Enver Hodzsa özvegye: a férjem lelkének fájt, amikor embereket végzett ki

Az egykori albán kommunista diktátor, Enver Hodzsa 95 éves özvegye, Nedzsmije az általa élete utolsó közszereplésének nevezett tévéinterjújában férjét érzékeny léleknek nevezte, aki sajnálta kivégeztetni az embereket. Az asszony, aki a várakozásokkal ellentétben nem kért bocsánatot a rezsim bűneiért, ragaszkodott azon elméletéhez, hogy férje sohasem követett el hibát döntései során.

Eltagadott bűnök

A 95 esztendős Nedzsmije Hodzsa, az egykori véreskezű, legalább 25 ezer ember halálát okozó albán diktátor felesége tervei szerint utoljára állt a nyilvánosság elé, amelyben elköszönt az albán néptől. Az interjú során – mint már annyiszor életében – ismét jogosnak és szükségesnek nevezett a férje és a kommunista rezsim által elkövetett – ma már természetesen bűncselekményeknek tekintett – tetteket. Ugyanakkor hozzátette: a férje minden bizonnyal fájdalmat érzett a lelkében, amikor halálba küldte az embereket, azonban mindez „államférfiúi kötelessége” volt, olvasható a Balkan Insight, a tévéinterjút összefoglaló cikkében.

„Mindig úgy gondoltam, hogy Enver a legnehezebb döntéseket, úgy mint a kivégzéseket, államférfiként tette meg, aki a kötelessége elől nem menekülhet, ám a lelkében belül valójában nagyon érzékeny és lágy volt, így sokat szenvedhetett emiatt” – mondta. Nedzsmije Hodzsa ragaszkodott azon gondolatához, hogy férje sohasem követett el hibát döntései során.

A számtalan – a diktatúra idején elkövetett – gyilkosságról, kivégzésről, munkatáborokba deportálásról, üldöztetésről, templom- és mecsetrombolásról, valamint a titkosrendőrség kínzásairól kérdezve elmondta, hogy szerinte ezek mind mások által kitalált legendák, elutasította az összes vádat. Úgy vélte, az emberek akkor követik el a legtöbb hibát, ha nincsenek központi irányítás alatt.

„Enver volt a párt első titkára, nem mondhatom, hogy nem tudott bizonyos dolgokról, amelyek megtörténtek, ám számomra ezek a siránkozások csak mítoszok, amelyek befeketítik az emlékét” – mondta. Úgy gondolja, hogy az esetleges problémákért a vidékről és a háborúból érkező, alacsony kulturális műveltséggel rendelkező emberek voltak a felelősök.

A macedóniai gyermekkoráról, tiranai pedagógiai működéséről, a második világháborús partizántevékenységéről is mesélő asszony elismerte, hogy férje kulcsfontosságú politikai tanácsadója volt. (A diktátor egyébként Titóval, Moszkvával, majd Pekinggel is összerúgta a port, így a nyugatot elvből halálos ellenségnek tekintő Albánia az 1980-as évekre teljesen elszigetelődött.) „Nem tagadom, hogy gyakran beszélt velem, én voltam a régi jó barátja a háborúból, aki politikai tapasztalattal is bírt, így valóban gyakran beszélgettünk bel- és külpolitikai kérdésekről is” – magyarázta az asszony. Azt azonban külön kiemelte, hogy nemzetbiztonsági kérdésekről nem társalgott férjével.

Vélhetően nagy vihart fog kavarni az interjú Albániában, a közösségi médiában már most érezhető a felháborodás, ugyanis sokak szerint helytelen a diktátor özvegyét hírességként kezelni, ugyanis ezzel a diktatúra számos áldozatának emlékét sértik meg. Sokan azt várták, hogy élete utolsó interjújában Nedzsmije Hodzsa bocsánatot kér a rezsim súlyos bűneiért. Ez azonban elmaradt.

Ki volt Enver Hodzsa?

Az 1908-as születésű, a kommunizmussal Brüsszelben megismerkedő Enver Hodzsa (Hoxha) Albánia 1939-es olasz támadása után tiranai dohányboltjában kezdett szervezkedni a fasiszták ellen. Jugoszláv partizánokkal és néhány kommunistával megismerkedve, valamint magát körülbástyázva Hodzsát 1943-ban már a Tito patronálásával megalakuló Albán Kommunista Párt (később Albán Munkapárt) főtitkárává választották, a pozíciót 1985-ös haláláig senkinek sem adott át. Az albán partizánharc élharcosa a hamarosan megalakuló ideiglenes albán kormányt a befolyása alá kerítette, az 1945-ös választásokon pedig már akkora volt a hatalma, hogy elérte: csak az ő pártjának jelöltjeire lehetett szavazni.

1946. január 11-én népköztársasággá nyilvánította Albániát, a kormányfő Hodzsa lett. Az albán külpolitika fő iránya 1948¬-ig az északi nagytestvér, vagyis Jugoszlávia volt, azonban a kirobbant szovjet-jugoszláv konfliktusban a gazdaságilag, katonailag erősebb Szovjetuniót választotta, az „imperialisták láncos kutyájával” pedig elhidegültek a kapcsolatok. Az ortodox marxista–leninista világnézetű Sztálin-tanítvány szerepében tetszelgő Hodzsa később nem nézte jó szemmel az 1956. februári szovjet irányváltást, vagyis a múlt bűneivel való szembenézést, azaz a desztalinizációt, árulóként kezdett tekinteni Hruscsovra, így 1960-tól Kína lett a favorit, a Varsói Szerződést pedig egyoldalúan felmondta. 1977-től már a Teng-Hsziao-ping-i eszmei-politikai koncepciót is bírálni kezdték az albánok, aminek az albán-kínai kapcsolatok elhűvösödése lett az eredménye. 1978-¬ban a kínai kormány közölte, hogy leállítja a gazdasági-politikai és katonai segítségnyújtást, szakértőit pedig visszahívta.

A port Moszkvával és Pekinggel is összerúgó szegény albán állam, amely a nyugatot elvből halálos ellenségnek tekintette – teljesen elszigetelődött. A maga köré személyi kultuszt kiépítő diktátor haláláig izolacionista politikát folytatott, a kommunista vezető megszállottan rettegett egy esetleges nyugati támadástól. A mindössze hárommilliós ország területén összesen 700 ezer bunker épült Hodzsa vezetése idején. A diktátor a jól ismert kommunista forgatókönyv szerint amit csak tudott államosított, belefogott a teljesen gazdaságtalan iparosításba, meghirdette Albánia önellátását, a polgárok pedig nem utazhattak külföldre.

Az egyházüldöző, a mohamedán hatás miatt a szakállt is betiltó, a templomokat mecseteket leromboló vagy áruházakká alakító diktátor uralma idején közel 25 ezer embert végeztettek ki, míg újabb ezrek a munkatáborokban találhatták magukat a legkisebb vétségekért is. Kalkuttai Teréz anyának megtiltotta, hogy hazatérhessen Albániába, és meglátogathassa haldokló édesanyját. Híres titkosrendőrsége, a Sigimuri tagjai az NKVD, a KGB és a Stasi módszereit követve dolgoztak, egyes becslések szerint a korabeli albán lakosság legalább harmadának volt közelebbi kapcsolata az államrendőrséggel. 1985-ös halálakor mintegy 32 ezer ember, tehát a lakosság egy százaléka börtönben volt.