A vörösterror 133 napja
Kanyó Ferenc

Örökösök és trónkövetelők II. István uralkodása alatt

Valószínűleg sokan ismerik akár regényekből, akár régebbi történelmi összefoglalókból, hogy II. (Vak) Béla király milyen körülmények között jutott trónra. A haldokló II. István megbánva apja, Könyves Kálmán bűnét úgy határozott, hogy jóváteszi azt, és egyetlen élő férfi rokonát, unokatestvérét teszi meg örököséül. Ez az idilli kép azonban egyáltalán nem igaz. A töredékesen ránk maradt történeti forrásokból egy egészen más eseménysor bontakozik ki.

Könyves Kálmánt a magyar történetírás a legnagyobb Árpád-házi uralkodóink egyikeként tartja számon. Törvényei, egyházi reformjai, valamint Horvátország meghódítása a tartós eredményei közé sorolhatók. Bár életét beárnyékolta az Álmos herceggel folytatott állandó küzdelem, mégis úgy örökíthette át a trónját II. Istvánra (1116–1131), hogy az tulajdonképpen minden oldalról biztosítva volt.

Élő emberekre rakatott lóganéjból tüzet

Ha Kálmánt a legtehetségesebb magyar uralkodók egyikének tekintjük, akkor II. István ennek a sornak a másik végén kullog. Számos vereséget szenvedett, többek között a csehektől, a velenceiektől, majd a kezdeti sikerek után megrázó kudarcot vallott az 1127–1129-es magyar–bizánci háborúban is. Ez a küzdelem vélhetően azért tört ki, mert a bizánci császár, II. Ióannész (1118–1143) befogadta a száműzetésben élő Álmos herceget. Bár Álmos herceg 1127-ben elhunyt, ez nem jelentette azt, hogy István trónját többé senki nem fenyegette.

A II. Istvánról szóló krónikarészleteket olvasva feltűnő, hogy ő az első uralkodó, akinek az életében rendkívül komoly szerepet játszottak a magyar előkelők különböző csoportjai. A külföldi forrásokból gyakran visszaköszönő elem, hogy a királyi hatalomnak – Európa-szerte szokatlan mértékben – engedelmeskednek a magyarok, teljességgel idegen II. István időszakától. Sőt, oroszországi hadjáratán a királyt a főemberei egyszerűen arra kényszerítették, hogy adja fel a vállalkozást, és térjen haza. Hogy uralmának gyengeségei miből fakadtak, pontosan nem tudjuk. Nem kizárt, hogy valamiféle betegségben szenvedett (ezt nemcsak a magyar krónikák, hanem Ióannész Kinnamosz bizánci történetíró is megemlíti), amely ráadásul uralmának vége felé azt is nyilvánvalóvá tette az ország előkelői számára, hogy vér szerinti utódot a királytól nem várhatnak.

A múlt évben elhunyt történész, Makk Ferenc – aki több írásában foglalkozott ezzel a korszakkal – István uralkodásának keménykezűségét emelte ki, a XIV. századi krónikakompozícióban például valóságos válogatás maradt fenn a király kegyetlen rendelkezéseiből. Egy Krisztina nevű úrnőt megégettetett, élő emberekre rakatott lóganéjból tüzet, hogy azon főzessen, és nagy gyertyákat csöpögtetett az emberek alfelébe. (Tegyük hozzá, hogy a bizánci források tudnak arról, hogy egy magyar nő árulta el a bizánciaknak a tervezett magyar hadmozdulatokat, ha az említett Krisztina azonos vele, akkor valamelyest érthetőbb a király ítélete.) A korszakban (mint azt később is látni fogjuk) a kegyetlen leszámolások egyáltalán nem voltak példanélküliek, így valószínűtlen, hogy az a fajta nagy egymásra találás, amit a korábbi történészek, Pauler Gyula, Marczali Henrik vagy Hóman Bálint felvázoltak, megfelel a valóságnak.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2019. tavasz számában olvasható.

Előfizetési lehetőségek

Digitális

Digitális formában
szeretnék előfizetni
a magazinra vagy korábbi
lapszámot vásárolni

vásárolok

Nyomtatott

A magazin nyomtatott
verziójára szeretnék
előfizetni vagy már korábban
megjelent lapszámot vásárolni

vásárolok