Örök ellenzékben harcolt az elsőrangú szónok, Trianon „visszhangja”, Apponyi Albert

Udvarhű arisztokrata család sarjaként évtizedekig küzdött, hogy nevét ne Béccsel kössék össze. A dualizmus során szinte végig ellenzékben politizált – nagyrészt a Nemzeti Párt színeiben –, volt vallás-és közoktatásügyi miniszter, viszont kiemelkedő eredményeit árnyalja a Lex Apponyi kétes megítélése. Szónoki képessége felülmúlta politikai tehetségét: a mai napon 175 évvel ezelőtt, 1846. május 29-én született Apponyi Albert az 1920. január 16-án elmondott védőbeszédével vált a nemzettudat részévé. 

Útkeresés a dualizmus politikai útvesztőiben

1846. május 29-én született Bécsben, az udvarhoz hű arisztokrata család sarjaként. Édesapja a feudális Magyarország utolsó kancellárja volt az 1848-as forradalom előtt. A jezsuiták kalksburgi intézetében nevelkedett 1863-ig, majd ezután Pesten és Bécsben hallgatott jogot.

Tanulmányai lezárását követően – a kor szokásrendjének megfelelően – két évet Európában, főleg Németországban, Angliában és Franciaországban utazgatott, ahol arisztokrata társaságokba volt bejáratos.  1869 őszén még a nemzetközi figyelem fókuszába kerülő Szuezi-csatorna megnyitásánál is jelen volt.

Hazatérését követően – nyelvtudása révén – tolmácsként Deák Ferenc mellett kezdte karrierjét, majd 1872-ben a Deák-párt színeiben választották képviselővé Szentendrén. További politikai karrierje rögös úton haladt előre, 1875-ben a választások idején „végigbukott” az országon a Vágtól az Oltig, valamint a Dunántúltól a Tiszántúlig. Végül 1877-ben egy megüresedett Árva megyei kerületet szerzett meg, addig a Főrendiházban képviselte álláspontját.

1878-tól az Egyesült Ellenzék (1892-től Nemzeti Párt) meghatározó alakja, majd Sennyey Pál visszavonulása után vezére lett, ahol hosszú éveket kellett küzdenie azért, hogy – családi öröksége miatt – ne a bécsi politika szolgalelkű kiszolgálójának tekintsék. Az Országgyűlésben 1881-től haláláig a jászberényi kerületet képviselte.

Az 1880-as évektől – feladva ókonzervatív nézeteit – a kiegyezésben megfogalmazott nemzeti jogokat vette fel programjába, ezek közül is a véderővitában képviselte azt az álláspontot, miszerint a magyaroknak a Monarchián belül is lenne joga saját (önálló) hadsereg felállításához: ez természetesen Ferenc József számára elfogadhatatlannak bizonyult.

1892-ben jelentősen befolyásolta az állam és egyház szétválasztását hozó egyházpolitikai harcokat. Kiemelkedő szónoklatával érte el, hogy végül Irányi Dánielék indítványa megszavazásra került, viszont a megalakuló Wekerle-kormány kezdeményezését – mely kötelezővé tette a polgári házasságkötést – már nem támogatta.

Apponyi saját pártszervező és integráló képességének korlátait mutatja, hogy soha nem volt képes elegendő jelöltet kiállítani egy választáson, így önálló kormányalakításra valós esélye sohasem mutatkozott. A századfordulón pártjával belépett a Szabadelvű Pártba, és 1901-től két évig betöltötte a képviselőház elnöki posztját. Két évvel később kilépett a pártból (ezzel lemondott parlamenti pozíciójáról is) és a Tisza István által kierőszakolt „zsebkendőszavazás” (amely az ellenzéki képviselők jogköreit akarta csorbítani a házszabály megsértésével) és az ülésház feloszlatása után újraalapította a Nemzeti Pártot.

1905-ben a Függetlenségi és 48-as Párthoz csatlakozott, szemben állt az uralkodó által törvénytelenül kinevezett „darabont-kormánnyal”, de jelentős szerepe volt abban, hogy végül egyezség született, és a kompromisszum jegyében a 48-as párt „kigyomlálta” programjának radikálisabb elemeit.

1906-tól négy évig a Wekerle-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt, nevéhez fűződik az ingyenes elemi oktatás bevezetése, valamint a tanítóképzés fejlesztése és a fizetések európai színvonalra emelése. Ugyanakkor ő írta elő a nemzetiségek számára a magyar nyelv kötelező elsajátítását (Lex Apponyi), melyet sokan erőszakos asszimilációs kísérletként értelmeztek, és a jövőben is gyakran ez vált hivatkozási alapjáva a kormányt érő erőszakos magyarosítási vádaknak.

Az első világháború kitörésekor nemzeti összefogásra és Tisza István – ezáltal a háború –  támogatására szólította fel az ellenzéket, de 1916-tól már támadta a kormányt és az általános választójog bevezetését sürgette. Ugyan 1917-18-ban még egyszer vallási és közoktatási miniszter lett, viszont a háború elvesztése után visszavonult. Bár próbált egyeztetni a Károlyi-kormánnyal, végül a Tanácsköztársaság idején felvidéki, a csehszlovákok által megszállt éberhárdi birtokára húzódott vissza. 

