Magyar hírszerzés 1957–1967

1990 tavaszán, még a választások előtt az ún. Dunagate-botrány nyomán felszámolták Belügyminisztérium állambiztonsági (III.) főcsoportfőnökségének III. csoportfőnökségét, amely a „belső reakció elhárításával” foglalkozott. Az I. (hírszerző), II. (kémelhárító), IV. (katonai elhárító) és V. (technikai) csoportfőnökségekből ugyanakkor létrehozták az önálló, a belügyminisztérium helyett a kormány felügyelete alá tartozó Nemzetbiztonsági illetve Információs Hivatalt. Jobbára ide került a felszámolt részleg személyzete is. Az új szervek első dolga volt, hogy a BM megmaradt iratai közül tízezrével vették át a „feladataik ellátásához szükséges” dossziékat. Az említett részlegek tevékenysége a rendszerváltás ellenére „láthatatlan” (vagyis források hiányában kutathatatlan maradt, s ez a helyzet azután sem változott érdemben, hogy a belső reakció elhárításával foglalkozó III/III. csoportfőnökség és jogelődei iratainak kezelésére és hozzáférhetővé tételére 1997-ben létrejött a Történeti Hivatal. A kilencvenes évek legvégén azután a nemzetbiztonsági szolgálatok bizonyos számú (néhány száz), 1958 és a hatvanas évek vége között keletkezett, s akkor lezárt (irattározott) hírszerzési dossziét átadtak a Történeti Hivatalnak. Néhány százat – a vélhetően sok ezerből. Ezek az iratok némi rést (nem többet) nyitnak az addig zárt ajtón. Nem meglepő, hogy az iratok szinte teljes egészükben a nyugati magyar politikai emigráció tevékenységére vonatkoznak. Nem gondoljuk, hogy a magyar hírszerzés kizárólag a politikai emigránsok megfigyelésével, a velük kapcsolatos adatok gyűjtésével, befolyásolásukkal, beszervezésükkel, stb. foglalkozott. Nyilvánvalóan folytattak katonai, politikai, gazdasági hírszerzést is. De aligha ezt, sokkal inkább az előbbit, a külföldre távozott, ott továbbra is magyarként és politikusként, vagy politizáló értelmiségiként élő személyekkel való „foglalkozást” érezték fő feladatuknak. Külföldi hírszerzést már az 1946 októberében Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya néven formálisan önállósult állambiztonsági szervezet is végzett. II. alosztályának egyik feladata már akkor a magyar emigráció figyelése volt. 1948-ban a hírszerzés betagozódott az ekkor létrehozott BM Államvédelmi Hatóság „B” ügyosztályába, s gyaníthatóan az addig sem túlságosan jelentős szervezeti egység még inkább háttérbe szorult. Ezzel párhuzamosan, sőt, valószínűleg sokkal professzionálisabb szinten folyt a határon túli hírszerzés a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályán, egy régi szakember, Gát Zoltán ezredes vezetésével. Mindaddig, amíg 1949. legvégén létre nem hozták az önálló Államvédelmi Hatóságot. Gátot a Rajk-perrel kapcsolatban letartóztatták, a teljes hírszerzés az ÁVH I. (hálózati) főosztályához került, olyan jelentőségű területekkel együtt, mint a belső reakció elhárítása, a kém- és szabotázselhárítás. A hírszerzés kezdettől fogva a szovjet állambiztonság közvetlen felügyelete alatt állt (ahogyan az egész állambiztonság). A Katonapolitikai Osztály vezetője, Pálffy György beszervezett szovjet ügynök volt, az ÁVO-ÁVH helyettes vezetői, Kovács János majd Szűcs Ernő ugyancsak. Farkas Vladimir, aki a magyar állambiztonsági szolgálat vezető beosztású munkatársai közül jószerével egyedül tárta nyilvánosság elé múltját, emlékiratában viszonylag részletesen leírta, hogyan kapott megbízást 1950-ben az ÁVH határon túli hírszerző (VIII.) főosztályának megszervezésére. Az erre vonatkozó kezdeményezés Moszkvából eredt. Ezt megelőzőleg Farkas szerint „az ÁVH határon túli hírszerző tevékenysége teljesen jelentéktelen volt. Még az 1946-47-es évekhez képest is, amikor az ausztriai magyar emigráció szervezeteibe próbáltak beépülni.” Farkas leírása szerint a végül 1951-ben önállósuló főosztály öt szervezeti egységből állt: angol-amerikai, nyugat-európai, jugoszláv, emigrációs hírszerző osztályokból, valamint a magyar külképviseletekkel foglalkozó elhárító osztályból. A főosztály megszervezése, a munkatársak kiválasztása, a tevékenység beindítása kezdettől fogva a szovjet főtanácsadó közvetlen irányítása alatt folyt. „Filatov ezredes” – írja Farkas – „elmondta nekem a szocialista politikai hírszerzés tízparancsolatát. Kifejtette, hogy fő feladatunk az offenzív állambiztonsági tevékenység folytatása külföldön. Be kell épülnünk azokba az ellenséges politikai, állami és felderítő központokba, illetve olyan magyar emigráns szervezetekbe, amelyek aktív részesei a Magyar Népköztársaság elleni titkos háborúnak.” A hírszerzés kulcskérdése a megfelelő, türelmes (ezért hosszadalmas) szervezőmunkával megközelített és beszervezett ügynöki hálózat, melynek tagjait magasfokú szaktudás és – optimális esetben – politikai elkötelezettség jellemzi. Hagyományos bázisai az anyaország külföldi követségei, konzulátusai, külkereskedelmi kirendeltségei; jellemző tevékenységi formája az e szervek által végzett társadalmi kapcsolatteremtő munka, kihasználva az erre (is) szolgáló rendszeres és bevett formális és informális alkalmakat, találkozókat, fogadásokat, előadásokat. A napi hírszerző munka jelentős részben publikus, hozzáférhető információk gyűjtése (olvasás), válogatása, csoportosítása, s azokból megfelelő következtetések levonása. Farkas Vladimir szerint „Magyarországnak [...] a klasszikus politikai hírszerzésre nem volt szüksége. [...] Viszont mint katonai és politikai szövetségesnek, minden tőlünk telhető módon segítenünk kellett a Szovjetunió politikai hírszerző tevékenységét.” Vagyis a hírszerzés nemcsak szervezeti szempontból volt – gyakorlatilag – a Szovjetunió Központi Hírszerző Igazgatósága (CRU) alá rendelve, hanem elsődleges feladatát is a szovjet állambiztonság munkájához nyújtott segítségként határozták meg. 1953-ban a Hírszerző Főosztály állományába 189 fő tartozott (ebben természetesen nincsenek benne az ügynökök). A júniusi korrekció idején az ÁVH betagozódott a Belügyminisztériumba, a hírszerzésnek továbbra is önálló főosztály maradt (BM II. Főosztály). 