Hogyan élték meg a katonák az első világháború végét?

2019. március 22. 08:55 Múlt-kor

Korábban

A mustárgáz utóhatásai

Higgie-től délkeletre Tom Jabine alhadnagy régi százada, a C éppen termites támadásra készült egy német zászlóalj ellen Remoiville-nél. A kezdés időpontjának 10:30 volt kijelölve. Negyed órával előtte az amerikai katonák mozgást észleltek az ellenséges állások közt. A század éberen figyelte, ahogy 100 német katona egyszerre állt fel, tiszta célpontot nyújtva. Ahogy azonban felálltak, zsebre is tették kezüket – a megadás jele volt. Egy tiszt mászott ki a német lövészárokból, az amerikaiak pedig figyelték, ahogy átsétál a senki földjén. A német tiszt elmondta, a fegyverszünetet aláírták, és azt kérte, fújják le a támadást. Az amerikaiak csapdát sejtettek, így ugyan felfüggesztették a támadást, de állásaikban maradtak. Percekkel később megérkezett a hír a 11. gyaloghadosztálytól – igaz volt: a fegyverszünet aláírásra került, a háborúnak pedig vége volt.

Magát Jabine-t több száz kilométerre innen érte el a sípok és templomi harangok zaja, miközben egy kórházi ágyon feküdt a Nantes városában lévő bázison. Néhány nappal korábban hozták ide. Még októberben történt, hogy föld alá ásott állásuk bejárata előtt robbant fel egy mustárgázos tüzérségi lövedék, ezt követően pedig Langres-ban feküdt egy hasonló ágyon – bedagadt szemeit nem tudta kinyitni, torka és tüdeje égtek. Idővel levették szeméről a kötést, és újra látott. Olvasni még nem tudott, de még ha képes is lett volna rá, az otthonról érkező levelek akkor sem jutottak el a tábori kórházba. A hadsereg sérülése tényéről sem küldött még haza hivatalos értesítést, azonban mivel levelei egyszer csak abbamaradtak, a családja Yonkersben vélhetően már a legrosszabbtól tartott.

November elején aztán áthelyezték a nantes-i főhadiszállásra. Egyetlen levelet sem tudott kézhez venni sérülése óta. Járni már tudott, de szemei még fájtak, és nehéz volt írni. Több mint három héttel elgázosítása után végre kezébe tudott venni egy tollat, és írt egy rövid levelet édesanyjának. „Kaptam egy kisebb adagot Fritz gázából, ami kórházba juttatott. Az argonne-i erdei csatában történt, Verdun közelében. Hát, azóta a kórházban vagyok, és minden nap egy kicsit jobban vagyok.” – írta.

Amikor meghallotta a város templomtornyaiból áradó harangszót, ismét tollért és papírért nyúlt, hogy édesanyjának írjon. „Megjött a jó hír, hogy a fegyverszünetet aláírták, és a harc véget ért. Mind reménykedünk, hogy ez a háború végét jelenti, és gondolom így is van. Nehéz elhinni, hogy igaz, de a magam részéről hálás vagyok, hogy így van. Amikor átjöttünk, egyáltalán nem gondoltam, hogy ilyen hamar megérem ezt a napot, ha egyáltalán megérem” – írta. Remélte, ezután visszatérhet régi századához, és elindulhatnak haza. „Ez túl jónak tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, de remélem, nem tart már soká.”

előző oldal következő oldal 2 / 3