Fényképezőgéppel a Don-kanyarban

2013. január 11. 17:31

Hetven éve, 1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, amelynek során napok alatt szinte teljesen megsemmisült a 200 ezer fős 2. magyar hadsereg. A magyarokat német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki az orosz frontra: a németek az 1941-es villámháború kudarca után követeltek szövetségeseiktől csapatokat a következő évre tervezett keleti hadjárathoz. Budapesten ezt nem tudták, de nem is akarták visszautasítani, mert az Észak-Erdély visszaszerzésére törekvő Románia azonnal igent mondott Hitlernek, emellett a magyar vezetés a részvételtől újabb területek visszacsatolását remélte. Hadseregünk olyan nagy területű védelmi feladatot kapott, aminek számaránya és technikai hiányosságai miatt sem felelhetett meg. A kétszázezer résztvevőből alig pár tízezren tértek haza, a legtöbb magyar család azóta is gyászol egy-egy hozzátartozót.

Korábban

Az 1915-ben született Marics Zoltán rajztanárt térképrajzolónak hívták be 1942 májusában, egy rendfenntartó alakulattal utazott a Szovjetunióba az 1. gyalogezreddel, ám nem sokkal később a gyorshadtesthez, Arhangelszkojéba került. Maricsot szenvedélyes fényképészként ismerték társai, aki sokszor vaku híján a rakétapisztoly fényét használta. A doni visszavonulás során is rendkívül sok képet készített, a tekercseket állandóan őrizte, amikor pedig aknát kapott menekülés közben a teherautója, a járműről történő leugrása előtt zsebébe tömködte az összes filmtekercset. Bevonuláskor megfogadta az I. világháború egyik poklát, az Alpokbeli Doberdót megjáró édesapjának tanácsát: „Ide hallgass, apuka. Én a puskámat el nem fogom sütni, mert én nem fogok gyilkolni.” Ígéretét meg is tartotta, egyszer sem lőtt, csak fényképezett. Hazatérvén, mikor meglátták rozsdás puskáját, majdnem főbe lőtték érte.

Marics Zoltán fotói