"Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok"

Ezt a szállóigévé vált mondatot kiabálták húsz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen, a város minden pontjáról összesereglő cigányok, a botokkal és kövekkel felfegyverzett, félrevezetett, leitatott, feldühödött, zömmel környékbeli románok gyűrűjébe került magyaroknak. Egyikük azok között volt, akiket múlt héten "Petőfi Emléklap a Helytállásért" elismeréssel tüntettek ki a Terror Háza Múzeumban, ahol a húsz évvel ezelőtti véres eseményekről és annak áldozatairól emlékeztek meg.

Egymásra vagyunk ítélve

Az 1990. március 19-20-i véres események Marosvásárhelyen "fekete március" elnevezéssel élnek a köztudatban. A halálos áldozatokat is követelő, Sütő András írót fél szemére megvakító, a várost csatatérré változtató magyar-román véres konfliktus háttere egyes részleteiben máig tisztázatlan.

Az emlékezések alapján az akkori román hatalom által patronált Vatra Romaneasca a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) politikai támogatásával, a hadsereg hallgatólagos beleegyezésével vezethette félre és szervezhette meg a Görgény völgyéből (főként Hodákról és Libánfalváról) érkező, a magyarokra támadó román tömeget, mely többek közt megtámadta és szétverte az RMDSZ székházát, magyar feliratokat vert le és gyújtogatni akart. Egy sokak szerint torzításokkal teli parlamenti vizsgálóbizottsági jelentésen, Kincses Előd publikált, mások javarészt publikálatlan visszaemlékezésein, és korabeli felvételeken túl húsz év után is nagyrészt a szemtanúk szelektív, a rohamosan felejtődő részletek helyét nemegyszer legendákkal kitöltő emlékezetére lehet hagyatkozni a történtek pontos részleteinek ügyében - tudhattuk meg a Roma Sajtóközpont közleményéből.

A tavaly Magyarországon elhunyt Puczi Béla egyike volt annak a hat embernek - hárman közülük romák -, akiket a húsz évvel ezelőtti marosvásárhelyi összecsapások után őrizetbe vettek a román hatóságok. Puczi Bélát kilenc hónapi előzetes letartóztatás után, utcai huliganizmus vádjával több mint másfél év börtönbüntetésre ítélték. Nemzetközi szervezetek és az RMDSZ nyomására azonban az ítélet végrehajtásáig feltételes szabadlábra helyezték.

Puczi azonban a börtöntől és a megtorlástól félve Magyarországra menekült abban reményben, hogy itt befogadják, "hiszen magyar", de csak majd tíz év után kapott politikai menekült státuszt. Ez idő alatt megjárta a bicskei menekülttábort és a magyar menekültügyi hivatalnokok irodáit, majd Franciaországban élt évekig a kriminalitás határát súroló, olykor átlépő magyarországi és romániai magyarokkal, románokkal, cigányokkal a vasútállomásokon, a lakókocsikból álló Párizs környéki roma karaván-telepek egyikén.

Közben folyamatos kapcsolatot tartott a párizsi magyar elit egy részével, és fásultságig mesélte a történetét, várva, hogy egyszer rendeződik a menekültstátusza. Amikor Párizsból visszajött Magyarországra bujkálnia kellett a rendőrök elől, amit annyira tökélyre vitt, hogy egy igazoltatás során le kellett buknia ahhoz, hogy egyáltalán megtudja: már egy éve megkapta a politikai menedékjogot Magyarországon. Sorsa viszont soha nem rendeződött: Puczi Béla majd húsz év küzdelem, keserűség és magány után egy Magyarországgal és a saját magyarságával kapcsolatban hitt mítosszal a háta mögött halt meg tavaly Budapesten: nyomorban, betegen, munka és hajlék nélkül.

Majd húsz éves szenvedéstörténete alatt egy évig a Roma Sajtóközpont (RSK) akkori lakás-irodájának egyik szobájában lakott, az RSK munkatársai ekkor készítettek vele egy több mint húsz órás interjút, és ez alapján egy könyvet, mely többek közt az ő és a romák szemszögéből meséli el a marosvásárhelyi három véres nap történetét és következményeit. "Hatunk közül az egyikünket addig verték, amíg belehalt" – emlékeztetett mindig Puczi a hat elítélt elszenvedett borzalmaira.

Most őket: Lőrinczi Józsefet, Sütő Józsefet, Szilágyi Józsefet, Szilveszter Kis Pétert, Tóth Árpádot és Puczi Bélát tüntették ki a Terror Háza Múzeumban, utóbbi három egykori elítéltet már csak posztumusz elismeréssel. Beszédében az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi, civil – és vallásügyi bizottságának elnöke úgy vélte: húszéves adósság megkésett visszafizetését kezdte meg a magyarság a mostani kitüntetés és emlékezés gesztusával.

