Digitalizálták az ENSZ 1956-os Különbizottságának anyagait

2009. szeptember 30. 09:42

Az OSA Archívum 2008-2009 között digitalizálta az ENSZ magyar kérdéssel foglalkozó Különbizottságának anyagait is tartalmazó Héderváry-gyűjteményt, amelyben 111 egykori tanú megrázó vallomása is hallható. Az intézmény a kollekció folyamatos publikálásával a még élő egykori szemtanúkat is szeretné megszólaltatni.

Korábban

Amíg napirenden volt a magyar forradalom leverése

Az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlése 1957. január 10-én elfogadott 1132/XI. sz. határozatával hozta létre az 1956-os magyar forradalom eseményeit, a szovjet katonai beavatkozást, a Kádár János vezette ellenkormány hatalomra kerülésének körülményeit és ténykedését vizsgáló Különbizottságot (Special Committee on the Problem of Hungary) - olvasható az OSA oldalán.

A bizottság alakuló ülését 1957. január 17-én tartotta, amelynek elnökévé Alsing Andersent választották, előadója pedig K. C. O. Shann lett. Az ENSZ főtitkára, Dag Hammarskjöld a bizottság első titkárává, azaz az operatív munkát végző stáb vezetőjéé William M. Jordant, az ENSZ politikai és biztonsági tanácsi ügyekkel foglakozó osztályának vezetőjét nevezte ki, a testület másodtitkára pedig Povl Bang-Jensen dán diplomata lett, aki 1959-ben máig vitatott körülmények között öngyilkosságot követett el. Az anyaggyűjtés és az operatív munka koordinációja Héderváry Klára feladata volt.

A november 4-i második szovjet beavatkozás, a forradalom leverése és a törvényes magyar kormány elűzése napján az Egyesült Államok kezdeményezésére az ENSZ rendkívüli közgyűlésének napirendjére került a magyarországi szovjet beavatkozás. A szovjetek azt meg tudták akadályozni, hogy a Biztonsági Tanács határozatban ítélje el a beavatkozást, de azt már nem, hiszen erre a vétójoguk nem terjedt ki, hogy a kérdést a rendkívüli közgyűlés elé terjesszék. November első heteiben a közgyűlés többségi szavazással több határozatot is hozott, amelyben felszólították a szovjet kormányt, hogy szüntesse be a magyar lakosság elleni katonai akciókat és vonja vissza csapatait, állítsa helyre a magyar nép önrendelkezési jogát. A határozatok követelték a szabad választások megtartását, a deportálások leállítását, illetve az ENSZ megfigyelőinek beengedését az országba.

Az amerikai kezdeményezésre elfogadott határozatoknak, amelyeket ebben az időszakban a közgyűlés rendre nagy többséggel támogatott, nem volt foganatjuk, hiszen kikényszerítésükre semmilyen eszköz nem állt rendelkezésre. A kezdeményezők bizonyára nem is számítottak arra, hogy az ENSZ felszólítására a szovjet csapatok kivonulnak Magyarországról, Kádár kormánya pedig lemond, és visszaadja a hatalmat Nagy Imrének. Mindazonáltal éppen a kérdéses határozatok sorozatos figyelmen kívül hagyása késztette az ENSZ Közgyűlését a magyar kérdés vizsgálatával foglalkozó különbizottság felállítására 1957. január 10-én.

A Különbizottság tevékenységét két korszakra oszthatjuk. Az első időszakban, 1957 januártól júniusig a bizottság elkészítette jelentését a magyar forradalom kitörésének okairól, lefolyásáról, a szovjet katonai intervencióról és a Kádár-kormány hatalomátvételéről. A jelentést az ENSZ Közgyűlése 1957. szeptember 14-i ülésén nagy többséggel elfogadta, egyúttal határozatot hozott a jelentésben foglalt javaslatok érvényre juttatásáról. A bizottság ezt követően nem oszlott fel.

A feladata a továbbiakban a magyarországi politikai fejlemények, illetve az elfogadott határozatok teljesítésének figyelemmel kísérése volt. Külön figyelmet szenteltek a politikai jogok korlátozásának, a megtorlásoknak és politikai pereknek. Ebben a munkában drámai fordulatot hozott a Nagy Imre és társai ellen lefolytatott per, a miniszterelnök és két társa kivégzésének híre 1958 júniusában. A kivégzések ellen a különbizottság nyilatkozatban tiltakozott. Ezután terjesztették a közgyűlés elé második, kiegészítő jelentésüket, amely a forradalom leverése utáni megtorlás folyamatát tekintette át. További részletek a Különbizottság munkájáról

A bizottság munkáját kisebb stáb segítette, szovjet- és Közép-Európa-szakértők, tolmácsok, emigráns magyar szakértők, akik jól ismerték a helyi viszonyokat. Ők végezték az anyaggyűjtést, az írott források és a tanúvallomások fordítását, elemzését, a jelentések háttéranyagainak elkészítését, a jelentés szövegvázlatainak és szerkezetének kidolgozását. A vázlatokat és szövegjavaslatokat több körben megvitatták, a bizottság végül közös döntéssel fogadta el a végleges változatot, amely a közgyűlés elé került. A Héderváry Klára által megőrzött dokumentáció részletes betekintést kínál ebbe a munkafolyamatba.

A bizottság a források összegyűjtésével és elemzésével párhuzamosan már márciusban megkezdte a tanúkihallgatásokat. Különböző szempontok alapján - ezek közül a legfontosabb az volt, hogy nem lehetett tanú, aki 1956. október 23-a előtt hagyta el az országot. Három tanút, a magyar forradalom három prominens politikai szereplőjét, Kéthly Annát, az utolsó Nagy Imre-kormány szociáldemokrata államminiszterét, Király Bélát, a Nemzetőrség főparancsnokát, és Kővágó Józsefet, Budapest kisgazdapárti főpolgármesterét nyilvános ülésen hallgatták meg, a többieket zárt ajtók mögött.

Király Béla későbbi visszaemlékezése szerint a bizottság többsége barátságos jóindulattal és a magyar ügy iránt érezhető rokonszenvvel kérdezett, kivéve a ceyloni megbízottat, aki provokatív keresztkérdésekkel próbálta a tanúkat sarokba szorítani. Később Gunewardene nagykövet négyszemközt állítólag azt mondta Királynak, hogy csak az ördög ügyvédjének szerepét öltötte magára annak érdekében, hogy a vizsgálat és a jelentés még elfogulatlanabbak és hitelesebbnek tűnjön.

A bizottság összesen 111 tanút hallgatott meg New Yorkban, Rómában, Bécsben, Genfben és Londonban, közülük 81 saját kérésére névtelenül tett vallomást, nehogy otthon élő családtagjaikat retorziók érjék. A bizottság megszüntetése után a szovjetek követelték a tanúk listájának átadását. Bang-Jensen, a bizottság titkára ezt megtagadta, a listát állítólag megsemmisítette. Ez az incidens és a vele járó zaklatás sokak szerint szerepet játszott a dán diplomata máig tisztázatlan halálában, aki egyes vélemények szerint valójában politikai gyilkosság áldozata lett.

A magyar forradalomról szóló jelentést a bizottság 1957 júliusában bocsátotta a közgyűlés rendelkezésére. A bizottság értékelését és javaslatait a jelentést nyugtázó 1957. szeptember 14-i ENSZ-határozat rögzítette.