Észtország a baltikumi függetlenség sodrában

2010. május 10. 10:05 MTI

Két hónappal a litván, s négy nappal a lett függetlenség kikiáltása után az 1940-es baltikumi szovjet invázió harmadik áldozata, Észtország is elkötelezte magát az állami önállóság mellett. 1990. május 8-án a tallinni parlament visszaállította az 1938-as alkotmány több pontját, így azt, amely szerint Észtország független és önálló köztársaság, valamint azt, amely szerint csak az észt parlament által hozott törvények érvényesek a balti állam területén.

Korábban

Népfrontok és függetlenség

A peresztrojka Észtországban is 1988-ban lódította meg a politikai átrendeződést, s miként Lettországban és Litvániában, itt is a nemzeti eszme, az elvesztett függetlenség és a sztálinizmus elítélése volt a mozgató erő. 1988 áprilisában alakult meg a Szovjetunió első, nem kommunista politikai szervezete, az Észt Népfront, mely célját az átalakítás támogatásában jelölte meg, s nagy súlyt fektetett a szovjet tagköztársaságok "politikai és gazdasági szuverenitására".

Az 1988. október elején Tallinnban tartott alakuló kongresszus idején már mintegy 300 ezer fős szervezet az olyan észt nemzeti problémákat állította előtérbe, mint az állampolgárság, a nyelvhasználat, a nemzeti kultúra, a bevándorlás és a szuverenitás, mivel az extenzív iparosítás idején történt bevándorlások következtében az 1940-es 90 százalékról 61 százalékra csökkent az országban az őslakosság aránya. A Népfront ekkor még nem tűzte ki célként a Szovjetuniótól való elszakadást, a föderáció helyett a független államok unióját propagálta, s elhatárolódott a függetlenséget nyíltan követelő ellenzéki erőktől, mint amilyen az Észt Nemzeti Függetlenségi Párt is volt.

A nemzeti elkötelezettség az Észt Kommunista Párt politikájában is mindinkább tért hódított: az ÉKP szerepet vállalt a történelmi tragédiák emlékünnepségein, felkarolta az ország gazdasági önállóságának, az észt nyelv hivatalossá tételének gondolatát, tagjai bekapcsolódtak a népfrontcsoportok alakításába és tevékenységébe. Vaino Väljas első titkár a népfront alakuló kongresszusán nyilatkozta: "Nem vagyunk egymás ellenzéke. Ami itt történik, azt mi szocialista pluralizmusnak tekintjük."

Az új politikai tömörülések sorában az Észt Népfront ellensúlyozására jött létre 1988 nyarán az Észtországi Dolgozók Internacionalista Mozgalma, amelynek szimpatizánsai elsősorban az orosz anyanyelvű lakosság köréből kerültek ki. Az Intermozgalom hevesen ellenezte a Moszkvától való függetlenedést, egyben elítélte a nemzeti követeléseknek teret engedő Észt KP politikáját is. Ellenvéleményét hangoztatta, amikor az Észt Legfelsőbb Tanács 1988 novemberében kimondta, hogy a szovjet törvények és rendeletek csak az észt parlament jóváhagyásával léphetnek életbe az ország területén, amikor a törvényhozás elismerte a magántulajdon létjogosultságát, az emberi és állampolgári jogok biztosítását, azt, hogy Észtország tulajdonát képezik a területén található természeti kincsek, valamint amikor nyilatkozatban mondta ki a köztársaság szuverenitását, ami addig példa nélkül állt a Szovjetunió történetében.

1988. december 7-én a parlament államnyelvvé nyilvánította az észtet, majd 1989. január 18-án törvényben szabályozta a nyelvhasználatot a köztársaságban: az észt lett a belső ügyintézés, a bírósági eljárás nyelve. Állami ünnep lett február 24., az 1918-as első Észt Köztársaság kikiáltásának napja.

A Népfront erejét, befolyását már egyértelműen megmutatták 1989. március-áprilisi szovjet választások, amelyeken a jelöltek többsége e szervezet támogatásával győzött (még Arnold Rüütel parlamenti elnök, Vaino Väljas kommunista első titkár és Indrek Toome miniszterelnök is). Ezzel együtt az 1989-es év Észtországban a nemzetiségi ellentétek kiéleződésének esztendeje volt: áprilistól polgári bizottságok kezdtek működni, amelyek célul tűzték ki az észt állampolgárok kongresszusának összehívását, amelyből viszont ki akarták zárni az oroszokat és az 1940-es megszállás után az ország területére költözött más nemzetiségűeket.

1989 nyarától egymást érték az Intermozgalom által szervezett tüntetések, amelyeken a résztvevők a nyelvtörvény, valamint az augusztusban elfogadott választási törvény ellen tiltakoztak. Ez utóbbi értelmében Észtországban csak azok járulhattak az urnákhoz, akik legalább két éve élnek egyhelyben, vagy legalább öt éve laknak a köztársaság különböző területein, a választhatósághoz ugyanakkor 5 illetve 10 évi észtországi tartózkodást írt elő. (Moszkva rosszallására 1989. novemberben törölték a törvényből az illetőségi cenzust, a választhatóságit azonban nem.)

következő oldal 1 / 2