Románia és a Varsói Szerződés

Elsőként vizsgálta Románia hajdani, a Varsói Szerződés keretei között nyíltan is vállalt különutasságának hátterét egy október eleji bukaresti nemzetközi történészkonferencia. Az ott hallottakról kérdeztük Békés Csabát, a Hidegháború-történeti Kutatóközpont igazgatóját, az 1956-os Intézet tudományos munkatársát. HVG: Hosszú évtizedeken át folyt a találgatás, mennyire volt valóságos Románia furcsa, Moszkva által szokatlan türelemmel kezelt különutassága a Varsói Szerződés (VSZ) szigorúan vett egyöntetűségében. A történet a külvilág számára a Román Munkáspárt (RMP) 1964. áprilisi nyilatkozatával vette kezdetét, amikortól Bukarest a "szocialista internacionalizmus" helyett a "nemzeti függetlenség" és a "belügyekbe való be nem avatkozás" külpolitikai kontraszólamára hangolta át magát. Ez valóságos kezdőpont volt, vagy már korábban beindult a távolodás? B. Cs.: Jelenlegi ismereteink szerint a gyökerek - ahogy a konferencián is elhangzott - nagyjából 1954-1955 tájára nyúlnak vissza. Ekkoriban, az osztrák államszerződés elérhető közelségbe kerülésekor merült fel először annak lehetősége, hogy az Ausztriában állomásozó - és ekkor hazainduló - szovjet csapatokkal együtt az azok utánpótlásaként Magyarországon és Romániában tartózkodó alakulatokat is visszahívják. A román vezetés föl is vetette ezt Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak, de Moszkva egyértelműen elutasította a román próbálkozást. A bukaresti vezetés egyébként még az 1956-os magyar forradalmat is megpróbálta felhasználni a kérdés napirenden tartására. Ma már tudjuk, hogy az RMP vezetői október 31-én tartott politikai bizottsági ülésükön úgy döntöttek, újfent meg kell keresni Moszkvát a csapatkivonási kéréssel, és a szovjet tanácsadók visszahívását is kezdeményezni kell. Kérésük alátámasztására azt tervezték előadni, hogy míg Magyarországon ilyen komoly rebellió zajlik, Romániában, lám, minden rendben van. Ennek bizonyítására is fojtották el, igen jelentős erőfeszítéssel, a meglehetősen nagy számú ottani szimpátiamegnyilvánulást, börtönöztek be százakat, mi több, Magyarországon kívül csak Romániában végeztek ki embereket 1956-os tevékenységért. Ma úgy tudni, legalább húsz ilyen ítélet született. HVG: Ha nem is akkor, Romániában végül 1958-ban valóban megtörtént az egyoldalú fegyverzetcsökkentésként eladott szovjet csapatkivonás, 1964-re pedig KGB-összekötők is elhagyták az országot. Hogyan lehetett ezt elérni? B. Cs.: Mindez az akkori RMP-főtitkár, Gheorghe Gheorghiu-Dej szándékain túl leginkább az akkori szovjet törekvéseken múlott. Az oroszok ugyanis, a magyar forradalom leverése miatti nyugati külpolitikai elszigeteltségből kitörni kívánva, bizonyítani szerették volna, hogy végső soron folytatják a Sztálin halála után megkezdett és a "magyar ügy" miatt elakadt enyhülési folyamatot. HVG: Akkor még kevésbé érthető, hogy ilyen szerencsés egybeesés ellenére miért jutott el Bukarest a külön utat meghirdető, 1964-es "szakító" pártnyilatkozatig? B. Cs.: Ez csak a szándékok pillanatnyi egybeesése volt, miközben nem szabad figyelmen kívül hagyni két momentumot. Az egyik, hogy az 1960-as évek közepéig tartó időszakban Romániában fű alatt mindvégig érlelődött az ország-világ által csak ekkor megismert nacionalista-kommunista irányvonal, amit elsősorban a maga idejében a Balkán