Nem jártak a spanyolokéhoz hasonló szerencsével Amerika angol gyarmatosítói

2024. január 24. 13:50 Múlt-kor

Korábban

A váratlan gyilkos

A spanyolok esetében a nagyszámú telepes a közvetlen állami támogatás eredménye, ahogyan az érkezők összetétele is. Mind Cortes, az aztékok meghódítója, mind Pizarro, az inkák legyőzője nagyszámú professzionális katonával – gyalogosokkal, lovassággal és tüzérséggel egyaránt – érkezett az Újvilágba. Ehhez képest az angol gyarmatokon egy-egy volt zsoldosvezér – Virginiában a híres John Smith, míg Plymouthnál Myles Standish – volt az, aki a civil telepeseket valamiféle harcértékkel bíró milíciává volt kénytelen szervezni a szilárdan ellenálló őslakosokkal szemben.

E hátrányos helyzet nem kis részben az angolok saját téves helyzetfelméréséből következett: nem értették, illetve nem akarták megérteni, hogy nem „üres” földet foglalnak el, hanem egy másik nép területére lépnek. Az egyetlen ellenség azonban, amellyel számoltak, a spanyolok voltak – akik 1565-ben egy floridai francia település kegyetlen lemészárlásával már megmutatták, mit gondolnak a többi gyarmatosítóról. Ennél északabbra azonban végül mégsem mentek – az angol településeket nem közelítették meg.

HenryHudson felfedezi és elnevezi a Hudson folyót

Valódi ellenségnek az indiánok, az éhezés és a betegségek bizonyultak. Különösen az utóbbi volt sok halálesetért felelős, azonban kétélű fegyvernek is bizonyult – a telepesek magas halálozási rátája eltörpül ahhoz a pusztításhoz képest, amelyet az európaiak által behurcolt betegségek végeztek az őslakosság körében.

Habár jelentéktelennek tartották az indiánok ellenállását, a tényállás változatlan maradt: amint a telepesek elhagyták a tiszta partvonalat, és beléptek az erdőbe, bárhol rajtuk üthettek. Emiatt az angolok mozgása a vizekre volt korlátozva, ezek mentén tudtak élelmet és nyersanyagokat gyűjteni. Amíg azonban nem végeztek tarvágást az adott helyen, nem tudtak települést létrehozni.

E vágásokat főként a dohánytermesztés indokolta. 1622-ben a James folyó mentén élő indiánok megelégelték a gyakorlatot, és váratlan, jól koordinált támadássorozatba kezdtek, lemészárolva a folyó mentén termelő telepeseket. Máig tisztázatlan okokból nem ostromolták meg magát a torkolatnál álló Jamestownt – ha ez megtörtént volna, elképzelhető, hogy a teljes virginiai kolónia megsemmisülését hozta volna.

Az indiánok azonban visszavonultak, Angliából pedig hamarosan erősítés érkezett. Egy tényező rendszerint az angolok oldalán állt: többen voltak, mint az ellenség. Háború esetén az indiánok nem tudták pótolni az elvesztett harcosaikat, míg az angolok hajói folyamatosan hozták az újabb katonákat, ha kellett.

Vallásügyi tekintetben a spanyolok helyzete egyszerű volt: a reconquista során teljes mértékben a katolikus vallásra térített Ibériai-félszigetről induló misszionáriusok az Újvilágban is terjesztették a szerintük egyetlen igaz hitet, gyakran nem erőszakmentesen. Az angolok helyzete bonyolultabb volt: a társadalmat megosztották a katolikusok és az anglikán egyház, valamint egyre többféle protestáns felekezet ellentétei, és bár a gyarmatok minden alapító okirata tartalmazott valamiféle kitételt az örömhír terjesztésének fontosságáról, ritkán tartottak misszionáriusok a telepesekkel az indiánok megtérítésére.

Spanyol jezsuita missziók építése a coacoatzintlai kárpit ábrázolásán, 1555.

A gyarmatok idővel ráadásul éppen az Angliában nemkívánatosnak ítélt felekezetűek „lerakataként” kezdtek szolgálni. Az első ilyen disszidens gondolkodásúak, a puritánok első csoportja 1620-ban érkezett Massachusettsbe a híres Mayflower fedélzetén, majd I. Károly uralkodása idején (1625–1649) idején tovább fokozódott William Laud canterbury érsek üldöztetései miatt.

A Massachusettsbe tartó több ezer puritánt hasonló számú egyéb felekezetű száműzött követte: a katolikusok Marylandbe, a kvékerek Pennsylvaniába érkeztek.

Ezek az emberek azonban már korántsem tarthatták magukat ideiglenes telepesekként, mint elődeik: nekik már csak az Újvilágban volt jövőjük. Bármilyen nehézzé is vált az élet, meg kellett oldaniuk, úgyanis nem volt hová menniük. Hűséget azonban éppen emiatt nem elsősorban a korona, hanem saját közösségük iránt éreztek, és saját törvényeket is hoztak, amelyek lehetővé tették az összetartást és a túlélést. Az efféle megállapodásokat – mint például a Mayflower Compact néven ismert levél – a későbbi amerikai demokrácia előfutárainak tartják. Ironikus módon tehát éppen azok biztosították az angol Újvilág jövőjét, akik a királyi udvar áldása helyett annak átkával a fejükön érkeztek az új kontinensre.

Francia telepesek élelmet adnak a floridai őslakosoknak egy 16. századi illusztráción

Habár a „Brit Birodalom” kifejezés – amelyet I. Erzsébet kedvenc udvari tudósa, John Dee alkotott 1577-ben – azt a benyomást keltheti, hogy Anglia a központi akarat folytán foglalt el új földeket a korona, az ország és a protestáns vallás nagyobb dicsőségére, a valóság korántsem ez volt. A tengerentúli települések első hajtóereje az északnyugati átjáró keresése, a spanyolok zavarása, a távoli halászvizek elfoglalása, a nemkívánatos elemek, valamint a hűséges, de nem anglikán csoportok kitelepítése és a remélt nemesfémbányászat volt.

Természetesen kijelenthető, hogy a fentiek mind közvetve a nemzeti érdeket szolgálták, maga a korona az alapító okiratok és engedélyek kiadásán túl továbbra is távol maradt a gyakorlati végrehajtásuktól. Eközben a gyarmati vállalkozások befektetőit és felügyelőit főként a nyereségvágy hajtotta. A siker sosem volt garantált, és egyáltalán nem valamiféle messzelátó, előre eltervezett politika nyomán jött végül létre, hanem egy sor egymáshoz kapcsolódó véletlen által, amelyek végén az angolok maradtak meg túlélőkként.

előző oldal 3 / 3