelderítés. Módszereik azonban kezdetlegesek voltak, a felderítés alapvető technikája a halászás volt, amelynek során minden rádióadást igyekeztek bemérni és felderíteni, így szűrni ki az esetleges ügynöki adásokat.

A rádióelhárítás szervezeti kereteinek kialakítása

1951. augusztus 29-én Péter Gábor felállította a III/2. Osztályon belül a rádióelhárítással foglalkozó alosztályt,15 III/2-e jelzéssel. A parancs indoklásából kiderül, hogy az ÁVH eladdig nem ismerte a rádióelhárítást, vagy legalábbis az operatív osztályok nem sok jelentőséget tulajdonítottak neki. Az újonnan létrehozott alosztály minden gyanús rádióállomást figyelni volt köteles, azokat nyilvántartásba vette és róluk adatokat gyűjtött.

Hálózati ellenőrzés alá kellett vonnia azokat a rádiós szakembereket, akik múltjuk, kapcsolataik vagy társadalmi hovatartozásuk miatt a rendszer potenciális ellenségeinek számítottak, és más operatív osztály nem figyelte őket, ellenük nyomozás nem folyt. Ezeknek a személyeknek az anyagát a központi operatív nyilvántartó számára fel kellett dolgozniuk, adataikat továbbították a rendszerbe. Az alosztály támogatást nyújtott a többi operatív szerv részére abban, hogy hol voltak találhatók titkos adók, és azokon milyen üzeneteket továbbítottak. A többi operatív osztály minden olyan ügyben, amely rádiós vonatkozással is bírt, köteles volt támogatást kérni a rádióelhárítástól. Segítséget nyújtottak a házkutatások, kihallgatások alkalmával, szakértői véleményt adtak az ügy feldolgozása során.

Az alosztály elfogadottságának és fontosságának felismerését mutatja, hogy alig egy hónappal később, 1951. szeptember 21-én III/4. számmal jelölve osztállyá szervezték, vezetőjének Szepesi Imre államvédelmi századost nevezték ki. Amikor 1953-ban az államvédelmi szervezetet a Belügyminisztérium hatáskörébe vonták, a rádióelhárítás viszonylagos önállósága megszűnt. 1956 őszéig a Belügyminisztérium IX. (Operatív Technikai) Osztályának részeként funkcionált, azonban erről az időszakról kevés információval rendelkezünk. Egy 1954. októberi pillanatkép szerint az IX. Osztályon belül három alosztály is foglalkozott rádióelhárítással és -felderítéssel. A IX/5. alosztály a rádió- és telefonlefigyeléssel, a IX/6. alosztály az ellenséges és ügynöki rádióelhárítással, a IX/7. alosztály a diplomáciai rádiólefigyeléssel foglalkozott.

A rádiófelderítés hatékonyságát nemzetközi együttműködéssel igyekeztek fokozni. 1951 és 1954 között Csehszlovákiával, Lengyelországgal és Bulgáriával kötöttek megállapodást, amely nemcsak műszaki segítségnyújtást feltételezett, de meghatározta a mérési irányokat is a kooperáló országok között. A terület igazi felfutása 1955-re tehető, amikor a Varsói Szerződés életre hívása keretében a szocialista országok létrehozták közös rádióelhárító szervezetüket, varsói központtal. A Magyar Népköztársaság két delegálttal képviseltette magát az államközi szervezetben.

Az együttműködést a Varsói Koordinációs Központ irányította. Feladata volt a keleti blokk országaiban összehangolni a rövidhullámú hangtartományban a rádiófelderítést és az iránymérést, az ellenséges hírszerző szervek ügynöki rádióforgalmának álcázási módszereit feltárni, és tanulmányozni ezeknek az összeköttetéseknek jellemzőit, valamint a szükséges műszaki-technikai berendezések fejlesztését irányítani. A Koordinációs Központ alá tartoztak szakmai szempontból a szocialista országok rádióelhárító szolgálatai (RESZ), amelyek szorosan együttműködve végezték az operatív szempontból fontos rádióadások felderítését, bemérését. A Központ javaslatot tett az egyes rádióelhárító szolgálatoknak az általuk ellenőrizendő sávtartományra, amelyek figyelése az adott földrajzi adottságok mellett teljesíthető volt.