1955. tavaszán, már Nagy Imre bukása után az MDP Politikai Bizottsága elé került az államvédelmi munkáról szóló belügyminisztériumi jelentés. Dékán István államvédelemért felelős miniszterhelyettes szóbeli kiegészítése szerint: „Változatlanul fennáll az az alapvető hiányosság, hogy a vezető kapitalista országok legfontosabb állami, politikai, gazdasági szerveibe nem épültek be elég mélyen, és ezért a vezető imperialista országok politikáját, gazdaságát, hírszerzőszerveit irányító szervekről, a Szovjetunió és a népi demokráciák ellen irányuló ellenséges tervekről, a hírszerző szervek aknamunkájáról nem tudtak átfogó, megfelelő értékkel bíró értesüléseket adni.” Ha ez nem sikerült, akkor mivel foglalkozott a majd kétszáz állományba vett (és a többi, „fedett”) munkatárs? Nyilvánvalóan a Filatovtól származó formula második részében foglaltakkal: a magyar politikai, katonai emigrációval 1956 őszén a forradalom szétzilálta a magyar hírszerzést, a külföldre telepített rezidentúrák mindegyike dekonspirálódott a Külügyminisztériumban, és a Belügyminisztérium nyilvántartásának egy része is „megsérült”. Az állambiztonsági szerveket a BM rendőrségének keretében, II. Politikai Nyomozó Főosztály néven szervezték újjá, ennek 3. Osztálya foglalkozott a hírszerzéssel. Az osztály vezetője Móró István alezredes lett, akit még Farkas Vladimir hozott az ÁVH hírszerzéséhez. A magyar hírszerzés a gyér források tanúsága szerint meglehetősen lassan követte az 1956 utáni emigráció alakulását, eseményeit. 1956 után új helyzetben új jelenségekkel kerültek szembe. A régi emigrációs szervezetek jelentősége csökkent, az új kivándorlók más politikai nézeteket képviseltek, más társadalmi csoportokból kerültek ki. „A tőkés országokban tevékenykedő magyar szoc. dem. csoportosulások az ellenforradalom előtt viszonylag igen jelentéktelen szerepet töltöttek be a magyar emigráció életében. Az ellenforradalom előtt inkább a katonai jellegű emigrációs szervezetek – Magyar Harcosok Bajtársi Közössége, Magyar Szabadság Mozgalom – rendelkeztek befolyással az emigrációra, illetve ezek a szervek voltak a jelentősebb ellenséges csoportosulások. Ez az akkori emigráció összetételéből – főként volt katonatisztek, tőkések, földbirtokosok – adódott.” – írta 1958. februárjában egy jelentésében Móró István. Helyzetmegítélése részben találó, részben azonban az 1956 előtti hírszerzés domináns ellenségképét mutatja. A szocdemek és mások jelentéktelen veszélyt képviseltek, annál nagyobbat a vélelmezett, Nyugat-Németországban ezreket fegyverbe állítani kész MHBK, élén Zákó András tábornokkal. Egy 1959-es jelentésben az osztályvezető egyik beosztottja őszintébben fogalmazott. „A proletárdiktatúra megteremtése után az emigrációban egyre jobban erősödik rendszerünk ideológiai támadása és különösen az 1956-os ellenforradalom után előtérbe került az ideológiai diverzió. Az emigrációs szervezetek ilyen irányú ellenséges tevékenységében nagy szerepe és jelentősége van az irodalmi emigrációnak, illetve különböző szervezeteinek. [...] Az irodalmi-kulturális emigráció elleni vonal munkáját 1958 elején kezdtük meg. A terület számunkra csaknem teljesen ismeretlen volt.” Az alábbi esetek ezekben az években keletkeztek, s némi bepillantást adnak a magyar hírszerzés tevékenységébe ezen az „ismeretlen területen”. Beszervezés, befeketítés: füstbe ment tervek – Pálóczi Horváth György Pálóczi Horváth György (1908-1973) újságíró, publicista, író, tanult Bécsben és Budapesten, dolgozott az Est-lapoknál és Clevelandban, magyar újságnál. A harmincas években a Pesti Napló riportere, munkatársa, Bálint György kollégája és barátja volt. 1939-től a Független Magyarország külpolitikai rovatvezetője lett. A polgári demokratikus, németellenes, antináci baloldal egyik ismert pesti figurája volt, több könyve jelent meg külpolitikai kérdésekről. 1940-ben megismerkedett egy Budapesten tartózkodó angol újságíróval, Basil Davidsonnal, aki a brit titkosszolgálat egyik magyarországi megbízottja volt. Davidson előbb budapesti munkájába (röplapok írásába) vonta be Pálóczit, majd 1941-ben, Teleki Pál öngyilkossága után megszervezte szökését az országból. Előbb a Közel-Keletről sugárzott „A Magyar Nép Rádiója” nevet vselő magyar nyelvű adóállomás indítását szervezte (ennek Tábori György lett azután a vezetője), 1943-ban pedig Isztambulba került. Itt angol összekötőként ő tárgyalt a Kállay-kormány által kiküldöttekkel, akik a kormányfő megbízásából Magyarország háborúból való kiugrását készítették elő (Frey András, Schrecker Károly, Dálnoki Veress László). Ennek eredményeképpen került sor 1943. szeptember 9-én Magyarország feltétel nélküli kapitulációjára – az egyezményt azonban nem hozták nyilvánosságra, csupán rádiókapcsolatot építettek ki Budapest és Isztambul között. (Az egyezmény akkor lépett volna életbe, amikor a szövetséges csapatok elérik a magyar határt. Erre ismeretes módon az 1944. március 19-i német megszállásig nem került sor.) 1945-1947-ben Londonban a BBC magyar adásánál dolgozott, s ismételt kísérleteket tett a hazatérésre. 1946-ban kihallgatást kért a magyar kormánydelegációval Angliában tartózkodó Rákosi Mátyás államminisztertől, aki azt mondta neki, ha szükség lesz rá, hazahívják. Ez a pillanat 1947 tavaszán érkezett el, amikor is május 15-én Pálóczi hat év után hazatért. A Tovább című hetilap felelős szerkesztője lett (a főszerkesztő posztját Losonczy Géza töltötte be). Belépett a Magyar Kommunista Pártba. 1948 elején átkerült a Magyar Rádió külföldi adásaihoz, 1949. márciusától a Hungária könyvkiadó irodalmi vezetője lett. Pálóczi 1941-1945 között valóban az angol titkosszolgálat, a SOE (Strategic Operations Executive) munkatársa volt. Isztambulban megismerte az ottani szovjet kereskedelmi kirendeltség munkatársát, aki Baklanov néven szerepelt. Pálóczi folyamatosan tájékoztatta Baklanovot az egész Kállay-féle kiugrási kísérletről, ideértve az 1943-44-es, Budapest és Isztambul közötti táviratváltás szövegét is, melyet rendelkezésére bocsátott. Mint a marxizmus irányába tájékozódó, állítása szerint az illegális kommunista párttal kapcsolatot kereső baloldali értelmiségi, ezt természetesnek tartotta. Angol megbízói, ha tudnak erről, valószínűleg más véleményen lettek volna – a szövetségesek titkosszolgálatai legalább annyira dolgoztak „egymásra”, mint együtt a közös ellenségre. Pálóczi minderről hazatérése után, 1948 elején beszámolt a HM Katonapolitikai Osztály őt felkereső munkatársainak, akiknek átadta valamennyi megmaradt iratát. A kémelhárítás munkatársai nyomban ajánlatot is tettek neki: dolgozzon most már nekik, nyelvismerete, kapcsolatai miatt elsősorban a Budapesten dolgozó külföldi tudósítók megfigyelésére szerették volna felhasználni. „Ettől húzódoztam” – írta később, már fogságában Pálóczi. Mert hamarosan oda került. Az államvédelem már 1948-tól kezdve foglalkozott személyével, a Rajk-ügy kirobbanását követően megfigyelés alatt állt. 1949. szeptember 5-én letartóztatták, és azzal vádolták, hogy 1945-től folyamatosan kémkedett az angoloknak. Tizenhárom hónapi tagadás után a kényszerítő eszközök hatására (elsősorban alvás- és pihenésmegvonást alkalmaztak vele szemben) beismerő vallomást tett. 1951 januárjában 15 évi fegyházra ítélték. 