Kétezer éves mítoszra emlékeznek a németek
I.sz. 9 szeptemberében a germán törzsfők vezette seregek három római légiót mészároltak le Teutoburgnál. Az ütközet, és annak vezére később a német nacionalizmus kedvelt példaképei lettek, és ezt a nácik is kisajátították, így idén, a 2000. évfordulón igencsak visszafogottan emlékeznek az egykori eseményekre.
Mészárszék az erdő mélyén
A 20. századi német történelemben igencsak kevés a megemlékezésre méltó, pozitív esemény. Ezek közül idénre a berlini fal lebontásának 20., és a második világháború utáni demokrácia alapításának 60. évfordulója esik. Szeptemberben azonban egy harmadik élvfordulót is felidézhetünk, amely egyesek szerint a német nemzet születését szimbolizálja: 2000 évvel ezelőtt a teutoburgi erdőben a germán törzsek három római légiót semmisítettek meg.
Az ütközet későbbi interpretációi megteremtették az első germán hős, Arminius, vagy későbbi nevén Hermann kultuszát is, aki évszázadokon át arról volt híres, hogy elsőként ő egyesítette a törzseket, és neki köszönhető, hogy a rómaiakat kiűzték Germániából. Ezt azonban ma már inkább felednék, hiszen a legtöbb német ma már semmit sem tud róla: 1945 után ezt a történetet kivették a tankönyvekből, mert a törzsfő korábban a militáns nacionalisták kedvelt példaképe volt. Az érdeklődés csak az 1980-as években, a csata állítólagos helyének felfedezésével újult ki, és idén mindez csak tovább erősödött.
A történet egyébként félinformációkkal, és propagandisztikus felhangokkal teli: Arminius egyáltalán nem egyesítette a törzseket: csupán ötöt győzött meg, hogy csatlakozzanak hozzá. Vezetőként sem lehetett túl sikeres, hiszen később saját törzsének egyik tagja végzett vele. Azt azonban el kell ismerni, hogy Kalkeriese-nél i.sz. 9-ben a germánok 10-12 ezer jól képzett római katonát öltek meg.
A helyi múzeumban ezt lándzsahegyek, emberi csontok, és római páncélok érzékeltetik, amelyeket 20 évvel ezelőtt egy brit hobbirégész, a Németországban állomásozó Tony Clunn őrnagy talált meg. A küzdelmek nyomai egyébként az egész térségben fellelhetőek: a római történetírók szerint a csata négy napig tartott, egy gyakorlatilag 15 kilométer hosszú ösvény mentén. A római hadsereget Publius Quinctilius Varus tábornok vezette, aki csapatait a Rajna mentén található téli bázisra vitte. A germán lovasság azonban csapdába csalta őket: Arminius még szövetségesként rávette a hadvezért, hogy menjenek el egy közeli lázadást leverni. Nem sokkal később azonban csatlakozott bajtársaihoz, és gerillataktikával kivégezték az egész sereget.
A római katonák az erdőben nem hagyatkozhattak nyíltszíni ütközetekben kiváló stratégiájukra: ennek ellenére az első este sikeresen kitartottak, és tábort vertek. Az ütközet csúcspontja Kalkriese-nél volt, egy domb és egy mocsár között, ahol a germánok falat emelve támadták a rómaiakat. Varus ekkor öngyilkos lett, míg katonáit lemészárolták.
Ennek pontos helyszínét sokáig nem ismerték, és a történészek egy része még ma is kételkedik, ám a többség két évtizede hisz abban, hogy megtalálták valós összecsapások egykori helyét. A régészek nyolc olyan árkot fedeztek fel, amelybem 20-45 éves férfiak maradványai voltak, és akik koponyáját a legtöbb esetben kegyetlenül bezúzhatták. Mindez egybevág a római forrásokkal, amelyek beszámolnak arról, hogy i.sz. 16-ban Germanicus felfedezte a csatateret, és eltemette a maradványokat. Ha pedig ez nem lenne elég, az archeológusok 1600 korabeli érmét is találtak, és teherhordásra használt állatok maradványai is előkerültek.
A leletek megdöbbentőek: egytől egyig arról árulkodnak, hogy a rómaiak nem számítottak a támadásra, így a legtöbben személyes tárgyaikat, így ékszereket, vagy éppen egy étkezőágyat is magukkal vittek. A leginkább megdöbbentő egy római lovas sisakjának vasból kovácsolt arcrésze, amelyet kegyetlenül letéphettek a katona fejéről, így a szakemberek szerint ez nem is ütközet, hanem egy brutális vérfürdő lehetett.
Romantikus hős lett a fővezérből
Az ütközet sokkolta a Római Birodalmat, és Augustus felhagyott a Rajnától keletre fekvő területek meghódításának szándékával. Hat év múlva azonban újra megjelentek a térségben, és több nyertes csatát is vívtak: a tavalyi régészeti felfedezések szerint a római katonai jelenlét egésze a harmadik századig megvolt a térségben. A történészek szerint így a teutoburgi ütközet csupán egy lehetett a sok közül, és bár sokan hiszik fordulópontnak az akkor történteket, „egyáltalán nem volt az, semmilyen értelemben”.
A 18-19. század romantikusai azonban nem hagyták, hogy ilyen apróságok befolyásolják őket, és könnyen kitöltötték a történeten tátongó hézagokat: mivel a germánok nem hagytak hátra írásos feljegyzéseket, és nem volt római szemtanú sem, így szabadon megalkothatták a viadal szerintük vélt eseménysorát. A szőke izompacsirtaként ábrázolt Hermann ezután több mint félszáz operában és színdarabban jelent meg, és Heinrich von Kleist 1808-as költeményében már a napóleoni uralom elleni lázadásra buzdított.
A germán vezér gyakorlatilag ekkor vált a fiatal és egységes nemzet ősatyjává, aki a franciák és zsidók ellen is könnyen felhasználhatóvá vált. Később a közeli Detmoldban hatalmas szobrot is állítottak neki, amelyet 1875-ben, a német egyesítés után négy évvel fejeztek be. A hét méter magas alak kardját kihúzva, fenyegetően néz nyugat, azaz nyilvánvalóan a francia területek felé. "A kultusz szerves része lett a nácik uralmának is, így nem meglepő, ha többé sosem lesz olyan erős, mit korábban volt" - véli Gisela Söger, a helyi múzeum vezetője.
Az idei programsorozat májusban vette kezdetét, amikor Angela Merkel német kancellár felkereste fel a Kalkriese melletti erdőt, ahol megnyitott egy kiállítást. Júniusban 400 hagyományőrző újrajátszotta a csatát a helyszínen: a legtöbben azonban rómaiak szerettek volna lenni, és olyan kevés germán volt, hogy a szervezőknek viking hagyományőrzőket kellett toborozni a rendezvényre. Az ütközet történetéről most megjelent könyv szerzője, Tillmann Bendikowski szerint a rendezvények eddig jól sikerültek, mert mentesek voltak a nacionalista fellángolásoktól.
