1956 utáni párthatározatok az emigránsok sorsáról

Mivel a Kádár-kormány propagandája szerint a menekültek többsége megtévesztett fiatal volt, akiket az ország hazavárt, feltételezhetnénk, hogy mindent meg is tett annak érdekében, hogy minél többen kerüljenek haza. Ez azonban nem így volt - derül ki a cikkből. A belügyminisztérium több ezer személy esetében indoklás nélkül megtagadta a hazatérést.

Ugyanebben az időben két új határozat is született, amelyek a Magyar Népköztársaság régi és új kormányához "lojális" emigránsok hazalátogatásának és hazatelepülésének kedveztek. A hazalátogatást más emigránsok és 56-osok számára is lehetővé tették, bizonyos kategóriák kivételével és feltéve, hogy nem szerepeltek azok között, akiknek beutazása "nem kívánatos". A tanulmány ismerteti az MSZMP, a külügyminisztérium és a belügyminisztérium repatriálási politikáját és gyakorlatát, továbbá a párt folyamatosan alakuló viszonyát a kint maradókhoz.

Szabó Juliet bemutatja az MSZMP 1958. júliusi tanácskozását, ahol például Kádár a következőket mondta: "az 1956-os emigráció tényleg érdekes emigráció. Ha van valahol skálája a vegyes társadalmi, politikai és különböző rétegeknek, itt tömegével megtalálható. Vannak kintmunkásemberek, normáért feldühösödött emberek, gyerekek, akik kalandvágyból rohantak világgá, vannak akik kiérkezésük után két hét múlva megbánták tettüket, mint a kutya, amely kilencet kölykezett [...] Vegyes tehát a társaság." A hazatérési propaganda azonban nem járt kimondott sikerrel, mivel nyilvánosan gyakorlatilag sehol nem propagálták az ügyet. A PB 1961-ben a következőképp nyilatkozott: "a mi propagandánk sem kielégítő, és a disszidensek egy részéhez el sem ér".

Érdekes mozzanat, hogy eközben a propaganda sikeresen dübörgött - a határokon belül. A forradalom bukása után ugyanis szinte azonnal kiadványok jelentek meg arról, hogy milyen sanyarú a menekültek sorsa, arra azonban nem biztattak senkit sem, hogy térjen haza. Érdekes módon - szovjet mintára - tömegesen senkit nem fosztottak meg állampolgárságától, ám igazából ezzel sem foglalkoztak túl határozottan. Hamarosan pedig a disszidens bűnöző figurája is megjelent a lapokban olyan menekülteket mutatva be, akik bűncselekményeket követtek el külföldön.

A büntetlen hazatérésre az 1963-as amnesztiarendelet nyújtott lehetőséget, de a hazatérők száma nem igazán nőtt meg ettől sem. 1964-ben a Külügyminisztérium megállapította, hogy a Nyugaton maradt 150 ezer menekült többsége nem fog visszatérni. Az irányvonal módosítását jelentette, hogy ekkor már belátták: a külföldön Magyarországról alkotott képet jelentősen befolyásolják az emigráns közösségek, így igen fontos lenne akár a semleges jóindulatuk elnyerése is.