Ezer éve már vízimalmok és föld alatti csatornák láttak el egy görög kolostort

Föld alatti alagutak, vízvezetékek és vízimalmok összehangolt rendszerével biztosították a vízellátást egy görögországi kolostorban már közel ezer évvel ezelőtt. Az Athosz-hegyi Dohiaríu-kolostor bizánci eredetű hálózatát görög kutatók rekonstruálták, feltárva, hogyan tudták a szerzetesek szivattyúk nélkül ellátni a közösséget ivóvízzel és az öntözéshez szükséges vízmennyiséggel.

Az Athéni Nemzeti Műszaki Egyetem kutatói, G.-Fivosz Szargentisz, Nikolaosz Papadodimasz és Démétrisz Kucogiannisz a fennmaradt építmények, terepi vizsgálatok és műholdfelvételek alapján térképezték fel az évszázadok során kiépített hálózatot. A legkorábbi vízvezeték feltehetően a 11. századból származik, de a rendszert később többször is kibővítették.

A szerzetesek a kolostor feletti hegyoldalban föld alatti járatokat alakítottak ki, amelyek összegyűjtötték a talajvizet, majd a természetes lejtést kihasználva a kolostor felé vezették azt. Ezek a perzsa vízgazdálkodásból jól ismert kánátokhoz hasonló föld alatti járatok lehetővé tették, hogy a talajvíz a természetes lejtést követve, szivattyúzás nélkül jusson el rendeltetési helyére. 

A vízellátó hálózat első jelentős bővítésére feltehetően a 14. század közepét követően került sor, amikor a Dohiaríu-kolostor megszerezte a közeli Kalligráfu-kolostort és annak vízforrásait - ez ugyanis lehetőséget teremtett arra, hogy a szerzetesek az addig használt vízgyűjtő területeken túl újabb forrásokat is bevonjanak a kolostor ellátásába. A meglévő hálózatot további föld alatti járatokkal és vízvezetékekkel egészítették ki, amelyek segítségével a különböző helyekről érkező vizet egyetlen, összehangolt rendszerbe kapcsolhatták. A fejlesztés nemcsak a rendelkezésre álló vízmennyiséget növelhette, hanem a kolostor ellátásának biztonságát is javíthatta. Mivel a szerzetesközösség így már nem kizárólag egyetlen vízforrásra támaszkodott, egy esetleges szárazság, a vízhozam csökkenése vagy valamelyik vezeték megrongálódása nem feltétlenül veszélyeztette a teljes vízellátást. A több forrásra épülő hálózat különösen fontos lehetett egy olyan, viszonylag elszigetelt kolostor esetében, amelynek mindennapi működéséhez, gazdálkodásához és élelmiszer-termeléséhez egyaránt megbízható vízellátásra volt szüksége. 

A két fő vízvezeték a kolostor feletti hegyoldalban találkozott, ahonnan a vizet a természetes szintkülönbséget kihasználva vezették tovább. Mielőtt elérte volna a kolostor épületeit, a víz két malmot is meghajtott, így a szerzetesek nemcsak vízellátásra, hanem mechanikai energia előállítására is felhasználhatták azt. A víz erejével működtetett malmok csökkenthették a mindennapi munkavégzéshez szükséges emberi és állati erőt, miközben a rajtuk átfolyó víz továbbra is hasznosítható maradt. A hálózat kialakításának egyik különlegessége éppen az volt, hogy ugyanazt a vízmennyiséget egymást követően többféle célra is felhasználhatták. 

A vízvezetékek egy részét a föld alatt alakították ki, ami nemcsak a párolgásból eredő veszteséget mérsékelhette, hanem a hálózat védelmét is szolgálhatta. Az Athosz-hegy kolostorait a középkor folyamán kalóztámadások is fenyegették, ezért különösen fontos lehetett, hogy a vízellátás egyes elemei rejtve maradjanak a támadók elől. A föld alatti vezetékeket nehezebb volt észrevenni és megrongálni, így azok egy esetleges ostrom vagy támadás idején is növelhették a szerzetesközösség ellenálló képességét. 

A kutatók számításai szerint a föld alatti vízgyűjtők megfelelő körülmények között naponta mintegy 430 köbméter vizet tárolhattak. A két vízimalom együttes, napi hidraulikai energiapotenciálját – folyamatos működést feltételezve – körülbelül 7 kilowattórára becsülték, ezek azonban a fennmaradt rendszer vizsgálatán és feltételezéseken alapuló értékek, nem közvetlenül mérhető középkori adatok.

A vízhálózat a kolostor körüli földek öntözésében is fontos szerepet játszhatott. A kutatók mintegy 11 hektárnyi mai művelt területet azonosítottak a történeti vízvezetékek közelében, amelynek vízigényét szintén modellezték.

Bár a több évszázados hálózat egyes szakaszai ma már nem működnek, a kutatás jól szemlélteti, milyen összetett műszaki megoldásokkal biztosíthatták önellátásukat a bizánci szerzetesközösségek. A természetes vízmozgás kihasználása, a források megosztása és a víz többszöri felhasználása a mai, vízhiánnyal küzdő területek számára is tanulságokkal szolgálhat.