15 uralkodónk maradványait rejtik a székesfehérvári királysírok

A középkori Magyar Királyság koronázótemplomának romjai 1938 óta tekinthetők meg Székesfehérvár belvárosában, a romkertben. A látogatók zömének mégsem a koronázások fenséges pillanatai ötlenek eszébe, hanem az itt eltemetett királyok sírjainak végzetes sorsa. Mindezzel csupán emlékeztetni kívánjuk az olvasót az egykori templom dicsőségére – például a középkori jogfelfogás csak a Székesfehérváron történt koronázást tekintette legitimnek –, mielőtt a királyi sírok sorsáról és rejtélyeiről szólunk.

A szent test elrejtése

A romok között sétálva az egykori koronázási ünnepségeket ugyanúgy nehéz elképzelnünk, mint azt, hogy a most műkőlapokkal jelölt sírgödrök némelyikében egykor valamelyik magyar király, illetve családtagja nyugodott. A székesfehérvári Szűz Mária-prépostság templomában 15 magyar uralkodót temettek el, a sírok helyéről a templomon belül alig árulnak el valamit a források.

Így a XIX. század, a templom maradványai iránti fokozott érdeklődés kezdete óta hol kissé délibábos, minden tudományos alapot nélkülöző próbálkozások, hol a források hézagosságából következő, először helyesnek tűnő, majd megcáfolt tények láttak napvilágot a történettudomány világában is. Így napjainkban is, az egykori templom csaknem teljes területét feltáró ásatások és írott források közreadása ellenére, kevés biztosat mondhatunk el a Székesfehérváron eltemetett királyok sírjainak a helyéről, síremlékeiről.

A székesfehérvári Szűz Mária-prépostság templomát Magyarország első királya, az 1083-ban szentté avatott István alapította. Ez uralkodásának második felére esett, ekkorra már mögötte volt jó néhány fontos egyházi intézmény, elsősorban püspökségek és székesegyházaik, Bencés-rendi monostorok létesítése. E tekintélyes templomok bármelyike szolgálhatott volna temetkezési helyéül. István király azonban Fehérváron egy birodalmi méretű királyi kápolnát építtetett, ahova temetkezett is. Végakaratát írott forrás ugyan nem őrizte meg, de nyilvánvaló, hogy környezete a nem váratlanul elhunyt, idős, beteg uralkodót kívánságának megfelelően temette el.

Fehérvár választása nem volt véletlen, a vár (város) a Szentföldre vezető szárazföldi zarándokúton volt. Középkori forrásokban megemlítik Szent István székesfehérvári sírját, a király temetkezési helyéről és módjáról azonban csak egyetlen leírás szól, Hartvik püspöknek Könyves Kálmán király uralkodása idején szerzett legendája: „Szent testét az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték” – írta. A templom hódoltság kori pusztulásával – tornya 1601-ben felrobbant – a király sírhelye is eltűnt a föld színéről. 1938-ban, Szent István király halálának 900. évfordulóján a sírhely felkutatásának igénye nem merült fel, annak ellenére, hogy az egykori templom területén a XIX. századi ásatások után új feltárás kezdődött a romkert kialakítására.

Ennek oka, hogy a templom romjai mellett 1938-ra felépített Szent István-mauzóleumban ma is látható szarkofágot 1930-ban újra felfedezte a kutatás. Az 1814-ben Székesfehérvárról a Nemzeti Múzeumba került kő sírláda eredete feledésbe merült, az Országos Levéltár nádori iratai között őrzött levél kísérőrajza tette lehetővé Varju Elemér számára, hogy származását tisztázza. Faragványai stílusából XI. századi készítését határozta meg, és a Hartvik által említett „fehér márvány szarkofággal” azonosította. A sírral kapcsolatos tudásunk így gyarapodni látszott, hosszabb időre nyugvópontra jutott.

Néha napvilágot láttak más elméletek is, hogy a szarkofág esetleg az ugyancsak Székesfehérváron eltemetett Imre herceg számára készült, vagy Géza fejedelemé volt, akinek székesfehérvári sírjáról egyetlen, kevéssé hitelesnek tűnő, XV. századi lengyel történetíró szól. Valójában azonban – talán Hartvik tudósításából következően – komolyan soha nem ingott meg a Varju Elemér adta meghatározás, a szarkofág és Szent István személyének az összekapcsolása. A szarkofág díszes faragása révén nem is volt kérdés, hogy az a király tetemét magában rejtve az épület padozatán állt. Varju úgy vélte István király kis legendájának és a Hartvik-féle legendának a földben nyugvó testről szóló soraiból, hogy a szarkofágot a király halálát követő trónviszályok idején a tetemmel együtt rejtették a földbe.