1954. május 28-án kérte ügye felülvizsgálatát, ami a nyár folyamán meg is történt. Szeptember elején szabadlábra helyezték, a perújítási tárgyaláson, 1955. április 27-én azonban bizonyíték (és nem bűncselekmény) hiányában mentették fel. A pártba nem vették vissza, az MTA Történettudományi Intézetében helyezkedett el. 1956-ban az Irodalmi Ujság munkatársa és rendszeres vezércikkírója lett – erőteljes írásai a forradalom előtti olvadás közhangulatát jelentősen befolyásolták. Az elsők között bírálta általános érvénnyel a kommunista párt- és állami funkcionáriusokat. A forradalom után Angliába távozott, ahol 1957. március 15-én Londonban a Magyar Írók Szövetsége Külföldön vezetőségi tagjává választották – emellett szövetség lapjának, az ugyancsak Londonba „menelkült” Irodalmi Újság-nak a főmunkatársa (szerkesztő bizottsági tagja) lett. Pálócziról a hírszerzés 1959 végén nyitott személyi dossziét. Adatokat persze már korábban, 1957 augusztusától is gyűjtöttek róla. Az időpont aligha véletlen: az ENSZ magyarkérdéssel foglalkozó ötös bizottsága ebben az időben készült arra, hogy jelentését a világszervezet rendkívüli közgyűlése elé terjessze. A lehetséges magyar tanúk (nevüket a bizottság titokban kívánta tartani, de ez nem sikerült) felderítése és kompromittálása az egész magyar állambiztonsági szolgálat egyik központi feladata volt ebben az időben. Akiket 1956 előtt politikai perben elítéltek, majd szabadulásuk után a pártellenzékhez és a forradalomhoz csatlakoztak, végül emigráltak, azokkal szemben gátlástalanul felhasználták az 1949-1950-es eljárások anyagát és vádjait, annak ellenére, hogy a bíróság rehabilitálta őket. (Ez történt például Szász Bélával is.) Pálóczi egyik isztambuli ismerőse, a valószínűleg a szovjet hírszerzésnek is dolgozó Léderer Sándor a kompromittálás legalkamasabb módját éppen Pálóczi szovjet kapcsolatai leleplezésében látta. 1957. augusztusi feljegyzése szerint Pálóczi közlései „jelentősek” voltak („nem érzem magam feljogosítva ezek leírására” – tette hozzá óvatosan), s ezek bizonyára szerepelnek Pálóczi 1949-1950-es vallomásaiban. „Kíséreljük [meg] megszerezni Pálóczi vallomásait [...] Megítélésem szerint Pálóczi ellen ma a saját vallomása lenne a legjobb fegyver” – folytatta Léderer, utalva arra, hogy Pálóczi éppen önéletrajzi könyvet ír. (A memoár The Undefeated címmel 1959-ben jelent meg Londonban.) A szovjet kapcsolat, a kettős ügynökség kiszivárogtatása lerombolná hitelét, kivéve, „ha a háború alatt bennünket csapott volna be az angolok kezdeményezésére, de ezt nehéz elképzelni”. A személyi dosszié felállításakor megfogadták Léderer tanácsát – Virág Ferenc százados „főoperatív beosztott” nemcsak a Magyar Írók Szövetsége Külföldön objektumdossziéjából, hanem a BM II/11. (operatív nyilvántartó) osztályától átvett „megsemmisítésre tervezett” anyagokból is válogatott. Ezek Pálóczi koncepciós perének operatív és vizsgálati anyagait tartalmazták. A hírszerzés használta a bíróság által rehabilitált Pálóczi valamennyi 1949-50-es anyagát, mit sem törődve azok koncepciós jellegével – de az iratok ily módon legalább részben „mentesültek” a hasonló perek irataira 1959-ben és 1961-ben kimondott megsemmisítési határozat alól. 1958. január 28-án javasolta Sipos Károly őrnagy, hogy ellenőrizzék, milyen anyagokat adott Pálóczi a szovjeteknek. „Amennyiben ezen anyagokon keresztül bizonyítható ügynöki tevékenysége, az általa adott anyagok akkor angol érdekeket keresztezték, megkíséreljük ezek felhasználásával felvételét”, vagyis beszervezését. Nyomban fedőnevet is kapott („Hortobágyi”), ám a javaslathoz a hazai, s nagy valószínűséggel a szovjet szerveknek is lehetett néhány szavuk. „Hortobágyival az osztály korábban beszervezés céljából foglalkozott, ettől azonban a tanulmányozás során elálltak. A jelenleg birtokunkban lévő anyagok megfelelőek ahhoz, hogy nevezettet kompromittáljuk. Ezt a hazai sajtó, rádió, posta útján, valamint ügynökségen keresztül akarjuk megvalósítani.” - írta kissé kijózanodva egy összefoglaló jelentés 1959. októberében. Pálóczi – és más emigráns értelmiségiek – „tanulmányozásában” kitüntetett szerepet játszottak a hazai „látogatók”. A Magyarországról érkezett írástudó – aki többnyire régi, korszakokon átnyúló ismerős vagy barát volt, egy szerkesztőségből, egy kávéházból, egy ifjúsági vagy pártszervezetből – a haza, a múlt üzenetét hozta. Hiába gyanakodott mindenki – többnyire okkal – a budapesti vendégekre, senki sem utasította el a találkozást. Pálóczi sem, amikor Rónai Mihály András, egykori újságíró kollégája kereste meg 1958 májusában. Rónai az egyik legszorgosabb „küldött” volt az ötvenes évek végén – roppant aprólékos, párbeszédekbe szedett, saját elvhűségét, brilliáns érvelését és nyomasztó erkölcsi-politikai fölényét mindig aláhúzó jelentéseit Szilágyi Dezsőnek küldte, aki az MSZMP Külügyi Osztályát vezette 1957-1960-ban. A jelentések azonban a hírszerzés íróasztalain (is) landoltak – az átnézett emigráns dossziék mindegyikében található belőle. Rónai jelentéséből például kiderült, hogy Pálóczi tisztában volt vele, vendége „jelent” – Rónai szemrebbenés nélkül tagadott – de kínzó honvágya nem engedte, hogy elhárítsa a találkozót. De tanúval jött el (Tábori Györggyel), nehogy Rónai „áthangszerelje” beszélgetésüket. Írásaiban, közszerepléseiben Pálóczi egyébként is a lehető legkövetkezetebben utasított el minden, a forradalmat leverő Kádár-rendszer iránti engedményt. Egy 1960. májusi feljegyzés a szovjetekkel való együttműködés mellé állította Pálóczi kapcsolatát a Katonapolitikai Osztállyal 1948-ban (ez annyit jelentett, hogy akkor fedte fel az angol titkosszolgálatta való háború alatti kapcsolatait), a börtönben adott, harmadik személyekről szóló információit, az angol titkosszolgálatról ugyancsak a börtönben írott tanulmányát, valamint azt, hogy szabadulása után egy ideig információkat