Balog Zoltán kárpótlást kérve az áldozatoknak azt mondta: meg kell értetni, hogy a Kárpát-medencében és Magyarországon van és volt békés egymás mellett élés, és világossá kell tenni, hogy "egymásra vagyunk ítélve." Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója emlékeztetve arra, hogy a húsz évvel ezelőtti magyarellenes pogrom kitervelője és irányítója a megbuktatott pártállami elit és a Securitate volt arra is felhívta a figyelmet, hogy bár ismertek a pogrom irányítói, a történtek után egyetlen románt sem vontak felelősségre, viszont húsz magyar cigány komoly börtönbüntetést kapott. A történész úgy vélte: a húsz évvel ezelőtti konfliktusban a magyarok oldalára álló és őket védelmező cigányok "nagy árat fizettek hősiességükért."

Három napig magyar

"Azért a forradalom után nem telt bele sok idő, és a nép érezte, hogy valahogy nem jó úton halad ez a demokratizálás. Azt, hogy hogyan ment ez Vásárhelyen, nem tudom annyira, mert az idő legnagyobb részét Bukarestben voltunk, s csak márciusban jöttünk vissza. De azt mesélték, hogy a Szekusok nagy része még magasabb funkciót kapott, mint azelőtt. Aztán a munkahelyek is mind kezdtek megszűnni, és egyre több volt az összekoccanás a magyarok meg a románok között. Zajlott az elrománosítás, de a magyarok, akiknek fontos pozícióik voltak a helyi közigazgatásban, nem adták be a derekukat. Akkor kezdték a nép összeuszítását, és akik nem tudták tollban kiönteni bánatukat, azok erőszakkal, meg ököllel próbálták.

Tizenkilencedikén délelőtt pálinkáztunk a víkendtelepen néhány baráttal, aztán hazamentem, lefeküdtem. Délután azzal költ a feleségem, hogy megjött az első hullám, egy kisebb csoport Hodákról, megvertek néhány szentgyörgyi magyart, és mentek tovább, be Vásárhelyre. Aztán estefelé jöttek többen a hírrel, hogy az RMDSZ székháznál megy a csata. A fiam s még néhányan a segítségükre indultak. Éjjel keveredtünk haza, a fiamat bekötözte az anyja, másnap vittük be a kórházba. Akkor éjjel már senki nem aludt. Őrségben volt mindenki, cigány, magyar. Megállítottunk, s átvizsgáltunk minden autót. De csak egyetlen fegyvert találtunk, egy magyarnál. Átadtuk a rendőrségnek, igazolni tudta, hogy vadász, épp a Havasokból jött haza.

Másnap reggel aztán megindultak a hodákiak. Szászrégentől Vásárhelyig végig magyar falvak vannak, azokból szóltak telefonon, hogy jönnek a románok. A városba csak rajtunk keresztül tudtak bemenni. Mindenki az utcán volt, a magyar pap meghúzatta a harangokat, később meg is hurcolták érte. Vagy ezer ember gyűlt össze Szentgyörgy központjában, elbarikádoztuk boronákkal. Ezek az emberek, akik bejöttek Vásárhelyre, nem gondolták, hogy ők lesznek a román hősök. Azzal etették be őket, hogy Vásárhelyen a magyarok ölik a román gyerekeket. Kitudódott az utolsó tárgyalásunkon, már a román asszonyok vallották be, hogy a férje úgy be volt itatva drogos itallal, hogy a saját házát fejszével vágta le. Nem tudták mit csinálnak, javarészük nem tudta.

Csak akkor csitult kicsit a helyzet, mikor följebb Ernye meg Sáromberke is megindult, és ők is eltorlaszolták az utat. Akkor mi már mentesültünk, bementünk Vásárhelyre megnézni, mi a helyzet. Beálltunk a tömegbe, hallgattuk a beszédeket. Köztünk és a románok között egy vékony kordon rendőrökből meg sorkatonákból. Hat-hét óra körül már hol innen, hol onnan indult meg a tömeg, dobálták egymást, és egyre feszültebb lett a hangulat.

Ekkor érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével, irtó sokan. Jöttek végig lefelé a Bolyai utcán, ami pont a két tömeg közötti részbe érkezett le a térre. Nem tudták először, ki a román, ki a magyar, odakiáltottak hát románul: hol vagytok testvérek? A románok visszakiáltottak: itt vagyunk. Na jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek. Előbb a magyarok sem tudták, hogy kik azok, egész addig, amíg meg nem indultak a cigányok a románok felé. Egyikőjük elkiáltotta magát: ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!

Így kezdődött el a románok kiverése a városból. A harc nem tartott tovább két óránál, de a hajsza egész reggelig folyt."

Részlet a "Három napig magyar" című könyvből - Roma Sajtóközpont könyvek, 2000