Nem igaz, hogy senki sem mosolygott a 19. századi fényképeken

A 19. századi emberekről alkotott mai képet nagyban befolyásolja a fényképészet akkoriban új technikája, amely először tette lehetővé a hétköznapi emberek ábrázolását teljes valójukban. A manapság készült fotókhoz képest a legfeltűnőbb különbség az, hogy e képek alanyai szigorú, érzelemmentes arckifejezéssel néznek a kamerába. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a való életben is így viselkedtek volna, és fényképek is akadnak, amelyeken előtűnik játékosabb oldaluk.

Miért nem mosolyogtak a legtöbb fényképen?

A fényképészet hajnalán, az 1840-es és 1850-es években még az úgynevezett dagerrotípia volt a legelterjedtebb módja a fényképkészítésnek. Ennek során a kép egy ezüstözött réztáblára égett rá.

A folyamat a legtöbb esetben több percet is igénybe vett, ezalatt pedig tökéletesen mozdulatlannak kellett lennie az embernek, különben elmosódottá vált a kép.

Ennyi időn keresztül a legtöbb ember számára rendkívül kényelmetlen folyamatosan mosolyogni, sokak számára pedig mozdulatlanul állni is, így a leggyakoribb beállítás a statikus háttér előtt semleges arckifejezéssel ülő vagy támaszkodó ember lett.

Az 1880-as és 1890-es évekre azonban már jelentős fejlődésen ment keresztül a technika, és – bár a mai digitális eszközökhöz képest még mindig „lassúak” voltak – a fényképek szinte azonnal elkészültek. Miért nem mosolyogtak továbbra sem az emberek?

A mosolyok hiányának oka két okban keresendő: az egyik a fogak mutatásával kapcsolatos korabeli fenntartások – ha valamiféle tökéletlenség volt a mosolyban, azt senki sem szerette volna az örökkévalóságnak megőrizni fényképen –, a másik pedig az a tény, hogy a fényképészet a korábbi festészeti hagyományból fejlődött ki.

Ennek szerepe nem elsősorban pillanatnyi érzések, hanem az alany(ok) ábrázatának rögzítése volt – ahogy a hajdani uralkodók és arisztokraták sem mosolyogtak a róluk készült olajfestményeken, úgy sokáig az őket a fényképeken utánzó köznép körében is megmaradt tabunak az érzelmek kimutatása.

Időről időre azonban előfordult, hogy kevésbé formális körülmények között készült egy-egy fénykép, és a rajta szereplők ki szerették volna mutatni, hogy jól érzik magukat. Alább ezekből látható néhány példa.

Pajkos mosoly az 1850-es évekből

Ez az egyik legkorábbi fénykép, amelynek alanyát mosolyogni látni. A dagerrotípián látható ifjú hölgy elegáns nappali ruhát visel, kezei a kor egyik jellemző beállításában, ölében keresztezve nyugszanak.

Különleges a korban azonban mind az a tény, hogy mosolyog, mind fogainak látható épsége – amely talán éppen indokolja is, miért gondolta helyénvalónak megmutatni őket.

Arckifejezése igen őszintének tűnik – talán éppen a fényképész mondott valami mulattatót, amitől véletlenül lett aztán ilyen vidám a végeredmény.

A nevető úriember, 1889 körül

Szinte minden társaságban van egy „bolondos” szereplő, akinek modora a fényképeken is átjön. Ezen a családi fotón a bal oldalt ülő férfi tűnik e figurának, bár a többi szereplő arcán sem a megszokott komorság látszik – talán éppen a férfi találta a legmulatságosabbnak saját viccét.

Három vidám kisfiú, 1889 körül

A nevetés könnyen fertőz – amint az ezen az észak-angliai pillanatképen is látható, amely akár a Twist Olivér lapjairól is származhatna.

Az ilyen felvételek elkészítése 1888-tól vált széles körben lehetségessé, a könnyen hordozható fényképezőgépek megjelenésével.

Ekkortól egyre gyakrabban látni a szegényekről is fényképeket – mivel nekik sosem volt pénzük saját eszközre, csak a tehetősebbek által birtokolt fényképezőgépek hordozhatóvá válásával tűnnek fel ők is a képkockákon.

Gyermeki humor, 1865 körül

E képen a kor egy másik különös szokása, a fekete-fehér fotók kézi színezés is megfigyelhető (ez esetben csak némi arcpírt adtak a szereplőknek).

A jóllakottnak tűnő gyermek rendkívül vidámnak tűnik édesanyja karjaiban, és míg ő nevetgél, az őt tartó anya is nehezen fojtja vissza saját mosolyát.

Viktória királynő mosolya, 1887

A 19. század nagy részét nevével is fémjelző brit uralkodó, Viktória királynő 1887-ben ünnepelte aranyjubileumát, azaz trónra lépésének 50. évfordulóját ünnepelte.

A kép kedvenc üdülőhelyén, a Wight-szigeten készült, Newport városában, ahol az évforduló alkalmából szintén ünnepélyesen felvonult hintójával.

Habár Viktória királynő kedélyéről elsősorban férje halála utáni több évtizedes gyásza jut a legtöbb ember eszébe, környezetének számos tagja jegyezte fel éles humora egyik vagy másik példáját, vagy éppen azt, hogy mennyire szerette az uralkodónő a pikáns pletykákat. A kép arról tanúskodik, hogy a nyilvánosság előtt sem félt nevetni, ha úgy tartotta kedve.

Csók a fagyöngy alatt, 1880

Az ismeretlen idős házaspár karácsonytájt állhatott a fényképezőgép elé, a fagyöngy alatti csókváltás régi hagyományát ápolva.

A láthatóan jó kedvű asszony mosolyra húzza száját, fogait azonban nem mutatja – könnyen lehet, hogy nem volt már neki sok.

A korban a legtöbb fogászati panasz egyedüli megoldása az adott fog eltávolítása volt, a hiányzó vagy törött fogak pótlására pedig a legtöbb embernek nem volt lehetősége.

Bolondozás, 1897 körül

Két, elegáns sétaruhát viselő nő egy fa kerítés rúdján áll, mintha ez teljesen hétköznapi helyzet lenne, közben férfi kísérőjük nadrágja szárát fogva különös pózt vág fél lábon állva.

A korban népszerű humor elsősorban az ilyen látványos bolondságokra épült, ahogyan az az első mozgóképes varietéjelenetekből is kitűnik.

A kép pontos kontextusa nem ismert, azonban a 19. század legvégén már egyre gyakoribb volt az ilyen, napjaink fényképezési szokásaihoz közel álló beállítás is – egy spontán mulatságos helyzet megörökítése.