adott az államvédelemnek. Ezek az adalékok még szaporodtak egy ideig, ahogyan Pálóczi 1949-1950-es iratait feldolgozták. A kompromittálási tervet „finomították” – az elképzelés lényege a Magyar Írók Szövetsége Külföldön „bomlasztása” volt. Az 1960 végén született javaslat szerint Pálóczit olyanoknak akarták – levélben – leleplezni, akikről, a Kállay-féle kiugrási kísérlet szereplőiról kompromittáló vallomást tett 1949-ben – így Szent-Györgyi Albertnek, Váli Ferencnek, Dálnoki Veress Lászlónak. Budapest szemében persze az említettek is angol ügynökök voltak, így éltek a gyanúperrel: esetleg elhallgatnák budapesti „barátaik” idézetekkel sűrűn tűzdelt küldeményeit. Ezért került az akciótervbe a dokumentáció eljuttatása néhány „szélsőjobboldali nacionalista emigrációs lap” (Cél, Hídfő) szerkesztőségébe. A budapesti központ pontosan tudta, hogy a nyilas-fasiszta lapok angol-ellenessége mit sem változott 1944 óta. 1961-ben még foglalkoztak az elképzeléssel, azután az emigráns írószövetségben felszínre került ellentétek, az Irodalmi Újság elköltözése Londonból Párizsba úgy tűnik, levették a napirendről Pálóczi kompromittálásának ügyét. Budapesten élő anyósa útlevélkérelmeit azért rendre elutasították – az utolsó erre vonatkozó irat 1963-ból való –, nem túl rendszeres levelezésüket figyelték. 1965 novemberében azután, „további kompromittálási lehetőség” hiányában, a hírszerzés javasolta Pálóczi Horváth György kutató B (azaz: beszervezésének lehetőségeit tanulmányozó) dossziéjának lezárását és irattárba helyezését. Az engedélyt már egy alosztályvezető is megadhatta. Hazahívó szirénhangok – Ignotus Pál A Nyugat egyik alapítójának fia, Ignotus Pál (1901-1978) Bécsben és Berlinben tanult, a húszas évek elején kereskedelmi-, majd banktisztviselőként dolgozott. Hamarosan újságíró lett, többnyire az Esti Kurír számára írt tárcákat, színikritikákat, riportokat. Szimpatizált a szociáldemokrata párttal. 1935-ben József Attilával és Fejtő Ferenccel együtt alapította a Szép Szó című folyóiratot, amely demokratikus baloldali értékrend alapján bírálta mind a Horthy-rezsimet, mind a népi írói ellenzéket, különösen annak jobboldali, esetenként a szélsőjobbal kacérkodó képviselőit. 1939-ben a zsidótörvények elől Ignotus Londonba emigrált (apja 1922 óta élt külföldön), eleinte a Népszava és az Esti Kurír kiküldött tudósítójaként. Mónus Illés ugyanakkor megbízta Ignotus Pált, hogy szükség esetén intézze Angliában a Szociáldemokrata Párt ügyeit. 1940-től a BBC „European Intelligence of Listeners Research” osztályán dolgozott – ez a részleg a hallgatói visszajelzésekből vont le következtetéseket a rádió műsorpolitikája kialakításához. Ignotus fordított, illetve a magyar hallgatókkal való levelezést bonyolította. A háború végén rovatvezető lett a magyar adásoknál, magyar vonatkozású, a koalíciós kormányt támogató cikkeket és tanulmányokat írt vezető lapokba és folyóiratokba, ezek különtudósítójaként többször hazalátogatott. 1947-ben kinevezték a londoni magyar követség sajtóattaséjának (erre a posztra egyébként Pálóczi is „pályázott”). Két főnöke, Bede István és Erős János követ egymás után emigrált. Ignotust 1949 nyarán hazarendelték (temetni is jött: apja, aki 1945 után, több mint húsz év után hazatért, 1949. augusztus 3-án meghalt), majd szeptember 5-én, Pálóczi Horváth Györggyel egy napon letartóztatták. Kémkedéssel és a szociáldemokrata „szervezkedésben” való részvétellel vádolták; a súlyos kínzások, zsarolások hatására Ignotus is megtört, és – több hónap után – aláírta beismerő vallomását. 1950. decemberében a Szakasits Árpád és társai elleni perben tizenöt évi fegyházra ítélték. 1954. augusztus 9-én Ignotus részletes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Legfőbb Ügyészhez. Ősszel meg is kezdődött az eljárás, Ignotust legalább kétszer kihallgatták – majd hosszú szünet következett. „Egyelőre nem foglalkozunk az üggyel” – írta rá az ügyész a felülvizsgálati kérelemre 1955 júliusában, s hasonló megjegyzés szerepel az iraton még 1956 januárjából is. Nagy Imre bukása egy jó darabig leállította a rehabilitáció folyamatát. Az SZKP XX. kongresszusa és a brit Munkáspárt közbenjárása Hruscsovnál kimozdította a holtpontról Ignotus ügyét is. 1956. március végén a felülvizsgálat újból elkezdődött, s egy szűk hónappal később perújrafelvételi javaslattal ért véget. Jellemző módon Ignotus Pál büntetésének végrehajtását még a felülvizsgálat újrakezdése előtt, 1956. március 28-án félbeszakították, és azonnali hatállyal szabadlábra helyezték. A Legfelsőbb Bíróság 1956. június 27-én felmentette – erről Ignotus csupán egy határozatot kapott. Fogsága idején Ignotussal is hosszú tanulmány írattak az angol titkosszolgálatról, melyet ő – aki, Pálóczival ellentétben, soha nem állt kapcsolatba velük – valószínűleg a börtön reménytelen unalmát elűzendő, a szellemi munkára kiéhezve el is készített. (Érdekes módon, míg Pálóczi legalábbis részben valós tapasztalatokra támaszkodó, hasonló tematikájú írásának dossziéiban nincsen nyoma, Ignotus kilencvenkét oldalnyi sűrű gépirata, sajátkezű ceruzás javításaival, fennmaradt.) Emlékiratában, melyet az emigrációban írt, elmeséli, hogyan ismerkedett meg a börtönben – regénybe illően, egyszerűsített angol „nyelven” a falon átkopogva – az ugyancsak kémkedéssel vádolt, félig angol származású Mátay Florence-szal, akit szabadulása után hamarosan feleségül is vett. Egy alkotóházban pihent, irodalmi terveivel foglalkozott. 1956 szeptemberében az Írószövetség közgyűlése az elnökség tagjává választotta (az a Rónai Mihály András javasolta felvételét a jelölőlistára, aki két évvel később jelentést körmölt róla). A forradalom után várandós feleségével Pálócziékkal együtt emigrált, és ismét Londonban telepedett le. Egy jelentés szerint 1957 legelején felmerült a lehetőség, hogy ő lesz a Szabad Európa Rádió magyar osztályának új vezetője – kinevezését a New Yorki Magyar Bizottmány hiúsította meg, akik túl baloldalinak tartották. 