Ken Kesey

A Colorado állambeli La Juntában született 1935. szeptember 17-én. Családja tizenegy éves korában a Csendes-óceán partjára, az Oregon állambeli Eugene-be költözött, itt szülei jól menő tejgazdaságot üzemeltettek, ő pedig élte gondatlan és szabad életét. Halászott, vadászott, úszott, falta a filléres ponyvaregényeket és a tudományos-fantasztikus műveket, s hallgatta az ismerős farmerek, halászok, vadászok mesés történeteit. A középiskolában amolyan minden csínyre kész, problémás gyerek volt, bűvésztrükkökkel és hasbeszéléssel szórakoztatta társait, s inkább a csillagokat, mint a tankönyveit tanulmányozta. Emellett kiváló sportoló is volt, bokszolt, birkózott és labdarúgóként is jeleskedett. A középiskola elvégzése után az Oregoni Egyetemen tanult tovább, ahol a helyi színjátszó körben színészi tehetségét is megcsillogtatta, s kacérkodott a gondolattal, hogy az egyetem után Hollywoodban próbál majd szerencsét. Ezt végül elvetette, mivel rátalált az írás örömére, s ettől kezdve novellákban rögzítette napi élményeit, megfigyeléseit. Egy ösztöndíj segítségével áthallgatott a Stanford Egyetemre is, ahol írásművészeti órákat látogatott. 1956-ban feleségül vette egyik egyetemi osztálytársát, s házasságukból három gyerek született.

1960-ban egy diáktársa sajátos pénzkereseti lehetőségre hívta fel figyelmét: a kaliforniai Palo Alto egyik veteránkórházába önkénteseket kerestek különféle narkotikumokkal végzett kísérletekhez. A kutatásokat a kormány finanszírozta, s Kesey kedélyesen ennyit jegyzett meg róla: "Na, ilyenkor kezdi el az ember azt érezni, hogy Isten létezik. Amikor a CIA elkezd drogot osztani neked." A kísérletek befejeztével Kesey a kórház elmeosztályán elvállalta a betegfelvigyázói munkát, itt szerzett tapasztalataiból, élményeiből született meg 1962-ben világhírűvé vált regénye, a Száll a kakukk fészkére.

A regény színtere a szigorú szabályok szerint működő, a külvilágtól és annak minden logikájától és rendjétől megfosztott elmeosztály, ahol a Hevenyek és Idültek tengetik céltalan és értelmetlen életüket a szigorú Főnéni irányítása alatt. Ide toppan be a nagy hangú, életerős és vagány McMurphy, aki megpróbálja felrázni betegtársait, a szánalmas emberroncsokat, hogy emberi méltóságukat visszaszerezzék, érvényt szerezzenek jogaiknak. E tevékenysége közben kemény konfliktusokba kerül a Főnénivel, aki végül a legnemtelenebb eszközzel, a "rezgetővel", vagyis elektrosokkal próbálja megtörni McMurphy ellenállását. A történetet az egyik főhős, a hatalmas termetű, kicsit féleszű, magát süketnémának tettető indián, Bromden (Serteperte Főnök) - a szerző alteregója - meséli el. A regény nem várt sikert aratott mind az olvasók, mind a kritikusok körében, akik a hatvanas évek Amerikájának kiúttalanságának és otthontalanság érzésének lenyomatát látták benne.

A regényből hamarosan színdarab is készült Dale Wasserman átiratában, s ennek jogait Kirk Douglas vásárolta meg. A Broadway Cort Theater nevű színházában játszott darabban, amely 1963-64-ben 82 előadást ért meg, Douglas alakította McMurphyt. Amikor a filmstúdiók is érdeklődni kezdtek a mű iránt, Douglas fiának, Michaelnek adta át a jogokat, aki egy eladdig kevéssé ismert csehszlovák emigráns rendezőre, bizonyos Milos Formanra bízta a rendezést. McMurphy szerepére előbb Marlon Brandót, majd Gene Hackmant próbálták megnyerni, de ők nem vállalták, így került a képbe az ördögi mosolyú Jack Nicholson. 1975-ben elkészült a film, amely a következő Oscar-gálán öt szobrocskát is kapott, s nézők milliói körében aratott sikert. Érdekes módon maga a szerző, Kesey ki nem állhatta a filmet, nem szerette Jack Nicholsont, s Bromden alakját is kifogásolta.

A váratlan siker és népszerűség nem vakította el a mindig is kalandor lelkű Kesey-t. Megírt még egy regényt Olykor egy nagyszerű ötlet címmel, majd gyakorlatilag eltűnt az irodalmi életből. Barátaival együtt megvásárolt egy kiszolgált iskolabuszt, elképesztő színekkel átfestették, rámázolták a Furthur nevet, keresztül-kasul beutazták Amerikát, s afféle "drog-happeningeket" tartottak útközben Vidám csínytevők néven, maguk is bőven fogyasztva a különböző tudatmódosítókból. Sofőrjük a Kerouac-regényekből ismert botrányhős, Ginsberg alkalmi szeretője, Neal Cassady volt, a zenei hátteret pedig a Grateful Dead szolgáltatta.

1965-ben Kesey-t kábítószer birtoklásáért letartóztatták, de Mexikóba szökött. Bujkálva, lóháton tért vissza hazájába, ahol börtön várt rá. 1967 novemberében szabadult, s ezt követően egy ideig újságíróskodott, majd ezt elunván családjával letelepedett egy oregoni farmon, ahol végül apja mesterségét folytatta, tejgazdaságot üzemeltetett. Írt még néhány könyvet, de ezek színvonala meg sem közelítette az első regényét. 1990-ben meghívták az Oregoni Egyetemre írást tanítani, de ekkor már egészsége nem volt tökéletes, cukorbetegség kínozta, májproblémái is voltak. 2001. november 10-én bekövetkezett halálát végül májrák okozta.

(Múlt-kor/Panoráma - Sarudi Ágnes)