1970-ben, amikor Kralovánszky Alán a főhajó tengelyében – az alapítót megillető helyen – egy korai, a középkoron át bizonyíthatóan számon tartott kőfalú sír gödrének a maradványát találta meg, István király sír újra felkeltette a kutatók érdeklődését. Györffy György a szent királyról írt művében az 1061. évi pogánylázadáshoz kötötte a test elrejtését. Feltételezése szerint a testet kiemelték a szarkofágból, és sírgödörbe rejtették.

Györffy elméletében Hartvik legendája további sorainak – „a boldog test ugyanazon a helyen negyvenöt évig nyugodott” – nem tulajdonított jelentőséget. A sírgödröt felfedező Kralovánszky Alán nem látta értelmét egy, még csak történeti utalásban sem felfedezhető elrejtésnek. István király sírgödörbe temetését tartotta valószínűnek, a megtalált kőbéléses sírmaradványt a sír helyén a szentté avatás után készült kultuszhely részének határozta meg.

Időközben a szarkofágot faragványainak alapos stíluselemzésével Tóth Sándor művészettörténész a szentté avatás után a kultuszhely kiépítéséhez készült alkotásként értelmezte, amely esetleg még díszítetlenül volt a király koporsója a földben. Így talált egymásra a kutatásban a feltárt sírgödörmaradvány és a régóta ismert szarkofág. Annak ellenére, hogy a kutatók nagy része számára megnyugtatónak látszik a sír és a kultuszhely történetének ez a megrajzolása, maradt még megfejtésre váró kérdés. A középkorban ugyanis nemcsak Szent István ünnepét, a test augusztus 20-i, sírból való felemelését (elevációját) ünnepelték, hanem néhány szertartáskönyv október 11-én a test átviteléről (transzlációjáról) emlékezik meg, ritkán a test megtalálásának (invenciójának) ünnepe is előfordul.

Feldúlt sírok sorozatban

István király szentté avatása után kezdődött meg a királyi temetkezések sora a Szűz Mária-prépostság templomában. A XII. századi magyar uralkodók közül hatan választották végső nyughelyükül a templomot, és a XIII. század elején, 1205-ben a kisgyermekként elhunyt III. Lászlót is itt temették el. Közülük csak III. Béla (†1196) és felesége, Antiochiai Anna (†1184) sírja maradt meg bolygatatlanul 1848 decemberéig, amikor is csatornajavítási munkák közben a királyné sírja előkerült. A király sírját már Érdy János, a Tudományos Akadémia tagja, a Nemzeti Múzeum régiségtárának őre tárta fel.

A sírokba az uralkodói jelvényeket helyettesítő, a temetésre ezüstből készült halotti királyi jelvényeket helyezték el. A királyné sírjában korona volt, a király sírjából korona, jogar, kardutánzat került elő, de a jobb alkarján talált karpánt, ugyancsak ezüst sarkantyúi és egy körmeneti kereszt – az egyetlen, nem a temetésre készült tárgy – mind az uralkodói ornátusra utaló mellékletek voltak. Aranygyűrűik, a királyné lanton játszó szirént ábrázoló gránátköves gyűrűje és a király arab feliratos gyűrűje személyes tárgyaikhoz tartoztak.

A további öt uralkodó – Kálmán (†1116), II. Béla (†1141), II. Géza (†1162), II. László (†1163), IV. István (†1165) – és a gyermek III. László nyughelyét a templomon belül még csak nem is sejtjük. 1839-ben filigrándíszes, XI. század végi – XII. század eleji arany övdíszek és gombocskák kerültek elő egy Árpád-kori sírból. A leletek finom volta és kis mérete egyik kutatónkat arra késztette, hogy a gyermek III. László sírját azonosítsa az akkor feldúlt sírban.

Az egykorú tudósítás azonban felnőtt sírról szól, így az eltemetett kiléte továbbra is rejtve marad előttünk, csontjai elkallódtak. Henszlmann Imre 1874-es ásatása során az északi mellékhajóban négy Árpád-kori sírban öt csontvázat – közöttük egy női vázat – talált jelentősebb mellékletek nélkül. Henszlmann úgy vélte, Könyves Kálmán kivételével a többi XII. századi királyt kell a feltárt vázakban látni. Napjainkra két csontváz maradt csak meg az ötből.

