Konyhából a hadiüzembe: nők, aki megnyerték a Nagy Háborút

2023. január 8. 09:50 Múlt-kor

„Seregeinket a lőszergyárakban dolgozó nők mentették meg, és ők biztosították győzelmünket” – jelentette ki 1916 augusztusában Edwin Samuel Montagu brit hadianyag-gyártási miniszter. Bár az első világháborúból ekkor még több mint két év volt hátra, a politikus helyzetértékelése 1918 végén ugyanúgy megállta volna a helyét. A nagy háború az európaiak életében számos területen hozott hatalmas változást, de az egyik legnagyobb fordulat vitathatatlanul a nők társadalmi szerepének felértékelődése volt. A folyamatos csatározások időszakában ugyanis nekik kellett betölteniük a frontra távozott férjeik és fiaik után keletkezett űrt, vagyis tömegesen kényszerültek munkába állni. Ám míg egy katonakorú férfi egyetlen feladata az volt, hogy harcoljon, a nőktől továbbra is elvárták hagyományos kötelezettségeik, a háztartási munkák ellátását. S az is bebizonyosodott, hogy a „gyengébb nem” egy ennyire súlyos válsághelyzetben is képes helytállni.

Korábban

Flört helyett szenvedés

Az első világháború során a nők nemcsak a hátországban, hanem a frontokon is állták a sarat. A háborús övezetekben tevékenykedő nővérek olykor saját életüket kockáztatva gondozták a sebesült, rokkant, gáztámadásban megsérült, amputáción átesett vagy az embertelen körülmények hatására megőrült katonákat. Előfordult ugyanis, hogy egy-egy célt tévesztett lövedék a tábori kórházat találta el.

Bár kezdetben a nővérek többsége romantikus képet alakított ki a betegápolásról, később rá kellett döbbenniük, hogy a sebesültek gondozása nem a jól fésült katonákkal való flörtölésről és a betegekkel való sétálgatásról szól.

A valóság rémisztő volt, az ápolónők azonban a feleségük vagy anyjuk után kiáltozó, vizelet- és izzadságszagú katonák mellett is mindvégig kitartottak. Hősiességük, önfeláldozó viselkedésük jelképe azonban különös módon egy olyan nővér tragikus sorsa lett, aki valójában nem is betegápolóként vált ismerté.

Az előkelő angol családba születő Edith Cavell egy londoni nővérképző iskola elvégzése után, az 1900-as évek elején Brüsszelben kezdett el dolgozni, ahol megalapította a L’ Infirmière (Az ápolónő) című folyóiratot.
Néhány hónappal azután, hogy Németország megszállta Belgiumot, Cavell 1914 novemberében háború elől menekülő férfiakat kezdett el bújtatni.

Arisztokrata barátja, Réginald de Croÿ herceg kastélyában hamis dokumentumokat készítettek a bujdosóknak, majd brüsszeli lakásokban rejtették el őket. A – főként brit, valamint belga és francia – katonákat és katonakorú, sorköteles fiatalokat ezután átsegítették a semleges Hollandiába, ahol már nem kellett félniük a behívástól. Az irathamisítók tevékenységét azonban hamarosan leleplezték.

Nővér a kivégzőosztag előtt

A német hatóságok 1915. augusztus 3-án tartóztatták le Cavellt. Miután három napon keresztül eredménytelenül faggatták, cselhez folyamodtak: elhitetették vele, hogy mindenről tudnak, és ha részletes vallomást tesz, az eljárást megszüntethetik. Cavell mindent bevallott, de katonai bíróság elé állították, és a szigorú német háborús törvények értelmében halálra ítélték. Számos semleges állam próbálta rábírni Németországot az ítélet megváltoztatására, ennek azonban – a brit külügy erőfeszítéseihez hasonlóan – semmilyen foganatja nem volt.

A nővért 1915. október 12-én sortűzzel kivégezték. Mint később kiderült, ez volt Németország egyik legnagyobb baklövése, a Cavell-ügy ugyanis a németellenes hangulat fenntartásának egyik leghatásosabb eszköze lett. A brit háborús propagandagépezet szinte azonnal beindult: az esetet a németek barbárságának, embertelenségének bizonyítékaként állították be.

Még azt a nyilvánvalóan kitalált történetet is elterjesztették, miszerint az elítélt a kivégzőfal előtt elájult, a vezénylő tiszt pedig közvetlen közelről lőtte le a magatehetetlenül földön fekvő Cavellt. Sorsát számos propagandarajzon örökítették meg.

A nővér a britek szemében nemzeti hőssé lett, testét pedig az első világháború után a Westminster-apátságban temették el. Még manapság is világszerte számos közterület, iskola és egészségügyi intézmény viseli Cavell nevét, ezzel tisztelegve az emléke előtt.

Tűzoltó leszel s rendőr

Bár a nőkre a fronton is nagy szükség volt, a hátországban még nagyobb felelősség hárult rájuk. A háború során a férfiak tömeges hadba vonulása következtében előállt új kihívásra a franciák reagáltak elsőként. Néhány nappal azután, hogy a németek megtámadták Franciaországot, René Viviani miniszterelnök nagy hatású felhívással buzdította női honfitársait a frontra vezényelt férfiak szerepének betöltésére. A kormányfő taktikusan nem azt kérte tőlük, hogy a hazájukért, hanem hogy férjeikért vállalják az emberpróbáló pluszfeladatokat.

A háború alatt több fontos kormányzati posztot is betöltő George Lloyd is korán felismerte, hogy csak akkor van esély komoly sikerekre a harcmezőn, ha a hátország „frontja” megfelelően tudja támogatni a háborús erőfeszítéseket. Ehhez viszont arra volt szükség, hogy a nőket a korábbinál jóval nagyobb mértékben vonják be a termelésbe és a különböző szolgáltatások ellátásába.

Bár a propaganda úgy mutatta őket, mint akik hazafias lelkesedésből dolgoztak, sokan közülük valójában kényszerből álltak munkába, másképp ugyanis nem tudták volna eltartani a családjukat.

Az európai országokban 1916-ra már szinte mindenhol a női dolgozók voltak többségben: a villamosokat és a városi buszokat nők vezették, a telefonos hálózatot is ők kezelték, de emellett a hivatalokban, a postán, az egészségügyi intézményekben is szinte csak nőkkel találkozhattak a korabeli polgárok. Az asszonyok ezenkívül még a rendvédelemből és a tűzoltóság munkájából is kivették a részüket.

következő oldal 1 / 2