1957 márciusában a Magyar Írók Szövetsége Külföldön elnökévé választották – ő volt az egyik legismertebb magyar literátor Nyugaton. Ignotus Pál megválasztását részben ennek, részben annak köszönhette, hogy a Congress for Cultural Freedom nevű szervezet (amelyről évtizeddel később kiderült, hogy nem vagy nem teljesen amerikai magánalapítványok, hanem a CIA áll mögötte, támogatási összegei innen származnak) személyesen őt és Pálóczit kérték fel az Irodalmi Újság megindítására. Ignotus nem volt képes a nyugaton élő magyar irodalmárok integrálására, elsősorban az igen tekintélyes nevekből álló népi írói emigrációval szemben voltak fenntartásai, akik a müncheni Látóhatár (1958-tól Új Látóhatár) körül tömörültek. A belső ellentétek hatására a Magyar Írók Szövetsége Külföldön előbb működésképtelenné vált, eleinte növekvő taglétszáma csökkenni kezdett, s 1961 elején megszűnt. A Congress előbb a szövetségtől, utóbb az Irodalmi Újságtól is megvonta támogatását – a lap Londonból Párizsba költözött, ahol Méray Tibor és Enczi Endre, majd utóbbi halála után egyedül Méray szerkesztette, egészen 1989-ig. Ignotussal is viszonylag korán, 1957-ben kezdtek foglalkozni a magyar hírszerzők, s kezdetben a „forgatókönyv” nagyon hasonló volt Pálócziéhoz. Ha Ignotus soha nem is volt kém, s a magyar államvédelemmel sem működött együtt, felesége, amennyire egy Ignotus dossziéjában elfekvő, csak sokszoros csonkítás után hozzáférhető feljegyzésből kiderül, 1949 előtt együttműködött a Katonapolitikai Osztállyal (az Ideiglenes Kormány tolmácsaként számos külföldivel állt összeköttetésben). Erről Berkesi András és Kardos György, az osztály egykori munkatársai informálták buzgón az utódszervet, a hírszerzés azonban nem kívánt együttműködni velük, még a közös ellenséggel szemben sem 1958 májusában a magyar PEN Club ügyeinek „intézésére” Nyugatra utazott Rónai Mihály András Ignotussal is találkozott Londonban. Rónai jelentése kettejük többszöri, „órákig tartó, elmélyült” vitájáról szól (melynek ismertetése Rónai szerint „csak valóságos és vaskos tanulmányban volna lehetséges”); a vita „emelkedő tendenciát, végül kibontakozási lehetőséget mutatott”, annak ellenére, hogy Ignotus elsősorban Déry Tibor szabadon engedésének lehetőségeiről akart beszélni. Rónai tépelődő, honvágytól gyötört, baloldali, progresszív nézeteit megőrzött személyként ábrázolta Ignotust, akit „vissza [kellene] terelni Magyarország határai közé, mert ott a helye”. 1959 októberében a magyar hírszerzés londoni rezidensét (aki a „Barna” fedőnevet használta) a központ arra utasította, hogy vizsgálja meg Ignotus (ő a levelezésben ekkor „Budai” fedőnéven szerepelt) nézeteit és anyagi körülményeit, utalva arra is, hogy „hazai lehetőségek” is kínálkoznak a vele kapcsolatos tervezgetésekhez (két féltestvére közül az egyik Budapesten élt, a másik állítólag haza akart települni). „Barna” informátorai azután rendre tudósítottak Ignotus közszerepléseiről, melyek, amint az egyik jelentés némileg panaszosan megjegyezte, „nem igazolják Rónai megállapításait”. Ignotus az angol sajtóban rendre síkraszállt a magyar forradalomban való részvételért bebörtönzöttek szabadon bocsátásáért, s támadta az olyan tudósításokat, melyek a magyar helyzet „konszolidációjáról” számoltak be. Ugyanakkor a jelentések hírt adtak az Írószövetségben és az Irodalmi Újság szerkesztőségében zajló mind élesebb vitákról. A londoni rezidentúra egy évvel később sem érezte magát elég felkészültnek arra, hogy „mindenre kiterjedő összefoglalót” készítsen a most már „Krónikás” fedőnéven szereplő Ignotusról. Helyette javaslatokat tettek: találkozó létrehozását a szervek „kapcsolata” és Ignotus között harmadik országban, azt tisztázandó, hajlandó-e hazatérni, s hogyan fogadná „közeledésünket”. 1961. áprilisában a „Krónikás fedőnevű ügynökjelölt felülvizsgálatáról” szóló jelentés hosszasan taglalta Ignotus kedvező hírszerző lehetőségeit (kivétel nélkül a magyar emigrációra vonatkoztak), de kezdeményező lépést nem említett. Tett viszont ilyet – legalábbis a BM III/I. Csoportfőnökségére átkeresztelt hírszerzés 1963. január 15-i jelentése szerint maga az idősödő, az emigráns politikától távolodó, kiábrándult Ignotus Pál. Velencében, egy nemzetközi kongresszuson találkozván Kardos Tibor irodalomtörténész professzorral, őt arra kérte, „közölje Aczél György miniszterhelyettessel, hogy véglegesen haza szeretne térni. Az a terve, hogy itthon rendezze apja irodalmi hagyatékát.” A szervezet nyomban „beindult”. Napokon belül jelentés készült Ignotus Pál néhány éve kissé elhanyagolt személyéről, majd január végén javaslatot tettek arra is, hogy Ignotus Pál „magyar nemzetiségű és állampolgárságú londoni lakossal önkéntes hazatérésre bírás céljából létesítsünk személyes kapcsolatot”. Erre az iratra azonban – az ugrásra kész hírszerzők képzelhető csalódására – egy hét múlva valaki kézzel ráírta: „Mészáros e.! Az ügyben nincs semmi tennivalónk! A KÜM intézi. Galambos e. megbeszélte Péter e-sal.” Galambos József főcsoportfőnök, állambiztonságért felelős belügyminiszterhelyettes és Péter János külügyminiszter megállapodása ellenére (vagy éppen annak egy későbbi fázisaként) a londoni rezidentúra „Szirtes” fedőnevű embere (a követség beosztottja) 1963. március 26-án a Kings Roadon lévő Kenya presszóban (sic) találkozott Ignotussal, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy ő közvetíti neki Kardos levelét arról, mit végzett az ügyben Budapesten. Ignotus nyomban világossá tette: Kardos (és mindenki, tehetjük hozzá) félreértette őt. Esze ágában sincsen hazatérni, mindössze a hazai és emigráns írók szorosabb, szabadabb kapcsolatát szorgalmazta. Elrettentő példaként emlegette az előző évben végleg hazatérő Vámos Imre és Horváth Béla nyilatkozatait (amelyben a magyar politika szempontjai alapján teregették ki az emigráció belső vitáit és marakodásait, saját szerepüket természetesen nem említve). „Szirtes” új idők jeleként Ignotusnak is, a központnak is azt javasolta, első lépésként tegyék lehetővé egyszeri hazalátogatását, a nyilvánosság kizárásával. A kapcsolat létrejött. A következő alkalommal „Szirtes” már arra kérte Ignotust, ismertesse vele saját vagy mások elképzeléseit arra vonatkozólag, hogyan lehetne szorosabbá tenni a hazai és a nyugati magyar írók kapcsolatait. Azt is felajánlotta, hogy szívesen elviszi Ignotus levelét Aczélnak. Budapestre küldött jelentésében a kreatív „Szirtes” megpendítette, hogy Ignotus – Aczél felkérésére – esetleg tanulmányt is írhatna a kérdésről. Ignotust azonban inkább készülő Maupassant-tanulmányának magyar közlése izgatta (a Nagyvilágba szánta), és az amnesztia kapcsán nyomatékosan érdeklődött Nagy Imre rehabilitálásának eshetőségeiről. 