Forráskritikai megfontolások a közelmúlt egyháztörténet kutatásához

2012. december 29. 11:03 Mózessy Gergely

Korábban

Rejtve maradhat előttünk

Historiográfiai visszatekintésünket folytatva azt kell kimondanunk, hogy az egyházi levéltárak korszakra vonatkozó iratanyaga csak lassan nyílt/nyílik meg a kutatók előtt. A katolikus levéltárakra még 1995-ben kidolgoztak egy általánosnak tekinthető kutatási szabályzatot. Ez zömében 50 év után nyitotta meg az iratokat a kutatók előtt, de ennél szigorúbban kezelte a perszonális, illetve szentszéki jellegű anyagokat. A megvont időhatároknál frissebb iratok csak az ordinárius eseti, személyre szóló engedélyével voltak hozzáférhetőek. Ma már nincs közös szabályzat, de az egyes egyházmegyékben követett elvek lényegében ugyanezek. Érthető tehát, hogy a kutatói érdeklődés más, könnyebben hozzáférhető forráscsoportok felé fordult.

Természetesen nem vitatom el az egyházi levéltárfenntartók jogát a játékszabályok ilyen megalkotásához. Csak sajnálom a döntést. Olyasmit is fedve hagyunk így, aminek megismerése segíthetne tisztábban látni. Olyasmit is rejtünk, amiről máshonnan bőséges információt szerezhet a kutató – ráadásul ellenséges narratívában. Egy példa: 1959/60 fordulóján sikkasztásba keveredett egy székesfehérvári egyházmegyés békepap. Ügye lenyomataként 2 doboz szentszéki jellegű iratot őriz levéltárunk. Ezekhez 110 év után lehetne hozzáférni. Aki azonban érdeklődik, az ügy lényegét megtalálhatja az ÁEH irattárában, 40 oldalon. Benne az ügyben született elmarasztaló első-, és a felmentő másodfokú egyházi bírósági ítéletek szakszerű összevetését. Megjegyzendő, hogy utóbbi nem a logikus prímási, hanem az ekkorra már állami nyomásra átalakított összetételű egri főszentszék műve volt.

De térjünk vissza alapvető megközelítésünkhöz: Miről nem szólnak az egyházi provenienciájú iratok? Először is: ami nincs meg, az semmiről. (Vagy épp hiányával, áttételesen sok mindenről.) Mert sok a hiányzó irat. Vannak „államilag” megrostált irat-együttesek. A perek, házkutatások kapcsán lefoglalt – vagy ezektől félve óvatosságból megsemmisített – iratokra gondol mindenki, de vannak kevésbé ismert és kézenfekvő történetek is. A minap az ÁEH anyagában találtam egy olyan aktát, ami iratkezelési jegyei szerint a mi püspöki aulánkból származik, onnan emelték ki. 1958-ból való, Kapisztrán Szent János ünnepének október 23-ra való áttolásáról szólt – az ÁEH azonban minden erre vonatkozó aktát begyűjtött, a Vatikán rendelkezésének kihirdetését megtiltotta.

Vannak azután olyan iratok, melyek azért hiányzanak, mert meg sem születtek. Jellemző a diktatúra szorításában a szóbeliség, a bizalmas ügyintézés. Lássunk erre is példákat. A székesfehérvári egyházmegyében Shvoy Lajos püspök két papját – Mayer Józsefet és Vajk Gyulát – kinevezte egyházmegyei vagyonőrré. Mindez valamikor 1958 nyarán történhetett. Azon problémás esetek kivizsgálását bízta rájuk, melyekben az egyházközségek vagyongazdálkodásával kapcsolatban merültek fel kétségek; valamint az építkezések felügyeletét. A vizsgálatok eredményeiről csak szóban, közvetlenül a főpásztornak kellett jelentést tenniük. Munkájukról nincsenek részletes információink. Sőt: maguknak a kinevezéseknek sem ismert sem dátuma, sem formája. Merthogy az is szóban történt – de megtörtént, mert egymástól független memoárok rögzítik a dolgot.

Vagy egy hasonló, iratot alig termelő helyzet: állami nyomásra 1961-62 fordulóján minden egyházmegyében az ordináriusnak fel kellett függesztenie belső, egyházfegyelmi eljárás keretében néhány, állami szervek által megnevezett papját a működés alól. (Jobb esetben csak kisebb helyre disponáltatták őket.) Fél évvel korábban zajlottak nagyszabású papi perek – minden szereplő tudta, hogy ez a kisebbik rossz, ami történhet egy célkeresztbe került pappal. Ha a püspök ellenállt volna, beindul a hatalmi gépezet, aminek börtön a vége. Valamennyi püspök kötélnek állt, de többségük kérte és elérte, hogy személyesen közölhesse az érintettekkel az intézkedést. Így levéltárainkban az aulába való berendelés táviratának fogalmazványán, és pár nappal később a plébániák átadás-átvételének hivatalos jegyzőkönyvén túl szinte semmi nem maradt e történtekről.

Ha szerencsék van, a perszonáliákban egy-két retrospektív magánlevél, és a későbbi visszahelyezés alkudozásainak aktái. – Az efféle szóbeliség viszont csak korlátozott körre terjedhetett ki. Magam is tapasztaltam gyerekfejjel, hogy a szomszédságunkban élő, pár évvel később hasonló körülmények között a fővárosból egy dunakanyari plébániára küldött pap rokonsága egy életen át hordozta sebként az atya száműzetését – elsősorban a püspök iránt érezve haragot, nem ismervén és értvén a hátteret.

Fenti ügyben a megszülető iratok nem nagyon árulkodnak arról, hogy milyen cselekvési kényszerben jöttek létre. Maga a kényszerre való utalás is ritka, bár azért előfordul. Hadd idézzek fel szó szerint egy dokumentumot: Kisberk Imre fehérvári apostoli kormányzó írja Szabó Imre esztergomi apostoli kormányzónak keserűen: „Excellentiád folyó évi április 6-ról kelt levelére 1971. április 9-én 618/1971. szám alatt válaszoltam, és közöltem, hogy részemről semmi akadálya nincsen annak, hogy a székesfehérvári Bazilika birtokában lévő szentistváni koponyaereklyét május 2-án Esztergomba szállítsuk. Most pedig – sajnos – azt kell közölnöm, hogy a Szent Ereklye Esztergomba történő szállítása elmarad. Méltóztassék megengedni, hogy ezt a tényt minden további kommentár nélkül közöljem…” – Ez egy szokatlanul sokat sejtető megfogalmazásnak számít.

Szinte már-már szórakoztató, amikor a kutató felfedezi az egyházi iratban elrejtett árnyalt utalást arra a kényszerre, amely egy-egy cselekvést motivált. Pedig mindez – véleményem szerint – a jövőnek szánt felkiáltójel, afféle csendes sikítás. Publikáltam korábban egy idecitálható helyzetet. 1952-ban a fehérvári püspök címzetes préposti méltósággal tüntetett ki két papot. Egyiküket jószántából – a másikat kényszerből. Az előbbi irat a bensőséges Karácsony napján, utóbbi a pórias Szilveszter napján kelt. A megszövegezések apró eltérései is árulkodóak. Az előbbi kinevezés az Állami Egyházügyi Hivatal hozzájárulásával” történt, utóbbi „az Állami Egyházügyi Hivatal előterjesztésére és hozzájárulásával”. Előbbi tartalmaz egy rövid laudációt, utóbbiból teljességgel hiányzik a méltatás.

előző oldal következő oldal 2 / 5