Ezek a frekvenciatartományok többszörös fedésben kerültek kiosztásra, vagyis több ország felderítő szerve is ellenőrizte azokat, ezáltal igyekeztek fokozni az elhárítás biztonságát. Az együttműködésben részt vevő rádióelhárító szolgálatok folyamatos összeköttetésben álltak egymással, bármelyik észlelt egy ügynöki adást, azonnal értesítette a többi RESZ-t. Nemcsak a feladatokat egységesítették, de a munkafolyamatok és a módszerek is központilag lettek meghatározva, ezáltal növelték a hatékonyságot. A RESZ folyamatosan, a nap 24 órájában megszakítás nélkül működött, a felderítő távírászok váltott műszakban teljesítettek szolgálatot. Azért, hogy a nemzetközi elvárásoknak eleget tudjon tenni a magyar Belügyminisztérium, 1955. október 18-án a IX. (Operatív Technika) Főosztály létszámát megemelték. A Rádióelhárító Alosztály 130 fővel gyarapodott, amivel számításaik szerint 80 százalékban tudtak eleget tenni a kötelezettségüknek.

A magyar Belügyminisztérium az együttműködés részeként nagyszabású beruházásba kezdett 1956 szeptemberében. Ócsán a rádióelhárító szolgálat új vevőközpontját kezdték el építeni, amely húszmillió forintjába került a magyar államnak. Szeptember 19-én Piros László belügyminiszter egy bizottságot állított fel, amelynek feladta volt az összeg tervszerű felhasználását és az építkezést ellenőrizni. A bizottság elnöke Bartos Antal miniszterhelyettes volt, tagjai: Berecz Béla, az Anyagi és Technikai Főosztály vezetője, Tárnoki János, a IX. Főosztály (Operatív Technika) vezetője, Markó Imre, a XV. Osztály (Hírközpont) vezetője, Pál Antal, a Terv és Pénzügyi Főosztály vezetője, Kenyeres Mihály és Molnár László, a IX. Főosztály beosztottjai. Az építkezés a forradalom kitörésekor félbeszakadt, a késlekedés miatt a vevőközpont csak 1959. november 7-én kezdhette meg működését.

A rádióelhárítás szervezete 1956 után

A forradalom alatt a rádióelhárítás objektumait és technikai eszközeit komoly kár érte, nagy részük megsemmisült, a többi megrongálódott. A Budapesten lévő két iránymérő állomást lerombolták, és a felderítő központ is használhatatlanná vált. A Politikai Nyomozó Főosztály megszervezésével megindult tehát az objektumok helyreállítása és az új technikai felszerelések beszerzése. Még 1956 folyamán a Honvédelmi Tanács és a Politikai Bizottság jóváhagyott egy 2,6 millió rubeles keretet a rádióelhárítás gépi felszerelésének modernizálására, azonban a beszerzés a forradalom miatt elmaradt.

1957. április 18-án Bartos Antal miniszterhelyettes azzal a javaslattal fordult Biszku Béla belügyminiszterhez, hogy május elején egy delegáció utazzon a Szovjetunióba a vásárlás lebonyolítására. Kiderül az iratból, hogy a korábbi beszerzések alkalmával nehézséget okozott, hogy a BM által igényelt berendezések adatai nem egyeztek a szovjet katonai cikklistán szereplő készülékek adataival, ezért azt a választ kapták, hogy az adott gépet már nem is gyártják.

A tényleges probléma azonban annyi volt csupán, hogy ezek a technikai eszközök kifejezetten állambiztonsági célokra készültek, jelzésük és konstrukciójuk különbözött a szokásos hadiipari eszközöktől, és titkosságuk miatt ezeket kizárólag csak az állambiztonsági szerveken keresztül lehetett volna elérni. A Varsói Koordinációs Központ vezetőjének javaslatára ezért a beszerzést nem a Honvédelmi Tanács útján, hanem párt- és BM-vonalon intézték. Az MSZMP KB küldte át megrendelését egyenesen az SZKP KB-nak, a lebonyolítással pedig egy belügyes tisztet, a rádióelhárítás vezetőjét, B. Kiss István őrnagyot bízták meg.