1963 júliusában a szokott módon zárult az ügy: a III/I jelentést készített, Ignotus pedig maradt Londonban, éppen 1963 tavaszától immár angol állampolgárként. 1965. januárjában a rezidentúra egy másik (vagy ugyanazon, most mindenesetre „Koltai” néven jelentő) megbízottja találkozott Ignotussal, s megtudta tőle, hogy Nemzetközi Kulturális Társaság Végrehajtó Bizottságának áprilisi prágai ülésén ő képviseli Angliát, s kihasználva az alkalmat, néhány napra Budapestre jönne. A jelentésben nyomban felbukkant a „korábban említett ismert terv” is. Április 17-től május 3-ig Ignotus Pál valóban Budapesten tartózkodott. A kémelhárítás ügynöke, valamint egy itthon élő, Ignotus és rokonai teljes bizalmát élvező, a hírszerzésnek dolgozó személy (nő) részletes jelentésben számolt be ittlétéről. Ignotus találkozni akart Kádár Jánossal is, aki persze nem fogadta, Aczél Györggyel azonban négyórás beszélgetést folytatott. Apja irodalmi hagyatékának rendezése, tanulmányai megjelentetése ismét fel-felmerült, bár ez alkalommal sem esett szó végleges hazatérésről. De ügynök is, tartó is ezt szerették volna mintegy „leolvasni” Ignotus Pál arcáról. Aki egyébként roppant elismerően nyilatkozott az itthon tapasztaltakról. Még azt sem kifogásolta érdemben, hogy Aczélnál feljebb nem fogadták, a baráti-rokoni társaságban elhangzott olyan „kritikai” megjegyzéseket pedig, miszerint Budapesten az utcák állandóan fel vannak túrva, azzal szerelte le, hogy ugyanez a helyzet Londonban – sőt rosszabb... Hazatérvén Ignotus a Guardian, majd a párizsi Irodalmi Újság hasábjain vonta meg hazalátogatása és egyben a Kádár-korszak első szűk évtizedének mérlegét. Ekkor már nem annyira a budapesti utcák, hanem elsősorban a hatalom és az értelmiség kapcsolata, „kiegyezése” érdekelte. Egyetértőleg idézte egy budapesti barátját, aki arra a kérdésre, van-e aki aktívan támogatja Kádárt és szűk körét, így válaszolt: „ez a kormány két tényezőre támaszkodik, az egyik a szovjet hadsereg, a másik a magyar pártonkívüli értelmiség.” Ők, a „politikailag színtelenek”, „háborítatlanul haladnak előre” 1957 óta, míg korábban üldözték őket, ma hálásak a pártnak és a kormánynak. Ez az egyébként igen reális és kiegyensúlyozott helyzetkép véget vetett a hazahívó szirénhangoknak. 1966 májusában Ignotus Pál kutató B-dossziéját is lezárták, utalván cikkeire, amelyekből „meggyőződtünk, [hogy] Ignotus magatartásán semmit sem változtatott, továbbra is ellensége rendszerünknek”. Ezért beutazási tiltólistára vették, és „személyével a továbbiakban lejáratás céljából kívánunk foglalkozni” – zárult a javaslat. 1966. szeptemberében az Európai Kulturális Társaság budapesti ülésére Ignotus újabb beutazási kérelmet nyújtott be. A tiltólista ellenére az engedélyt megkapta („feltételezve, hogy magatartását, publicisztikai tevékenységét nekünk kedvező módon befolyásolhatjuk” – jegyezte az erről szóló jelentés), de újra megtréfálta a szerveket. A forradalom 10. évfordulóján a Guardianban Ruszkik, haza! címmel jelent meg emlékező cikke. Következő évi vízumkérelmének visszautasító javaslatával zárult le dossziéja – a hírszerzés többet nem foglalkozott Ignotus Pállal. Mik a hírek? – Objektumok Az objektumdosszié (vonaldosszié) elsősorban az adott (feltételezett) ellenséges gócpont, vagy más, megfigyelt intézmény, üzem, szervezet stb. működéséről összegyűjtött adatok tárolására szolgált. Operatív feldolgozó munkát ebben a dossziéban nem végeztek, afféle iratgyűjtő volt tehát. Alábbi eseteinkben (a Magyar Írók Szövetsége Külföldön, illetve a Nagy Imre Intézet objektumdossziéja a forrás) arra voltunk kíváncsiak, mi gyűlt össze, illetve mire voltak elsősorban kíváncsiak kémeink. Az objektumdossziéba fűzött iratok az emigrációval kapcsolatos hírszerző munka kevésbé „kreatív”, ám ugyanakkor intellektuális oldalát szemléltetik. A feljegyzések, jelentések szerzői elsősorban olvastak, megfelelő idézeteket válogattak, majd megpróbáltak következtetéseket levonni. Ez utóbbi fázisban persze érvényesültek ma már eléggé archaikusnak tűnő beidegződések (a jelentések például rituálisan ismételgették, hogy az emigráns írószövetség „területi felépítéséről” még nem rendelkeznek megfelelő adatokkal – mintha az valami illegális sejtrendszerben tevékenykedett volna), és különösen szembeötlő az irodalom tökéletes azonosítása a politikával. A nyugati magyar irodalmi életről az első alapos összefoglalót nem a hírszerzés, hanem az ezen a téren sokkal tapasztaltabb Hollós Ervin alezredes, a forradalom előtt a DISZ egyik vezető funkcionáriusa, utána a BM II/5., belsőreakció-elhárító osztályának vezetője írta 1957 nyarán. Nem érezte fontosnak, hogy felsorolja a különböző kiadványokon megtalálható lényegtelen információk tömegét (például szervezetek vezetőségeinek teljes névsorát, könyvterjesztőket, könyvkereskedések címét, tulajdonosát, a kiadványok árát és hasonlókat – a valódi hírszerzők ezt ritkán mulasztották el), ehelyett a tartalomra összpontosított, s valóban tüzetesen átolvasta a Látóhatár és az Irodalmi Újság forradalom utáni első számait (máshonnan nem idézett). Hollós szerint a kulturális emigráció 1956 után alapvetően megváltozott, túlsúlyba kerültek a baloldali, a valódi szocializmus, sőt, a nemzeti vagy demokratikus kommunizmus eszméit valló értelmiségiek. Sőt, 1956 tanulságai alapján még az 1947-1948-as emigráció vezető képviselői, elsősorban a népi írók csoportjához tartozók is errefelé tájékozódtak. A pártellenzékieket a világban mindenütt a forradalom elékészítőiként, sőt előharcosaiként tartják számon. Az írói emigráció politikai szempontból alapvetően a szociáldemokrácia, a brit Labour Party és a skandináv államok szociáldemokrata pártjai iránt vonzódik. (Más kérdés, hogy Hollós legfőbb érve is az volt, hogy az emigráns írószövetség vezetőségében többséget alkotnak a „szociáldemokraták”). Ez a nem-kommunista baloldali fellendülés egybecseng az Egyesült Államok stratégiájával, amely már a magyar forradalom előtt a fokozatos felszabadítás, a „lazítás” elsődlegességét hangoztatta, jugoszláv típusú nemzeti kommunista rendszert ajánlott rendszerváltó felkelések, lázadások helyett. Hollós külön felhívta a figyelmet a magyar írói emigráció nagy hatására Nyugaton és az itthon maradottak körében egyaránt. Hollós megállapításai azután rendre felfedezhetők az immár a hírszerzés által az értelmiségi emigráció egyesítésére irányuló törekvések „első szervezeti sikerének” nevezett Magyar Írók Szövetsége