„A legjobb kép a világon [...] nem ismerek semmilyen más művet, amely ilyen magas fokon egyesítené a festészet minden lehetséges értékét: bőség és aprólékosság, élénkség és nyugalom, határozottság és gyengédség, szín, fény és árnyék; tökéletesen hű, mint a hollandok, fantáziadús, mint a velenceiek, komoly, mint a firenzeiek és természetes, mint az angolok.” Aligha találná ki bárki, melyik festményre vonatkoznak John Ruskin angol író 1877-ben megjelent sorai. Nem a Mona Lisáról, de nem is a legnagyobb velencei festők, Giorgione, Tiziano, Veronese vagy Tintoretto valamely remekművéről van szó. Maga a festmény, amely Ruskint így lenyűgözte, sem különösebben híres: a velencei Correr Múzeumban található, és két unott hölgyet ábrázol (1). A talányokkal teli művel kapcsolatban talán egyetlen dolog megkérdőjelezhetetlen: a festmény alkotója Vittore Carpaccio, aki nevét a kép bal alsó sarkában, a kutya mancsa alatt látható papírlapra írta.
Velence még tengeri nagyhatalom volt, a világkereskedelem központja, amikor 1460 körül egy bőr- és szőrmekereskedő fiaként megszületett Vittore Carpaccio. Az ő századforduló táján készült festményei alapján ismerhetjük meg leginkább, hogy milyen volt Velence akkor, amikor az Arsenálban még hajóácsok százai munkálkodtak, kikötőiben tengerjáró vitorlás hajók és gályák horgonyoztak, a Rialtónál pedig a világ minden részéből idesereglett színpompás sokaság üzletelt fűszerrel, gabonával, arannyal, ezüsttel, prémmel és posztóval. Carpaccio született elbeszélő volt, mesélőkedve leginkább azokon a nagy méretű képsorozatokon ragadja magával a szemlélőt, amelyeket vallásos jótékonysági szervezetek – azaz scuolák – tanácstermei számára festett (2). Itt a képek nézője szinte elvész a kiapadhatatlan fantáziával és részletező valósághűséggel megfestett jelenetek között. Bársonyruhás követek közé vegyülünk, piperkőc urakkal gondolázunk, megcsodáljuk a patríciusházak erkélyére terített perzsaszőnyegeket, a kalitkákba zárt egzotikus madarakat, és elámulunk az épületek gazdag díszítményein. Mintha egy keleti mese díszletei között járnánk, egy olyan kulisszában, amely a valóság élethű elemeiből épült. Carpaccio nyugodt, statikus kompozícióin minden apró elem meglepő konkrétsággal jelenik meg: „kézjegye a csodák világára alkalmazott józan, racionális gondolkodásmód.”
Nemes asszonyok vagy kurtizánok?
Ugyanez a keresetlen realizmus jellemzi Carpaccio két hölgyet ábrázoló festményét is. A képen egy tipikus velencei tetőteraszt látunk. Talán kevesen tudják, hogy a XVI. században ez a találmány még elsősorban szépészeti célokat szolgált. A velencei nők ezekre a teraszokra ültek ki egy speciális, felül nyitott kalapban, hogy vegyszerbe mártott hajuk színét a nappal kiszívassák (3). Így érték el a hőn óhajtott, divatos arany tincseket. Ez a két, drága ruhába öltözött, fényűzően felékszerezett hölgy azonban nem a haját szőkíti. Cukormázas életuntságuk mint áporodott parfümszag árad az erkélyről.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2019. tavasz számában olvasható.
2019. tavaszA vörösterror 133 napja |