Van-e létezés a halál után? Ezek a kérdések mindig érdekelték az embereket. A halál beálltával azonnal megindul a test bomlása. A természetben azonban vannak olyan körülmények, például a tartós hideg, a szárazság vagy az oxigéntől elzártság, amelyek megakadályozhatják a holttestek oszlását. Így jöttek létre a természetes vagy spontán módon kialakult múmiák. A történelem folyamán szinte minden földrészen éltek emberek, akik különféle módszerekkel mumifikálták a halottaikat, létrehozva a mesterséges múmiákat.

A „múmia” szót eredetileg az ókori Egyiptomban talált mumifikált testek megnevezésére használták. Ma múmiának nevezzük a halott ember vagy állat le nem bomlott, konzervált vagy konzerválódott maradványait. Múmiák esetében nemcsak az enyészetnek leginkább ellenálló csontok és fogak, hanem egyéb szövetek is megmaradnak.

Néhány nép, mint például az ókori egyiptomiak, hittek a túlvilági létben. Az örök élet ígérete csak úgy valósulhatott meg, ha a holttestet konzerválták. Mások azért mumifikálták a halottaikat, hogy azok mellettük maradhassanak, és úgy bántak velük, mintha még éltek volna; beszéltek hozzájuk, étellel és itallal kínálták őket. A történelem során számos nép különös és bonyolult eljárásokat dolgozott ki halottaik megőrzésére, mumifikálására.

A múmiák az emberiség örökségének egyedi és nagy fontosságú elemei. Bár némák és mozdulatlanok, tudományos vizsgálatokkal történő „kifaggatásukkal” megismerhetjük a valaha élt emberek biológiai jellemzőit. Megtudhatjuk, milyen körülmények között éltek, mivel táplálkoztak, milyen betegségben szenvedtek. Megismerhetjük higiénés szokásaikat, családi és rokoni kapcsolataikat. Megtudhatjuk, festették-e a hajukat, volt-e fejtetűjük vagy más élősködőjük, rágták-e a körmüket.

A betegségek tanulmányozásával a kórokozók több ezer éves fejlődését is van mód kutatni. A modern technikák alkalmazásával újabb és újabb információk deríthetők ki a valaha élt emberekről, akár személyes sorsukról.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2015. tavasz számában olvasható.