Külföldön nevű szervezetről szóló jelentésekben. Az első, 1958. március 5-én kelt iromány az egyszerűség kedvéért némi rövidítéssel „egy az egyben” vette át Hollós eszmefuttatását bevezetőjében. Ősszel a budapesti központ részletes utasítást küldött négy rezidentúrának (London, Párizs, Berlin, Róma), amelynek bevezetőjében még mindig Hollós téziseit ismételték meg, de felhívták a figyelmet arra, hogy a kirendeltségek a kulturális emigráció ügyeit „súlypontként kezeljék”. A fő feladatot az utasítás abban jelölte meg, hogy hálózatépítő munkával helyezzenek el ügynököket az írószövetségben, s derítsék fel kapcsolataikat „nyugati hivatalos körök és hírszerző szervek felé”. Az utasításból kiviláglóan Budapest négy angliai ügynökjelölttel foglalkozott, ám az adott pillanatban egyik sem volt kész a feladat végrehajtására. „Bakos”, a londoni rezidens válaszában egyetlen szót sem szólt a hálózati munka állásáról, helyette az emigráns írószövetségben zajló személyi súrlódásokról, a ténylegesen fennálló, Magyarországgal kapcsolatos nézetkülönbségekről írt – részben tehát kávéházi pletykákról, részben olyan dolgokról, melyek az Irodalmi Újság vita-rovatában pontosan nyomon követhetőek voltak. Egy 1959. novemberi összefoglaló (amely a korábbiakhoz képest egyetlen különbséget mutatott: csatolta az írói emigráció főbb képviselőiről készült rendőri kiséletrajzokat) elismerte, hogy a hálózatépítő munkában „igen nehézkes és lassú” volt az előrehaladás. Ahogyan az Pálóczi és Ignotus eseteiből is kiderült, az ötvenes-hatvanas évek fordulójától a hírszerzést mind kevésbé érdekelte az emigráns szervezetek belvilága, mindinkább a Magyarországgal való „megfelelő” kapcsolatok kiépítésére törekedtek. A helyszínen (mondjuk Londonban) élő, haza dolgozó „ügynökség” feladatait egyre inkább az új Rónai Mihály Andrások, „Szirtesek” vették át, akik nem titkolták, hogy a „Haza” üzenetét tolmácsolják, legfeljebb az üzenetet fogalmazó cégről hallgattak tapintatosan. A hírszerzés kénytelen-kelletlen a külvilág felé irányuló propaganda, a kádári „országimázs” (bár e kifejezés akkortájt nem volt ismeretes) szolgálatába szegődött. Ennek korai iskolapéldája a hírszerzés „Költő” fedőnevű ügynökének 1960. nyarán tett két hónapos párizsi útja, az arról készült kéttucat sűrűn gépelt oldalnyi beszámolója. „Költő” nyitottsága, ahogyan potenciális barátként jelentett egy sor ismert író-irodalmár emigránsról, az enyhülő idők ellenére felkeltette tartói gyanakvását. „Szerintem >>Költőt<< nem szervezték be kint, de >>naív lelket<< csináltak belőle néhány kérdésben” – jegyezte meg Bárdos József százados értékelésében. A rezidentúra emberei is nehezen alkalmazkodtak a változásokhoz. 1960 novemberében a British Council meghívására íródelegáció (Köpeczi Béla, Kardos Tibor, Juhász Ferenc, Tamási Áron, Ottlik Géza) utazott Angliába. Tevékenységüket szorosan figyelték: „zavaróan és gyakran, egy kissé a Councilt is semmibevéve vettük körül az írókat” – írta Budapestnek a rezidens, aki amúgy tele volt panasszal és ingerültséggel. „A politikai magatartásukról közismert három író kiengedését egyedül nyilván csak az indokolta, hogy >>liberalizmusunkat<< dokumentáljuk az angol kormány és általában a nyugati világ előtt. Kérdéses, hogy e gesztus értékét mennyire rontja le az az aknamunka, amelyre az angolok a látogatás révén készültek és amelyet bizonyos fokig talán el is értek. [...] Lehet, hogy tévedek, de úgy tűnt, hogy megfelelő szervek nem beszéltek az írókkal kellően és eleget elutazásuk előtt.” Csupa óvatos bizonytalanság, lefojtott feszültség – ha ránk bízzák, ilyen nem történhetett volna meg, vagy sokkal jobban csináljuk. Bezzeg másutt! „Összefoglalóan. A British Council meghívásait csakis úgy szabadna elfogadni, hogy mi jelöljük ki a kiküldendő személyeket. Cseh elvtársaink már kezdettől fogva ezt a gyakorlatot folytatjál, ezt ajánlottuk mi is mindig.” Az emigráns írószövetség objektumdossziéját 1963-ban lezárták azzal, hogy a területi elvre való áttérés (1961) kapcsán másutt gyűjtik az információkat. Tekintve, hogy ettől az időtől kezdve a szervezet gyakorlatilag megszűnt, aligha találhatók ott további vaskos akták. Az 1959-ben létesült brüsszeli Nagy Imre Intézetről eleve nem is készülhettek. Az objektumdosszié felállítása (1961. január) után háromnegyed évvel született meg az első összefoglaló jelentés, amely kizárólag az intézeti konferenciák (hozzáférhető) anyagain és az intézet folyóirata, a Szemle írásain alapult. A jelentés a Congress for Cultural Freedom támogatásával létrejött „nemzeti kommunista emigrációs szervezetnek” nevezte az intézetet, ami legfeljebb az alapítók (a jelentés Heltai Györgyöt és Nagy Balázst nevezte meg) politikai előéletére vonatkozóan mondható igaznak. Anyagi helyzetük ekkorra már „zilált” (ez alighanem fedte a valóságot), azonban, folytatta a jelentés, „ügynökséggel a Nagy Imre Politikai és Társadalomtudományi Intézet felé ez ideig nem rendelkezünk”. Jóllehet, az a „legveszélyesebb kategóriák közé sorolható, mert förmedvényeiken keresztül befolyásolják a egyrészt a nyugati közvéleményt, másrészt az emigráns tömegeket [sic] és ugyanakkor itthoni kiterjedt ismeretségüket és híveiket is”. Ehhez képest a felderítő munka a továbbiakban sem járt különösebb eredménnyel. Mert mit lehetett kezdeni egy olyan jelentéssel, amely így kezdődik: „>>Kerekes<< f[edő]n[evű] ügynökünk a fenti szervezetről az alábbi információt adta. A Brüsszel-i [sic!] Nagy Imre Intézet működéséről – feltétlenül ezzel kell kezdenem – úgyszólván semmit sem tudok. Ez a tény erősen korlátozza lehetőségeimet.” Ezeket az iratokat legfeljebb elhelyezni lehetett, a dossziéban. Ahová azután is sorra kerültek a másod-harmadkézből szerzett értesülések az intézetről, Heltairól, Nagy Balázsról. A komolyabb, összefoglaló jelentések azonban csak a megjelent kiadványok, elsősorban a Szemle tartalmi összefoglalói voltak. A hírszerző rutin nagyon szeretett volna széles körű „kapcsolat-hálót” felfedezni, középpontjában a Nagy Imre Intézettel. Az erre irányuló feldolgozó munkába ismét be kellett kapcsolni a belső reakció elhárításával foglalkozó társosztályt. Ezúttal nem Hollós osztályvezetői szintjén, hanem a váci börtön operatív kihallgatójáén valósult meg az együttműködés. A jogerősen elítélt Fekete Sándor íróval hasonlíttatták össze a Szemle számait, valamint a Levegőt és a Nagy Imre Rádió műsorából címet viselő, emigrációban készült füzeteket. Fekete úgy vélte, a jelzett kiadványok egyes írásait Kende Péter nézetei rokonítják, a jelentés összeállítója pedig emlékeztetett Nagy Balázs egyik írására, amely „félreérthetetlenül közli, hogy a Nagy Imre Intézetnek több folyóirata is van”. Tüzetesebb feldolgozás persze könnyen tisztázhatta volna, hogy Nagy a Szemlével nem teljesen, ám lényegében mégis azonos tartalmú idegen nyelvű intézeti folyóiratokra, a The Review-ra, illetve az Études-re gondol... 