Ezeknek az elhunytaknak életkora az antropológiai vizsgálatok szerint magasabb volt, mint a Henszlmann által feltételezett királyoké. A két elveszett váz elhalálozás kori életkora a XIX. századi orvosi vizsgálat szerint nem mutatott komoly eltérést a valamivel harmincadik életévük felett elhunyt uralkodók életkorától. Közös sírba temetésük – úgy teremteve a később eltemetettnek helyet, hogy a már ott nyugvó csontjait a sír végében halomba rakták – ellentmond a királyi temetésnek.

Szétszórt csontok

Az Árpád-ház XIII. századi uralkodói más templomokat részesítettek előnyben temetkezési helyük kiválasztásakor. Az uralkodóház kihalása után a magyar királyok különös jelentőséget tulajdonítottak az első király sírját őrző templomnak. Legitimitásukat az ország trónján azzal is hangsúlyozni kívánták, hogy abban a templomban kívántak temetkezni, amelyikben számos Árpád-házi elődük nyugodott. Károly Róbert a templomot is átépíttette. Az 1342-ben elhunyt uralkodó sírja Thuróczy krónikája szerint a nagy oltár közelében volt.

Hogy ez a templom főoltárát jelenti-e, vagy Szent István király jelentős méretűre épített oltárát egykori sírhelye fölött, mint ahogy azt több kutató véli, nem tudjuk. Szent István király sírjától nem messze 1969-ben az északi mellékhajóban három temetkezést rejtő sírgödröt tárt fel Kralovánszky Alán. A sírgödörből Anjou-kori sírbaldachin töredékek kerültek elő, ezért nem lehet kizárni, hogy Károly Róbert és más, a királyi családhoz tartozó személyek nyughelyét találták meg.

Ez a lelet elvezet bennünket az Anjou királyi temetkezések másik, sokáig megoldásra várt kérdéséhez, Nagy Lajos király temetkezési kápolnájához. Több középkori forrás szerint Lajos király a templom mellett – Bonfini leírásában a jobb oldalán – Szent Katalin tiszteletére kápolnát alapított, amely egyben sírkápolnájául is szolgált. A török hódítás elmúltával az egykori templomból csak egy kápolnasor – talán az északi mellékhajó – állt, amelyet 1800 táján bontottak le. A szemtanúk, így Jankovich Miklós a magyar történelmi emlékek neves gyűjtője, az hitték, Nagy Lajos király kápolnájában járnak.

Később néhány kutató Bonfinire hivatkozva a templom déli oldalára tette a kápolnát, majd az 1969-es ásatás nyomán újból az északi oldal vált elfogadottá a kápolna helyeként. 2002-ben egy újabb feltárás a templom déli hajója melletti kápolnában a hódoltság korában teljesen feldúlt három sírból Anjou-kori síremléktöredékeket hozott felszínre, köztük olyan darabot is, amely a régóta ismert királyalakos tumbafedlapot a kápolnához kapcsolta. A feldúlt sírokat személyhez kötnünk nehéz, de egy kisebb méretű sírgödörben, amelyikben csak néhány csonttöredék volt, a gyermekkorban elhunyt trónörököst, Katalin hercegnőt temethették.

Nem kétséges, a másik két sír egyikében Nagy Lajos nyugodott. A harmadik sírról és egy a kápolnában később ásott sírról a benne eltemetett személlyel kapcsolatban érdemlegeset nehéz mondani. Ugyanezt mondhatjuk el a templombelsőben feltárt téglabélésű, tehát nem az Árpád-kori sírokéval megegyező építésmódú sírokról. Az eltemetettet bolygatatlanul alig néhány sírban találták csak meg, királyi voltukra semmilyen tárgy sem utalt. A sírkamrák nagy részében azonban már a XIX. századi ásatások sem találtak néhány csonttöredéken kívül semmit sem.

Éry Kinga antropológusnak és munkatársainak a székesfehérvári királyi bazilika embertani leleteit feldolgozó terjedelmes munkája 2008-ban jelent meg. Ebben III. Béla és Antiochiai Anna földi maradványain kívül egyetlen magyar királyt sem tudtak bizonyossággal azonosítani. Ha egyszer a genetika tudománya valamelyest segítségünkre lehet abban, hogy többet tudjunk meg a bazilika ásatásainak embertani leleteiről, akkor sem fogjuk tudni megmondani, melyik sírban ki nyugodott. A genetikai vizsgálatokat pedig erősen korlátozza, hogy a sírok hódoltság kori feldúlásakor a csontok nagy része szétszóródott, elveszett.