1942 tavaszán Hitler úgy vélte, a téli harcok alatt a Szovjetunió felélte legtöbb tartalékát, így az időjárás javulásával a németek visszaszerezhetik a hadászati kezdeményezést. Az új hadjárat célja a Szovjetunió még meglévő élő erejének megsemmisítése és hadigazdasági erőforrásainak felszámolása volt. Ezek a remények azonban egy Volga parti városnál szertefoszlottak, sőt a háború menete is döntő fordulatot vett.

Kezdeti részsikerek

Az eredetileg „Siegfried”, majd „Blau” („Kék”) fedőnévre átkeresztelt hadművelet végrehajtásával Fedor von Bock tábornagy Dél Hadseregcsoportját bízták meg. A rendelkezésére álló 96 hadosztályából 27 seregtest volt szövetséges, e 28 százalékos arány a későbbiekben jelentősen növekedett.

A Wehrmacht főparancsnoksága a harcok első szakaszában a Kurszk térségéből kiinduló Maximilian von Weichs seregcsoport (benne a magyar 2. hadsereggel) és a tőle közvetlenül délre csoportosuló, öt hadtestből álló német 6. hadsereg előrenyomulásával számolt. Velük szemben június 28-án a Brjanszki, a Délnyugati és a Déli Front összesen 1 310 800 katonája állt szemben a központi tartalékkal együtt 74 hadosztályba, hat harckocsihadtestbe, 37 dandárba, hat megerődített körletbe szervezve, ugyanakkor legalább 4400 harckocsival rendelkeztek, s azok fele már T–34 és KV páncélos volt.

Július 8-án a német támadás első szakasza lezárult, de csak részsikereket hozott. A németek ugyan visszavetették a szovjet csapatokat a Donyec és Don folyók között, de a Vörös Hadsereg erőinek zöme elkerülte a bekerítést, és rendezetten visszavonult (egyelőre Sztálin beleegyezésével).

Július 13-án Hitler jelentős döntéseket hozott: a német 1. és 4. páncéloshadsereget a sztálingrádi irány helyett Rosztov felé irányította, hogy ott a Déli Front főerőit újabb „katlancsatában” semmisítsék meg. Négy nap múlva a B Hadseregcsoport részei a Csir folyó mentén megkezdték előretörésüket Sztálingrád felé. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2019. tél számában olvasható.