Szabadka érdekes városa volt a XX. század eleji Magyarországnak. Viszonylag nagy, megyényi területet foglalt magában, lakossága sokszínű és nagyszámú volt.
Történetének megértéséhez elengedhetetlen a katolikus délszláv lakosság, a bunyevácok megismerése. Ők még a modern nemzetek kialakulása előtt, az oszmánokkal folyó harc idején érkeztek Szabadkára. A harcban kiemelkedő bunyevácokat az uralkodó birtokkal is megtisztelte, így egy olyan bunyevác közösség jött létre, amelyben a korszak minden társadalmi rétege képviseltette magát: nemes, polgár és jobbágy is. Az évszázadok folyamán jól alkalmazkodtak a magyarországi helyzethez, és közülük sokan magyar hazafiakká váltak. Ám a horvátság nemzeti mozgalma többükben felébresztette a származással kapcsolatos érzelmeket, így sokan horváttá lettek, és nem elhanyagolható azok száma sem, akik a szerb politikával szimpatizáltak.

Szabadkán a magyarság mellett kisszámú, az egyház köré szervezett szerbség is élt, a polgárság minden felismerhető jellegzetességével. A város gazdasági élete a legnagyobbrészt a Monarchia különböző területeiről származó zsidó lakosság egy részének a kezében volt. A mintegy 6 ezer fős zsidó lakosság közül mindössze néhány család volt igazán gazdag.

Az összeomlás

Az első világháborúban, mint köztudott, a gazdasági fenntarthatóság döntött. Szabadka sorsa akkor vett új fordulatot, amikor a bolgárok által védett balkáni frontszakasz összeomlott, és mivel nem volt más védvonal, a jól szervezett és jól ellátott szerb sereg szinte akadály nélkül jutott észak felé. Az 1915–1916-os veszteséget követő újjászervezés ütőképessé tette őket, így 1918. szeptember 14. és 15. között Dobro Pole térségében áttörték a szaloniki frontot. Ekkor a szerb erőket már nem tudta megállítani a szintén szétesőben lévő magyar honvédség.

Ráadásul a szerbeknek nemcsak terveik és vágyaik voltak, hanem ideológiájuk is. Wilson amerikai elnök híres, 1918. január 8-i beszédét (annak 10. pontját) vették alapul a Szerb Királyságon kívüli délszlávok lakta területek megszerzéséhez. A szerbek rendelkeztek haderővel is, miután az antant arra készítette fel őket, hogy áttörjék a szaloniki frontot. Ezenkívül tervük is volt arról, hogy mit szerezhetnének meg, s ez irányú elképzeléseik között Szabadka is szerepelt. Fontos tényező volt az is, hogy a városban viszonylag sokan voltak hajlandók elfogadni az esetleges impériumváltást.

A magyarországi összeomlás sajátos tünete az őszirózsás forradalom volt, a „békét mindenáron” óhajával. Ekkorra már teljes volt a gazdasági összeomlás, és az antantbarát Károlyi Mihály, az addigi hatalom kritikusa került hatalomra. (Egyébként Bulgáriában is hasonló dolgok történtek.) Magyar szempontból az összeomlás mélypontja 1918. november 13-án következett be, amikor Károlyi Mihály miniszterelnök aláírta a Louis Franchet D’Espèrey által neki felkínált belgrádi katonai konvenciót. Eszerint a honvédség Pécsig, Bajáig és Szegedig vonult vissza.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2015. tavasz számában olvasható.