rókájának mondott Gheorghiu-Dej kezdeményezett. Ne feledjük ugyanis, hogy Sztálin hithű román követője egy tekintetben kivételnek számított. ő ugyanis, szemben a "szocializmus építésének útjára lépett" kelet-közép-európai országok legfőbb vezetőinek többségével, nem Moszkva küldötte volt. Ellenkezőleg: ő számolt le a "moszkovitákkal", és hazai, inkább nacionalista, mint internacionalista káderekkel építette ki a maga sztálinista teljhatalmát. Amikor pedig 1953 márciusában Sztálin meghalt, és Moszkvában megkezdődött a lassú desztalinizálás, ő úgy menetelt együtt az új kurzussal, hogy bejelentette: náluk ez már korábban megtörtént - és mindent folytatott a megszokott módon. Nyilván átmenetinek vélte a változásokat, és kivárt, ám végül Románia a hatvanas évek közepére az úgynevezett testvérországoktól meglehetősen különböző, mintegy spontán módon függetlenedett alakzattá vált. HVG: A különbözőség azonban még aligha függetlenség. Jelentett-e ez bármilyen téren már akkor valóságos, a másokénál nagyobb - vagy mások számára tiltott területeket megnyitó - mozgásteret? B. Cs.: Bizonyos értelemben igen, és mint újabban kiderült, nem is akármilyen próbálkozások eredményeként. A román vezetők ugyanis az 1958-1961-es, falépítéssel végződő berlini konfliktus, majd az 1962. októberi kubai rakétaválság nyomán úgy vélekedtek, hogy az ilyen, akár nukleáris háborúba is torkolló világkonfliktusok alkalmával a velük szövetséges nagyhatalom automatikusan, konzultáció nélkül - és tekintet nélkül a következményekre - kötelezőnek tartja a totális együttműködést. Ebből kiindulva ma már bizonyíthatónak vehetjük, amit Raymond Garthoff amerikai diplomáciatörténész 1993-as közléséből eddig is sejtettünk: szinte pontosan egy évvel a kubai válság után román részről a legnagyobb titokban vették fel külügyminiszteri szinten a kapcsolatot az Egyesült Államok vezetőivel. Az üzenetváltás lényege az volt, hogy egy esetleges későbbi kelet- nyugati nukleáris összecsapás kirobbanása esetén Románia tömbbéli kötelezettségei ellenére inkább semlegességet tanúsítana. Amit egyébként - miután az amerikaiakat meggyőzték arról, hogy a balkáni országban nem tárolnak atomfegyvereket - Washingtonban tudomásul is vettek. HVG: Mindenesetre Románia demonstratív módon nem vett részt a VSZ katonai tevékenységében, és a szervezet politikai tanácskozó testületének (ptt) ülésein is jobbára csak akadékoskodott. Lehet-e már tudni, miért nem váltotta ki Moszkva akár katonai válaszlépését az ilyen mértékű hűtlenkedés és "provokáció"? B. Cs.: Ma úgy tetszik, Romániában láthatóan mindvégig nagyon pontosan tudták, meddig és hol lehet feszíteni a húrt. A bizalmas értékelésekből kitűnik, hogy abból indultak ki: az oroszok csak akkor és ott lépnek fel, ahol maga a kommunista diktatúra van veszélyben, ahogyan történt ez 1953-ban Kelet-Berlinben, 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában, illetve 1981-ben - bár közvetlen szovjet beavatkozás nélkül - Lengyelországban is. A román vezetés tehát belpolitikai szempontból mindig is a legnagyobb stabilitást igyekezett mutatni. Persze voltak "határesetek" is. A mostani bukaresti konferencia egyik legmeglepőbb bejelentése szerint amikor Ceausescu nyíltan megtagadta a részvételt a VSZ 1968-as csehszlovákiai bevonulásában, maga sem volt biztos abban, nem feszítette-e túl a húrt. Legalábbis az