Ártatlan civilek lemészárlásától az ágyúzó Jeanne d'Arcig: hét tény a százéves háborúról

2018. november 28. 12:48 Múlt-kor

Korábban

Totális háború?

Gyakran hallani, hogy a „totális háború” a modern, iparosodott kor terméke. Nehéz azonban olyan szegmensét találni akár a francia, akár az angol társadalomnak, amelyre ne hatott volna ki a százéves háború. A parasztság mindkét országban központi szerepet játszott a harcokban – ennek eredményeképpen súlyos veszteségek is érték. Tagjait sokszor közvetlenül célba is vették: mivel a főként általuk fizetett adók tartották működésben a haderőt, a civilek bántatlansága egyáltalán nem volt biztos a százéves háborúban – az adófizetők támadásával az angolok a francia korona erőforrásait is támadták.

Emellett ahogy egyre jobban elhúzódott a háború, annál inkább öltött „nemzeti” jelleget – már amennyire ilyenről beszélhetünk a középkorban –, ezáltal egyre kevésbé volt ok a civil lakosság kímélésére. Ez angol részről teljesen tisztán kivehető például Sir John Wingfield 1355-ös leveléből, aki Eduárd walesi herceg, avagy „a fekete herceg” (1330-1376) kíséretében szolgált. Wingfield a következőképpen ír:

„Bizonyosnak tűnik, hogy amióta megkezdődött a háború a francia király ellen, soha nem történt még akkora pusztítás egy vidéken, mint ezen a portyán. Mert a vidék és a városok, amelyek el lettek pusztítva (…) több bevételt termeltek Franciaország királyának háborúja megsegítésére, mint fele királysága (…) amit be is tudtam bizonyítani autentikus dokumentumokból, amelyeket különféle városokban az adószedők házaiban találtam.”

Wingfield volt „a herceg ügyeinek intézője”, aki a gazdasági ügyeket tartotta kézben, és a fenti sorokat az úgynevezett „grande chevauchée” („nagy kavalkád”) után írta. Ez egy óriási büntetőhadjárat volt, amelynek során Dél-Franciaországban 500 különféle települést pusztított el egy 6000 fős angol sereg, beleértve falvakat, városokat és várakat, és amely mintegy 18 000 négyzetkilométerre terjedt ki. A „fekete hercegnek” nem volt elég véghezvinni a pusztítást – számokban is tudni akarta, mekkora kárt okozott az ellenségnek, ezért magával vitte Wingfieldet és más hivatalnokokat is az útra. Az ilyesfajta hadjáratok pszichológiai hatását – a bizonytalanságot és félelmet, amelyet gerjesztettek – nehezebb mérni, azonban tény, hogy a háború előrehaladtával a harang kondulása Franciaországban ugyanannyira jelenthette az ellenség közeledtét, mint az imára hívást.