1957 áprilisának végére kialakult a BM II/10. (Operatív Technikai) Osztályának szervezeti felépítése. A rádióelhárítást továbbra is ennek az osztálynak a keretén belül helyezték el, egy 1957. április 26-án kelt parancs szerint 114 fős létszámmal. A II/10-b alosztály vezetőjévé B. Kiss Istvánt nevezték ki. Az alosztály a következő csoportokkal működött: felderítő, távoliránymérő, kiértékelő, közeliránymérő, összeköttetési, műszaki és operatív csoport.

1959. március 17-én a rádióelhárítás önálló osztállyá szerveződött. A döntés indokaként az elhárítás lassú reakcióidejét, az ügynöki gyorsadók megjelenését és az ócsai objektum üzembe helyezését említette a parancs. II/16. Osztály fedőnévvel, 206 fős létszámmal kezdte meg működését az új szerv. Az osztályon belül operatív, felderítő, kiértékelő, közeliránymérő és műszaki alosztályokat, valamint összeköttetési és iránymérő csoportokat szerveztek.

Az osztály vezetője továbbra is B. Kiss István maradt, aki 1945 januárjában került belügyi állományba. 1947-ben elvégzett egy rádiótávírász-tanfolyamot, amelynek befejezése után az operatív technika területén kezdett dolgozni, 1951-től vezető beosztásban, és 1964-es nyugdíjazásáig itt is maradt. 1956 decemberétől részt vett a rádióelhárítás újjászervezésében. A II/16-a alosztály operatív elhárítással foglalkozott, az amatőr rádióadók felderítését végezte. Az alosztály vezetője dr. Bártfay Jenő rendőr százados volt, aki 1951 és 1961 között dolgozott a rádióelhárításnál különböző beosztásokban. A vezetése alatt lévő csoportnak volt a feladata a forradalom alatt eltűnt felszerelések felkutatása. 1960-ban az általa vezetett egységet átszervezték a Kémelhárítási Osztályra csoportként. Bártfay a csoport 1961-es megszűnéséig irányította ezt a területet.

A II/16-b alosztály a felderítést végezte. Vezetője ennek a területnek 1955-től kezdve Grábics János rendőr főhadnagy volt, aki a koordinációs együttműködés létrejöttekor, vagyis a feladatkör jelentőssé válásakor került székébe. Az ócsai objektum beüzemelése után Grábics nagy lelkesedéssel látott neki munkájának az új épületben. Korabeli jelentések szerint az általa vezetett felderítő részleg az együttműködő országok hasonló szervei között az első háromban szerepelt. Az alosztályvezető-helyettesi posztot Kalmár Ignác rendőr százados töltötte be. Fő feladata a távírászok folyamatos ellenőrzése volt.

A II/16-c alosztály felelt a kiértékelésért. Vezetője Tímár Mihály rendőr százados volt. A II/16-d alosztályhoz tartoztak a műszaki feladatok. Vezetője Cseresznyés Tamás rendőr főhadnagy volt, aki részt vett az Ócsán létrehozott állomás megtervezésében. Az alosztály felelőssége volt felmérni és dokumentálni az ócsai objektum műszaki állapotát. Cseresznyés 1959-ben végezte el a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karát. A II/16-e alosztályon közeliránymérő távírászok dolgoztak. Vezetőjük Vas Gábor rendőr százados, helyettese pedig Benkes Jenő rendőr százados volt.

1962. július 9-én Pap János belügyminiszter parancsa értelmében a II/12. Osztályt (Rejtjelközpont) és a II/16. Osztályt a technikai eszközök gazdaságosabb kihasználása és az együttműködést igénylő feladatok könnyebb koordinálása végett összevonták. A létrejött III/V-3 (Rádiótechnikai) Osztály vezetését továbbra is B. Kiss István látta el.

Borvendég Zsuzsanna írása a Betekintő legfrissebb számában olvasható