1962. őszén végre „Értékelő jelentés” született az intézetről, amely továbbra is teljes egészében a Szemle tartalomelemzésén alapult. Blazsek Ferenc százados, operatív beosztott megállapította, hogy az eddig megjelent számokban „alapvetően két tendencia jut kifejezésre, ezek a következők: 1. Az 1956-os >>forradalom<< eszmének ébrentartása, szembehelyezkedés a SZU-val [sic!] és jelenlegi rendszerünkkel; 2. A revizionizmus, s ezen belül Nagy Imre ellenséges nézeteinek >>tudományos<< propagandája, mely egyre inkább keveredik Bibó harmadik utas, nacionalista elméletének propagandájával.” További új vonásként említette azt a „nyílt támadást”, amelyet a folyóirat (történetesen Pálóczi Horváth György) intézett „a kommunista világrendszer, a kommunista pártok s azok vezetősége, elsősorban az SZKP vezetősége, személy szerint Hruscsov elvtárs ellen”. Az intézet tevékenyégét a „legveszélyesebb kategóriába” sorolta, melynek felderítésére „jóváhagyott operatív tervünk van” (az iratok között nem lelhető fel). Ezzel némiképpen ellentmondásban a következő mondat az operatív munka megjavításáról szólt, s szükségesnek tartotta felderíteni az intézet és munkatársai „további ellenséges tevékenységét”, a Szemle Magyarországra juttatásának módját (legális és illegális csatornák), az intézet anyagi bázisát, továbbá kilátásba helyezte, hogy a munkatársakat – majd – „feldolgozzák”, az „intézetbe való behatolás céljából”. Magyarán körülbelül ott tartottak, ahol Kerekes fedőnevű ügynök fél évvel korábban. 1963-ban a Nagy Imre Intézet és vele a Szemle is megszűnt. A következő év elején egy összefoglaló jelentés szóról szóra megismételte Blazsek írását, csupán a jóváhagyott tervre és az operatív teendőkre vonatkozó zárórészt hagyta el, illetve helyettesítette a következő, kissé rezignált, ám őszinte „megjegyzéssel”: „A Nagy Imre Intézetről készült összefoglalót korábbi anyagok alapján állítottuk össze. Jelenleg – objektív okok következtében – az intézet tevékenységéről, az intézet munkájában résztvevő személyekről érdemleges adatokkal nem rendelkezünk.” Újabb Szemlét (Review-t, Études-öt) nem hozott a posta, így a megszűnés ténye egy ideig nem jutott el a magyar hírszerzésig. Végre 1966. elején az objektumdossziét lezárták és irattárba helyezték. A feltárt esetek arra mutatnak, hogy noha a magyar hírszerzés fontosnak tartotta a nem-kommunista baloldali emigráció tevékenységét (felismerték jelentőségüket), különösebb eredményt elérni nem tudtak. Az ötvenes évek végén céljuk a „behatolás” volt, ügynökök toborzása, hálózat kiépítése. Hogy ennek mi értelme lett volna, azon túl, hogy másod-, harmad- helyett első kézből szerezhettek volna tudomást az emigránsok szükségszerű politikai és személyi ellentéteiről, nem világos. Talán csak a szerv tehetetlenségi ereje, a(z 1956 előtti) rutin. Az ellentétek nem szolgáltattak elegendő tápanyagot „lojális” emigráció kialakulásához, ilyet valószínűleg a legzseniálisabb ügynök sem tudott volna létrehozni úgy, hogy őszintének hasson. A budapesti szemszögből való „kompromittáláshoz” bőségesen elegendő anyagot szolgáltattak az emigráns kiadványok, folyóiratok. Ezek kevés, esetleges kivétellel nem jutottak el a magyar közönséghez, a hazai sajtó illetékes cikkírói Szabó Lászlótól Fekete Sándorig kedvükre leplezhették le, hogyan rágalmazzák a szocializmust, hogyan árulják el hazájukat, hogyan állnak az „amerikaiak” szolgálatában, akár mind szó szerinti zsoldosok (az ötvenes-hatvanas évek fordulójának szóhasználata), akár „objektíve” (a nyolcvanas éveké). Biztosan voltak kivitelezett, talán némi eredménnyel is járó kompromittálási kísérletek magán az emigráción belül, ami talán tényleg porlasztotta annak kohézióját. Ezek (ha voltak) nem kezdték ki jelentősen a demokratikus emigráció alapvető egységét. Ignotus Pál esettanulmánya arra mutat, hogy hatvanas években a budapesti rezsim sokkal jelentősebb eredménynek tartotta volna prominens emigránsok hazatérését (akár csak alkalmilag is), vagy valamiféle „közeledést”, mint a beépített ügynökökre épülő homályos kémterveket. A „közeledés” elsőszámú csalétke ismét csak a hazalátogatás lehetőségének biztosítása volt – itt a kör be is zárult. Ignotus Pál esete példa arra is, hogy amikor a „dolog komolyra fordult”, a szerveket inkább szerették kihagyni a játszmából, nehogy otrombaságból elrontsanak valamit. De volt-e egyáltalán valami, amit a magyar hírszerzés feltárhatott, kikémlelhetett, majd leleplezhetett volna – már azon túl, amit a szabad véleménynyilvánítás körülményei között élő magyarok elmondottak a rádióadásokban, megírtak több nyelven? Talán igen, de erről tudtak – esettanulmányaink bizonysága szerint – éppenséggel a legkevesebbet. Szereplő személyeink és intézményeink az ötvenes évek végén valamennyien a Congress for Cultural Freedom, vagy ezen keresztül a Ford illetve Rockefeller Alapítványok támogatását élvezték. Ha éppen a magyar hírszerzés nyomára jut annak, amit a támogatottak sem tudtak, s a hatvanas évek második felében amerikai oknyomozó riporterek tártak fel, hogy a jelzett intézményeket mind a Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA pénzeli, az valóban messzehangzó, súlyos botrány, hatalmas propagandafegyver lehetett volna, Magyarországon jelentősen túlmutató következményekkel. De hiába szerepelt ez az operatív tervekben, a Londonban és Budapesten tevékenykedő magyar kémek a jelentéseikben rituálisan ismételgetett „amerikai szolgálatban állnak” kifejezésen túl semmiféle konkrét adalékot, befolyásolási manővert nem tudtak feltárni. A feltételezhető költségeket (is) figyelembe véve eseteink nem állítanak ki túl kedvező bizonyítványt a magyar hírszerzésről. Ezt senki sem sajnálja; csak még kevésbé értjük azt, hogyan sorolhatta a magyar rendszerváltás politikai elitjének sajnálatosan tetemes része ezt a szervet is a megőrzendő, megóvandók közé.