újabban előkerült forrásokból kiderült: 1968. augusztus 25-én, tehát négy nappal az öt VSZ-tagállam csehszlovákiai bevonulása után, titokban Belgrádba utazott, ahol egy hasonló, Románia ellen irányuló fegyveres akció esetére menedékjogot kért Titótól. És nem csupán maga és a pártvezetés, hanem az egész román hadsereg számára is. A dokumentumok szerint Tito lényegében pozitív választ adott ugyan, ám sietve kikötötte, hogy a katonákat - a nemzetközi egyezményeknek megfelelően - csak lefegyverezve, táborokba zárva tudja fogadni. Így végül a párbeszéd megszakadt, de - Ceausescu szerencséjére - nem kellett igénybe venni Tito vendégszeretetét. HVG: Többen feltételezik, hogy a geopolitikai okokból amúgy is mozgásképtelen Romániát bekerítettsége kitűnő alannyá tette a Szovjetunió szemében a Nyugattal való diplomáciai játékban. Van-e bármilyen jel arra, hogy ezt a legendás játékteret esetleg Moszkvából is igazgatták? B. Cs.: Erre vonatkozó forrást még nem találtak, úgy gondolom, legfeljebb időnkénti hallgatólagos megállapodásról vagy csupán Moszkva egyes ügyekben tanúsított, a megszokottnál nagyobb toleranciájáról lehetett szó. De egyébként is, az esetleges előnyök mellett több fejtörést okozhatott a szervezeten belüli akadékoskodásával, például hogy a hatvanas években sorozatban utasította el a VSZ-üléseken tervezett, a szovjet irányvonaltól eltávolodó, Kínát elítélő zárónyilatkozatokat. "Devianciájával" ugyanakkor hozzájárulhatott a dolgok pozitív kimeneteléhez, ugyanis a román magatartás gyakran lehetőséget teremtett kisebb, korábban elképzelhetetlennek tetsző szovjet engedmények kiharcolására. A hetvenes évek elején, a helsinki folyamat tárgyalásai közben például, amikor a román vezetés szokásához híven sokkal látványosabb lépéseket követelt, azok elutasítása után a magyar diplomáciának - az előzőekhez természetesen nem csatlakozva - lehetősége volt számos engedményt elfogadtatni a Moszkva számára igen kellemetlen területen, az eszmék szabad áramlása, az emberi jogok terén. HVG: Mit lehet ma tudni, hogyan hatottak a Brezsnyev halálát követő szovjet változások a különleges román pozícióra? B. Cs.: Románia a nyolcvanas évekre leértékelődött korábbi nyugati partnerei szemében, egyre több bírálatot kapott az emberi és kisebbségi jogokat egyaránt semmibe vevő belpolitikája miatt, és jelentősen gyengült pozíciója a VSZ-en belül is. Ceausescu hamar megérezte, mit jelentene számára a gorbacsovi reformok "begyűrűzése", így kétségbeesett küzdelembe kezdett ezek kivédésére. Különösen 1987 után érzékelhető ez, előbb a VSZ munkabizottsági, majd 1988-tól már a ptt szintjén is, ahol a románok - elkerülendő a szervezetben a napirenden lévő reformok ügyének megbeszélését - inkább "a szocializmus építésének problematikájáról" kívántak eszmecserét folytatni. Ezzel kapcsolatos Ceausescu utolsó látványos átalakítási terve is, amelyet 1988 júliusában küldött meg a tagországoknak. Ennek lényege az volt, hogy az addigi ptt alakuljon át az összes európai szocialista országot (Jugoszláviát és Albániát is) tömörítő önálló konzultatív szervezetté, váljon teljesen külön a katonai együttműködéstől. Ez azonban már végképp ellentétes volt a VSZ-ben addigra meginduló (reform)folyamatokkal, így napirendre sem került. Megszűnt a sokszor irigyelt játéktér, és ez is közelebb sodorta a rezsimet a teljes összeomláshoz