Szerencsejáték a 18. századi Magyarországon

2013. január 15. 16:18

A szerencsejáték már régtől fogva nagy népszerűségnek örvendett, játékszenvedélytől hajtva vagy a gyors meggazdagodás reményében sokan kártyáztak vagy kockáztak. 1771. január 19-én folytatták le Debrecenben azt a vizsgálatot, amelyben Kleiner Ferencet kérdezték ki egy biribisnek nevezett szerencsejátékról.

Korábban

Magyarországon a 18. században jelentek meg az állami engedélyezéshez kötött monopolizált szerencsejátékok. Vásárok idején például sokfelé tartottak sorshúzásokat, amelyeken tárgynyereményeket lehetett nyerni (Glückshafen, Glückstopf). A monopólium miatt azonban csak meghatározott „fazékból" lehetett a sorsjegyet kihúzni: például a bécsi porcelánüzem által gyártott, vagy ezüstből készült fazékból, és a nyeremények is főként ezüst-, tükör- és porcelánáruk voltak.

1770-ben engedélyeztek az osztrák örökös tartományokban és Magyarországon egy újfajta szerencsejátékot: a sorsjegyeket nagy névértékben, darabonként 50 aranyforintért árulták. A játékban összesen 6000 sorsjegy vett részt, ennek előre meghatározott része, 2000 darab sorsjegy biztosan nyerő volt. Itt is, mint a lottó esetében, árvagyerekek húzták ki a szelvényeket – őket a szerencsejáték-társaság pénzzel és ruhaneművel támogatta. A 19. században már ennél jóval kisebb összegért, 12 krajcárért lehetett sorsjegyet vásárolni Budán, Kassán, Temesvárott és az Erdélyi Nagyfejedelemségben Nagyszebenben. Az ehhez hasonló sorsjáték azonban nem csak az alattvalók szórakozásának számított. Albert hercegnek, Magyarország helytartójának Mária Krisztina főhercegnővel kötött 1766. évi esküvőjén tombolahúzást tartottak, amelyen a résztvevők értékes tárgyakat: ékszert, tubákosszelencét vagy ékszeresdobozt nyertek.

A közjót szem előtt tartva – nehogy alattvalói eladósodjanak – Mária Terézia a különböző tartományaiban, így a Magyar Királyságban és az Erdélyi Nagyfejedelemségben is, több alkalommal adott ki a szerencsejátékokat tiltó rendeletet. „...Elhatároztuk, hogy valamennyi tartományunkban a többször betiltott... nyilvánosan vagy titokban játszott szerencsejátékokat, név szerint a fáraót, bassettet, mindenféle kockajátékot, bassa-diecit, landsknechtet, quindicit, trentát, quarantát, rauschent, ferblit, treschakót, sincere-t, brentent, malmot s ezekhez hasonló már megnevezett, vagy a jog kijátszásával újonnan kitalált avagy a jövőben kitalálandó hazárdjátékokat kivétel nélkül a legszigorúbban megtiltunk, betiltunk és beszüntetünk..."

Aki ennek ellenére kártyázott, arra súlyos büntetést, 300 aranydukát kifizetését róttak ki. Ennek egyharmada a feljelentőé, egyharmada a kincstáré (esetleg árvaházé), utolsó harmada a lottótársaságé lett. De nem csak az járt pórul, akit tiltott szerencsejátékon kaptak. Ellenőrizték a kávéházak, fogadók tulajdonosait is, és azt is 300 dukátra büntették, akinél tiltott szerencsejátékot játszottak. A tiltó rendeletet csaknem kétévente meg kellett ismételni, de a szenvedélyes játékosok találékonyak voltak: mihelyst rendeletileg tilalmazták az egyik játékot, kis módosítással más néven kezdték el űzni, vagy újabbat találtak ki.

Az uralkodónő „félelme" nem volt alaptalan attól, hogy a játékszenvedélytől hajtva alattvalói eladósodnak és így az adófizetésre képtelenné válnak, valamint attól, hogy ezáltal az államkassza megrövidülhet. A legtöbb kártya- és kockajátékban ugyanis nem a taktika, hanem a vakszerencse, így például a kihúzott színek döntöttek. A legegyszerűbb, szín alapján döntő játék az ún. landsknecht volt, amely a harmincéves háború alatt a zsoldos katonák körében terjedt el.

A 18. századi Európában kedvelt kártyajáték volt a fáraó. Az egyik lap a királyt fáraóként ábrázolta, és különösen szerencsehozónak számított. A bankot adó és a négy további játékos között a nyertest a színek döntötték el. Ez a kártyajáték volt Lotharingiai Ferenc császárnak, Mária Terézia hitvesének a kedvenc játéka. (A betiltott kártyajátékok közé is csak a császár elhunyta után, 1765-ben került be.) A játék leírása leginkább Giacomo Casanova emlékirataiból ismert. A bassette kis változtatással szinte azonos volt a fáraóval. A quaranta a pókerhez volt hasonló, amelyben a játékos célja az volt, hogy minél magasabb értéket érjen el négy kártyával.

1771-ben Debrecenben szerencsejátékosokat fogtak le, akik az úgynevezett Biribist (Wirwisch) játszották. A Palamedes Redivivus, Das ist: Nothwendiger Unterricht, wie heutiges Tages gebräuchliche Spiele, als das Stein-oder Schach-spiel recht und wohl zu spielen (Palamedes Redivivus, Szükséges okítás, hogy kell helyesen és jól játszani napjaink szokványos játékait, mint a dominót vagy a sakkot) című játékgyűjtemény első alkalommal 1678-ban Lipcsében látott napvilágot, majd a korabeli szokás szerint többször is kinyomtatták, bővített formában. 1739. évi kiadása a biribist előkelő, mulatságos és időtöltő játéknak nevezte, amellyel előkelő társaságban férfiak és nők is szórakozhattak. Ez a játék több európai országban nem számított tiltottnak, Torinóban már 1665-től monopóliumhoz kötötték a játékot. Poroszországban és Szászországban pedig államilag privilegizált Biribis-játékbankok irányították a játékot.

Kulcsár Krisztina cikke a Magyar Nemzeti Levéltár archívumában olvasható