1919 végén a Huszár-kormány őt nevezte ki a magyar küldöttség vezetőjévé a trianoni béketárgyalásokon. Ennek legfőbb oka nem elsősorban politikusi képességeiben, hanem szónoki tehetségében keresendő. Magyarország ezen vészterhes időszakában korának „sztárszónokaként” ő volt az egyetlen, akitől még remélhették a veszett ügy megmentését.

Trianon emlékezetének meghatározó alakja

Apponyi 1920. január 16-án az eredetileg mintegy 70 perces beszédében három nyelven fejtette ki a magyar álláspontot és azt már a beszédének kezdetén leszögezte, hogy a magyar fél számára a feltételek elfogadhatatlanok:

„Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.”

Hatalmas ívű szónoklatában történeti-jogi, gazdasági, földrajzi, kulturális, nyelvi és etnikai érvekkel, a bolsevizmus elleni harcra hivatkozva próbálta Magyarország integritását megvédeni. A földrajztudósként is elismert Teleki Pál által készített néprajzi térképet bemutatva demonstrálta az öt főhatalom képviselőinek, hogy a tervezett új határok mentén tömbben élő magyarok igen jelentős számban kerülnének idegen uralom alá. Beszédében előre jelezte a diktátum által előidézett jövendőbeli problémákat, a győztesek szemére vetette a wilsoni önrendelkezési elv mellőzését.

Beszéde ugyan nem hozott fordulatot, érv- és eszmerendszere mégis beépült a magyar közgondolkodásba, és a trianoni-trauma egyik mementójaként befolyásolta a magyarság emlékezetpolitikáját: a magyarság ugyan elvesztette területeinek jelentős részét, nemzetként mégis nagy és erős maradt, kulturális missziónk a dicstelen békével nem ért véget.

1920-ra Magyarország sorsa – a külpolitikai játszmák és ígéretek fényében – már megpecsételődött: a Délvidéket, Erdély jelentős részét és a Felvidéket egyaránt már magukénak tudhatták a „győztes” hatalmak. A békeszerződés tervezete, amely Magyarország véglegesnek szánt határait is rögzítette, hónapokkal korábban megszületett, a küldöttségnek nem kínálkozott valós lehetősége az események érdemben történő megváltoztatására. A magyarok vesztes félként történő meghívása csak politikai gesztusnak álcázott díszlet volt, valós érdekérvényesítésre nem volt lehetőség.

Sőt, a franciák – Georges Clemenceau vezetésével – még Apponyi személyét is meg akarták vétózni, mondván a világégés idején támogatta a háborút, és mindvégig német szimpatizáns maradt. Miután Apponyi átvette a békediktátumot, az egész küldöttség lemondott; a szerződést 1920. június 4-én Benárd Ágost népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ írta alá.

Az 1920-ban összeült Nemzetgyűlésben az igen népszerű Apponyi a pártonkívüli legitimista ellenzék egyik vezetője lett, de Bethlen István kormányfőnek sikerült ügyes taktikázással háttérbe szorítania. A belpolitikai kérdésekben mérsékelt nézeteivel egyre inkább háttérbe szorult, így elsősorban a külpolitikai színterén, a magyar ügy képviselőjeként kapott szerepet: így lett Apponyi 1923-tól Magyarország fődelegátusa lett a Népszövetségben.

Még ugyanebben az évben, szeptember 19 és december 10 között amerikai körúton vett részt, ahol Európa aktuális helyzetét ismertette, illetve a magyarok ügyét kívánta népszerűsíteni: New Yorkban, Chicagóban, de még Kanadában is adott elő.

Kifejezetten aktív volt a társaságok és az alapítványok életében is, 1898-tól az MTA tiszteletbeli tagja, 1890-től a Kisfaludy Társaság tagja, 1920-tól pedig a Szent István Akadémia elnöki posztját töltötte be. 1921-ben az aranygyapjas rend lovagja lett, sőt, pacifista nézetei miatt a magyar egyetemek többször jelölték Nobel-békedíjra is.

1933. február 7-én Genfben, 86 évesen érte a halál. A gyászhír elterjedt a világsajtóban, és többen, korábbi politikai vetélytársai is kifejezték részvétüket. Olyan kiemelkedő lapok emlékeztek meg róla, mint a Times vagy a Deutsche Allgemeine Zeitung, nem véletlenül jellemzték többen úgy, mint „the grand old man of Middle-Europe”, azaz Közép-Európa kiemelkedő kvalitású „nagyöregje”.

Gömbös Gyula javaslatára a budavári Koronázó Főtemplomban temették el 1933. február 14-én. Az utókor is megemlékezett róla, 2015-ban posztumusz Magyar Örökség díjban részesítették, az Országház épületében pedig egy Tanácstermet neveztek el róla.